Nyolcvan esztendővel ezelőtt, 1928. november 26-án született Sándor Károly, hetvenötszörös válogatott labdarúgó, a legendás Aranycsapat tagja, a Magyar Köztársasági Érdemérem középkeresztjének és a Magyar Köztársaság elnöke arany emlékérmének birtokosa. Sándor Károlyt az MLSZ vezetői 13 órakor köszönik a szövetség székházában.
Az alapvonal közeléből, éles szögből leadott lövések nagymestere a Móravárosi Kinizsiben kezdett futballozni 1945-ben, majd két évvel később az MTK tagja lett. A klubot sosem hagyta el, 17 esztendőt töltött az időközben Textiles, Bp. Bástya, Bp. Vörös Lobogó nevet is viselő egyesületben. Háromszor volt bajnok a kék-fehérekkel (1951, 1953 és 1957/58), 379 mérkőzést játszott a csapat tagjaként – ez azóta is klubrekord -, s 182 gólt szerzett, ezzel Hidegkuti Nándor után ő az MTK második legeredményesebb futballistája. 1952-ben Magyar Népköztársasági Kupát nyert, 1955-ben és 1963-ban Közép-Európai Kupát, 1964-ben pedig KEK-döntőt játszott (az MTK megismételt mérkőzésen maradt alul a portugál Sportinggal szemben).
A válogatottban 1949 és 1964 között 75 alkalommal lépett pályára és 27 gólt szerzett. Az ötvenes évek elején többnyire tartalék volt, de 1957-től ő lett a válogatott csapatkapitánya, Puskás Ferenctől örökölte a karszalagot. Részt vett a 1958-as svédországi és 1962-es chilei világbajnokságon – utóbbin a legjobb nyolc között estünk ki a későbbi döntős Csehszlovákia ellen, így az ötödik helyen végeztünk. Pályafutása utolsó évében még részt vett az akkor Európai Nemzetek Kupájának nevezett Eb-selejtezőkön, de a spanyolországi négyesdöntőn már nem lépett pályára. 1964-ben játszott az Európa-válogatottban is.
Becenevével (Csikar) kapcsolatban kétféle legenda tartja magát. Az egyik alapján azért neveztél el őt így, mert nem ismert elveszett labdát, addig gyötörte, csikarta ellenfelét, míg le nem szerelte. A másik verzió szerint csapattársai mindig "Karcsi! Karcsi!" kiáltásokkal kérték tőle a labdát, s aztán ebből alakult ki a Csikar…
Karcsi bácsi, Isten éltessen sokáig!
