Éppen ma kilenc évtizede, hogy megszületett a magyar futball egyik zsenije, az idővel százegyszeres válogatottságig menetelő csodakatona, az utolérhetetlen Bozsik József. Bár a válogatottság számában éppen a közelmúltban „hozta be” Király kapuvédő, de ettől még a Honvéd egykori fedezete sok mindenben egyszerűen utolérhetetlen.
Ahhoz persze mások is kellettek, hogy a legnagyobbak között élje futballmindennapjait. Így például Puskás Ferenc, hiszen talán nincs is más példa arra, hogy két egymás melletti házban két zseni is felnőjön. És felnőtt. Puskásról – talán a realos évei miatt is – többet őrzött meg a futballemlékezet, s hogy mit tudott Bozsik, az ma már kevesek tudatában létezik.
Pedig mindent tudott. Olyasmi típusú half, azaz középpályás volt, mint mondjuk Andrea Pirlo. Futott, mégpedig sokat, szerelt, ha kellett, talán még gorombán is, lőtt, mint talán Lantoson kívül senki más az Aranycsapatban. Meg persze egyéniség volt. A maga szerény, csendes módján ő mondta ki a válogatottnál és a Honvédnál is az utolsó szót. Rá még Puskás is hallgatott.
Azt persze még emlegetik néhanap, hogy a Népstadionban az uruguayiak ellen csodálatos góllal búcsúzott – akkor századiknak mondott, később az utólag hivatalossá tett Libanon elleni mérkőzéssel – százegyedik meccsén a válogatottól, és talán még azt is, hogy szívszorítóan fiatalon, ötvenkét éves korában vitte el a szíve az égi pályákra.
Viszont abban mégis utolérhetetlen, hogy a fia, Péter is szövetségi kapitány lett. És éppen az utolérhetetlenség érzete törte meg Péter játékoskarrierjét, mert ő, bárhova is hívták az élvonalba, mindenkinek következetesen nemet mondott, mert mindig úgy érezte – tévesen –, a hívás a névnek és nem a játékának szól. Mondta is, hogy ő hamar felismerte: „a Bozsik névvel nem szabad bohóckodni”. Hát nem is bohóckodott.
Nem, nem volt szabad, már csak azért sem, mert első számú viselője – és ez is párját ritkítja a világtörténelemben – játékosként parlamenti képviselő is volt. Rákosi parlamentjében. Mondhatjuk persze, hogy a szövőnők meg az élmunkások között elfért egy futballista is, de azt a futballistát nem Grosicsnak vagy Czibornak, hanem Bozsik Józsefnek hívták.
És a nevét őrizzük azóta is. Akadémia és kissé méltatlan állapotú stadion segíti emlékezetünket frissen tartani a nagy értékvesztésben és feledésben, meg hát a remény, hogy lesznek még – Király Gáborhoz hasonlóan –, akik a nyomába szegődnek, s egyéniségben és a játék egy-két elemében megpróbálják utolérni az utolérhetetlent.
(magyarhirlap.hu / Kiss László)
