Több mint két évtizedes profi karrierje végére tett pontot Arn Gréta, aki a női világranglista 40. helyén érte el 2011-ben pályafutása legjobb pozícióját. A német és magyar színekben egyaránt versenyző teniszezőt akarata, kitartása és munkabírása, s egy kiváló edző, az olasz Vittorio Magnelli szakértelme repítette a top50-be. Gréta elképzelhetőnek tartja, hogy edzősködésre adja a fejét, most azonban belsőépítészeti tanulmányaira koncentrál új hazájában, Svájcban.
(Gy. Szabó Csilla írása) Kisebb fajta szenzációt keltett 2019 áprilisában Arn Gréta a mexikói Monterreyben megrendezett WTA tornán. Az akkor 39 éves teniszező szerencsés vesztesként jutott fel a főtáblára, ahol az első fordulóban 7:5, 3:6, 7:5-re verte a világranglista 102. helyén álló Lara Arruabarenát. Miközben ő éppen a 403.-on tanyázott.
Persze az eredmény csak azok számára volt meglepő, akik nem ismerték Grétát, és hihetetlen küzdeni tudását, akaratát, elszántságát. No és az előéletét, hiszen a német-magyar teniszező 8 évvel korábban a női világranglista 40. helyén érte el legjobb pozícióját, és huszonhat esztendős profi karrierje során háromszor is (2002, 2010, 2011) a top100 tagjaként zárhatta az évet. A tudása tehát kétségtelenül megvolt ahhoz, hogy bárkit, bárhol legyőzzön.
De vajon hány sportolónak lett volna kedve egy olyan megpróbáltatásokkal teli pályafutás után, mint amilyen az övé volt, még a negyven kapujában is a visszatérésre gondolni?
A kérdés költői, amelyre Gréta természetében kell a választ keresni. Őt ugyanis soha nem érdekelte, mit gondolnak róla mások, s minél nehezebb volt egy feladat, annál nagyobb kedvvel végezte.
Az önállóságot is korán megtanulta, úgy tizenkét éves kora táján, a dunaharaszti HÉV megállóban, a 6 óra 10-es szerelvényre várakozva. Azzal utazott reggelente Pesterzsébetre, hogy Zsitva Zsolt edzésein részt vehessen. Később az Építők pályájára költözött tovább a csapat. A napi hat órányi edzés mellett magántanárok segítettek az ígéretes teniszpalántáknak, hogy az iskolában se maradjanak le túlságosan. Gréti pedig este hullafáradtan várta ismét a HÉV-et, immáron hazafelé. E napirend alól csak az volt a kivétel, amikor édesapja autóval érte jött, hogy az Elektromos pályára vigye, ahol Bányai Gáborral gyakorolt még egy kicsit…
– A Húsosnál kezdtem teniszezni hét évesen, Úri Zsolt volt az első edzőm –
emlékszik vissza a kezdetekre, és a mai Lurdy-ház helyén álló teniszpályákra Arn Gréta, aki bár többször is visszatért karrierje során, most már biztos abban, hogy nem lesz több fellángolás.
– Igazából édesapám álma volt, hogy teniszező legyek, azután én is megszerettem és szép lassan az életem nélkülözhetetlen része lett. Kicsiként is ügyes voltam, kevés energia-befektetéssel utolértem a nálam többet gyakorlókat, de valójában az akaratos karakterem és a nagy munkabírásom tett később sikeressé. Telente a Csepeli Papírgyár egyik irodaépületébe jártunk át edzeni, ahol a második emeleten volt egy tökéletes betonalapú teniszpálya. A betört ablakok miatt hideg volt, néha mínuszokban kellett gyakorolnunk, de ez sem engem, sem Zsoltot nem érdekelte. A mai napig nem értem, hogy kerülhetett oda egy pálya, nekünk azonban nagyon jól jött.
A hazai kezdeteket követően Gréta Németországban folytatta pályafutását, amikor szülei ott vállaltak munkát, s az édesapja német származásának köszönhetően még az állampolgárságot is megkapta. Kisvártatva U16-os bajnok lett új hazájában, ám ez egyáltalán nem azt jelentette, hogy ettől kezdve minden feltétel adott volt a profi karrier felé. Sőt. Ekkor alakult ki benne az a kettősség, amelytől a mai napig nem tudott megszabadulni, s most már vélhetően nem is fog.
– Németországban mindig túl magyar voltam, itthon pedig túlságosan német – beszél erről a furcsa helyzetről az otthonát végül egy harmadik országban, Svájcban megtaláló Arn Gréta,
aki a későbbiek során talán megpróbálkozik majd az edzősködéssel, pillanatnyilag azonban belsőépítészeti tanulmányai számára a legfontosabbak. – Ennek a furcsa kettősségnek köszönhetően lettem magányos farkas, nagyon hamar megtanultam, hogy senki másra nem számíthatok, csakis magamra. De ez egyáltalán nem rossz dolog. Attól, hogy egyedül vagyok egy adott helyzetben, az nem jelenti azt, hogy el vagyok veszve. Gyakorlatilag tizenhárom évesen hagytam el a szülői házat, ami kirívóan korai időpont, de a tenisz arról is szól, hogy nagyon korán fel kell nőni hozzá fejben. A pályán is minden pillanatban fontos döntéseket kell hozni, s ha erre nem vagy képes, az nagyon gyorsan visszaüt. Biztosan sokan irigyeltek azért, hogy Németországban készülhetek, de igazából soha nem vettek be a csapatba, megtűrt személynek éreztem magam. Az első ITF-tornákra is apukám kísért el. Emlékszem, Pozsonyban debütáltam, és a kvalifikációból azonnal az elődöntőbe jutottam. Akkoriban nagyon nehéz volt az előrelépés, ezért a nyolc nyert meccsért összesen másfél pontot kaptam.
(A teljes írás a tenisz-palya.hu oldalán olvasható.)
