Balczó Andrással nem könnyű kapcsolatba lépni. Különösen nem azóta, hogy a nyolcvanas évek közepén gyanútlanul belement egy tévéfelvételbe, amelyet azután drasztikusan megkurtítottak, mielőtt adásba került. Attól kezdve csak egyenesben vállal rádiós vagy tévés megszólalást. Az írásos változat még nehezebb. Természetesen előfeltétel volt, hogy az elkészült anyagot jóváhagyásra bemutassam neki. A Nemzet Sportolóit bemutató sorozatunk újabb fejezete következik.
Megérkezve a budakeszi Balczó-birodalomba, mindjárt egy kis technikai gond adódott. A ház őrzője és családtagja, egy magyar vizsla és labrador keveréke, Csoki ugyanis keményen ellenezte az udvarra történő kilépésemet. Csak akkor törődött bele, amikor egy karéj száraz kenyeret adtam neki, amolyan belépődíjként. Ezután elfoglalhattuk helyünket a házigazdával a kellemesen hűvös pihenőhelyen.
A háromszoros olimpiai- és tízszeres világbajnok egykori öttusázóval a sportról talán a legnehezebb beszélgetni. Ezért inkább egy, számára – tizenkét gyermekes családapáról van szó! – közel álló kérdéssel indítottam.
– Mit tanácsol a fiataloknak, amikor párválasztásra adják a fejüket?
– Nagyon fontosnak tartom, hogy a feleknek legyen közös hitük és ennek az egybekelés előtt ki kell derülnie. A szerelem ugyanis olyan, mint nagy vizeknek sodra, ott már nincs különösebb elméleteknek helye. Az pedig tévedés, ha bárki azt gondolja a másikról, majd ha egybekelünk, megtérítem. Ez hiú ábránd. Sokkal könnyebb egy olyan házaspárnak terjeszteni az örömhírt, akik azonos, vagy nagyon hasonló viszonyban vannak az Istennel.
– Közbekérdeznék: miért tartja fontosnak az Istennel való kapcsolatot a fiatal házasok esetében?
– Azért, mert kórságunk lepusztult szellemi állapota csak akkor fog megjavulni, ha az emberek egyenként belátják, hogy Isten nélkül nem megy. Ha jön egy 180 fokos fordulat, és ez a jelenlegi hívő-hitetlen arány megfordul, akkor történhetne valami Magyarországon.
– Ön több mint kétezer meghívásnak tett eleget az évtizedek során, ott mi mindenről beszél?
– Átlagosan 40-50 embernek mondom a személyes hitbéli tapasztalataimat. Elmondom, hogy az alázatosság megelőzi a dicsőséget és ezt a témát járom körül. Van-e haszna ezeknek a beszélgetéseknek, konkrétan nem tudom, de a Bibliában az is le van írva, hogy „más vet és más arat”. Az a lényeg, hogy ha majd életem végén amaz Igaz Bíró előtt megjelenek, ne mondhassa, hogy nem éltem a lehetőséggel. Az olimpia idejére több helyre is elígérkeztem. Először vissza akartam mondani a meghívásokat, ám később elrestelltem magamat: legfeljebb visszanézem a fontosabb eseményeket videóról.
– Az a bizonyos, nagy viharokat is kavart, 2004-es, Petőfi rádióbeli interjú több okból is emlékezetes maradt.
– Ott többek között elhangzott az is, hogy első helyen a gyávák kerülnek a pokolba. Három héttel a kettős állampolgárságról szóló népszavazás előtt azt is elmondtam, hogy az emberek becsapottak és hogy mekkora égés lesz a szavazás végeredménye. Isten írott igéi mellett vannak Istennek íratlan igéi is, amelyeket nagyon sokan azért kapnak meg, hogy ők mondják ki. Ebben a bizonyos rádiós beszélgetésben elmondtam egy nagyon szép, protestáns ének szövegét is, amely arról szól, hogy az Isten úgy akar elfogadni bennünket, ahogy vagyunk. (Amint vagyok…) Egy 81 éves hallgató, ezt hallva, végrendeletében rám hagyta a XII. kerületben lévő gyönyörű lakását. Három lányunk akkor ment férjhez, lakásgondjaikon így tudtunk segíteni. Hát ilyenkor ne arra gondoljak, hogy az Isten intézkedett?
– Menjünk talán vissza néhány évtizeddel korábbra, az Ön gyermekkoráig!
– Vannak emberek, akik kora ifjúságukban megtudják, mi lesz a hivatásuk. A Kassán született Márai Sándor írta valahol, hogy bement a helyi újság szerkesztőségébe. Találkozott a főszerkesztővel, aki megkérte: írjon egy cikket a holnapi újságba. „Bementem a másik szobába, rágtam a ceruzám végét, megírtam tanulmányomat Kassa közigazgatásáról, ami másnap meg is jelent, vezércikk gyanánt. Ekkor 14 esztendős voltam” – írta. A főszerkesztő nyilván tudta, hogy ez a 14 éves fiatalember olyat tud írni, ami másnap vezércikk lehet a lapjában. „Másként léteznem, mint a kifejezés emberének, soha nem vetődött fel bennem” – írta többek között Márai. Az én esetem pedig az volt, hogy 15 éves koromra kicsit úszkáltam, ami hetente egy úszóedzés lehetőséget jelentett Debrecenben. Majd a lovak nagy barátja, nyíregyházi barátom, Hecker Valter révén nekem is közöm lett a lovakhoz. Egy osztály futóversenyen második lettem, ettől kezdve jártam a Nyíregyházi Lokomotív pályájára, ahol 800 és 1500 méteres távokra készültem és versenyeztem is. Tehát volt három sportág, amelyeket egymástól függetlenül gyakorolgattam. Tizenöt éves koromban hallottam a rádióban, hogy Chilében egy magyar öttusázó, akit Benedek Gábornak hívnak, világbajnokságot nyert. Arra gondoltam, hogy ha egy magyar öttusázó világbajnok lehet, én miért ne lehetnék az? Attól kezdve másként léteznem, mint öttusázónak, soha nem vetődött fel bennem. Mintha nem is én választottam volna pályát és tudom, hogy nem az én kizárólagos vágyódásom volt ez. Visszanézve az életemre, úgy érzem, mintha az Isten azt mondta volna: „Teleaggattam a nyakadat aranyérmekkel, te tudod, hogy ezek nem érnek semmit. De küldelek azokhoz, akik azt hiszik, hogy ez érték, és elmondod nekik, hogy ki vagyok én és mit tettem veled.” Én ezt az Isten által megkomponált útnak tartom a mai napig, és dicsérem az Istent, hogy minden szükségessel ellátott ahhoz, hogy sokszor nyerhessek. Az úgynevezett szerencsék és pechek szigorú sorba vannak állítva. A véletlenekben nem hiszek. Váratlan dolgok vannak, véletlenek nincsenek. Ezért gondolom azt, hogy az a helyes tevékenység, ha az ember valahol valakinek a jogos és égető szükségét látja az embernek és módja van azon enyhíteni vagy megszüntetni, akkor azt kell tennie. Ma Magyarország vergődik az Isten-nélküliség csapdájában. Erre megoldás Jézus kiiktatásával nincsen. Az Isten nélküli lét olyan, mint a lakodalom gyászzenével. Ezért én az Istennek hálával tartozom, hogy lehetőséget teremt számomra arra, hogy elmenjek és tőlem telhető módon elmondjam: hol találtam meg azt az állapotot, amely után mindannyian vágyódunk. Nem tudjuk, hogy az milyen, csak akkor, ha belekerülünk, és soha nem akkor kerülünk bele, amikor, és ahogyan elképzeltük. A vágyva vágyott állapot megtapasztalásának van egy elengedhetetlen feltétele. Ez a belátás: csalódtam magamban, kevesebb vagyok, mint gondoltam. Valahogy így alakulnak a dolgok, amikor az emberre az alázat rászakad. S amint az alázat megjelenik, akkor a büszkeség, ami szigetelőanyag, eltűnik az Isten és ember közül. És az Isten meg tudja érinteni az embert. Ez az érintés azt jelenti, hogy megérkezett. Tudja, hogy ezt az állapotot kereste egész életében. Nem a siker adja meg, ezt, hanem valami, amit az ember a lényegéből felad: a büszkeséget és a gőgöt, meg azt a felfogást, hogy nekem jár ez és ez a siker. És amikor megtörténik a vágyva vágyott célról való lemondás, a lemondás pillanata az, amikor a menny és a föld találkozik. Az ember belekerül egy olyan állapotba, amiről érzi, hogy ezt kereste. Ez az, megvan! Erről a pillanatról lehet azt mondani, hogy a lélek násza. Találkozás az Istennel. Ez a belátás az alkalmasság állapotába emeli az embert. Mi az, hogy belátás? Belátom, hogy kevesebb vagyok. Nem vagyok jó. Nem vagyok jogosult, nem az én jogos jussom egy aranyérem például az olimpián. Nem vidám belátás ez, de ettől kezdve az Isten átveszi az irányítást. Olyan, mint amikor egy révkalauz a Panama-csatorna bejáratánál átveszi a hajó irányítását, és a kapitány pedig elmehet kávézni vagy szundikálhat egy jót. Na, én így vagyok, úgy látom, hogy valami felelősséget átvett rólam a Teremtő és megadja azt, hogy mehetek és örömhírt mondhatok az embereknek: „Ne add fel a reményt, hisz van megoldás.” Nem a sikerre van az embernek szüksége, hanem erre az állapotra, amire Jézus azt mondja: „Elközelgetett a Mennyeknek Országa.” Erre az alkalmassági állapotra, minden ember eljuthat, és akkor, amit tud, azt hozza is a versenyben. De akkor már nem érdekli az embert például a vívásnál, hogy adja-e vagy kapja a találatot. A szeretetnek valami állapotszerű átélése lesz úrrá az emberen, ez valami öröm, valami addig elképzelhetetlen többletállapot. Egy gyönyörű ének szövege így hangzik: „Megtörve és üresen adom magam neki, hogy újjá ő teremtsen, az őt ő töltse ki. Minden gondom, keservem az Úrnak átadom, ő hordja minden terhem, eltörli bánatom. Eltörli bánatom.” Az ember ízelítőt kapott abból, amiben részünk lehet halálunk után, ha kötődünk ahhoz a Jézushoz, aki azt mondja: „nálam nélkül semmit sem cselekedhettek”.
– Miként valósult meg mindez az Ön életében?
– Érettségi után öttusázás szándékával Csepelre mentem és az előbb említett Benedek Gábor fivére, Benedek Ferenc írt egy levelet a szüleimnek, hogy a fiukat engedjék el. Szerez neki állást, a munkásszálláson lakhatást, engedjék fel Csepelre. Fel is mentem 1956. július 2-án. Dolgoztam a gyárban nyolc órát, előtte-utána pedig edzésen vettem részt. Hamar bekerültem a válogatottba. 1957-ben már kivittek volna a világbajnokságra, de lebetegedtem. Egy évvel később részt is vehettem a vb-n, ahol hatodik lettem. 1959-ben, 21 éves koromban pedig második lehettem a világbajnokságon. Rómában, 1960-ban olimpiai bajnokok lettünk csapatban. Én egyéniben negyedik voltam. Így kerültem be az öttusázásba, amiről én otthon úgy gondoltam, ha egy világbajnokságot nyerek, akkor életem végéig olyan boldog leszek, hogy ezt soha senki nem fogja tőlem elvenni. 1969-ben már az egymást követő ötödik világbajnokságomat nyertem meg, eggyel többet, mint bárki más, és az a maradéktalan boldogság, amit egyetlen világbajnokság megnyerésétől reméltem, az ötödiknél sem volt meg bennem. Nem voltam ebben a vágyva vágyott állapotban. Akkor, ott a gúla tetején jöttem rá, hogy a sikerben nem nyerjük el a maradéktalan boldogságot. És akkor abban a nagy szorgalomban valami elállítódott. Ha a teljes boldogságot nem kapom meg, akkor miért eddzek sokkal többet, mint a többiek?
– Azért az egyéni olimpiai győzelem elérése csak ott motoszkált az agyában?
– Szerettem volna még azt az aranyérmet megszerezni. Már 34 éves voltam, kijutottam Münchenbe is, ahol a vívásban megcsillant az aranyérem megszerzésének a lehetősége. Kezdett minden feszültté válni bennem, a vívásban görcsösség vett erőt rajtam, nem tudtam találatot adni, miközben egyre attól féltem, hogy megszúrnak. Lényem legmélyén már feladtam az aranyérem megszerzésének lehetőségét, mert annyira rosszul ment, s nem láttam a kilábalás lehetőségét. És akkor megtörtént az a teljes belátás, kevesebb vagyok, ügyetlen vagyok, jobbnak gondoltam magamat. Ha valaki azért szeret engem, mert olimpiai bajnok vagyok, az a szeretet nem ér semmit. Engem kell szeretni, Bandit vagy Bandikát. Ez valahogy egy megszabadulást okozott. Hirtelen elkezdett menni minden, mint a karikacsapás. Ezt a fordulatot úgy fogom fel, hogy az Isten megszánt engem! Abba az állapotba hozott, amit kívánok minden küzdőnek, hogy ezt az állapotot nyerje el, mert megismeri az Isten közelségét.
– Versenyzőként kik álltak Önhöz közel?
– Első helyen Földi Lászlót, egykori csepeli klubtársamat említeném. Utána a sajnálatosan korán elment Villányi Zsigát, aki 1971-ben második volt a világbajnokságon, én pedig mögötte harmadik. De ott volt Kaiser Laci, Németh Feri, Maracskó Tibor, Pajor Gábor, Erdősi Laci, Pálvölgyi Miklós, Bakó Pali, Kelemen Péter, Dobi Lajos, Hajnal Béla vívómesterem, és még jó néhányan. És természetesen volt egy másik oldal is. Annak idején az erdőgazdaságokban a dolgozók kaptak járandósági tűzifát. A sikeres emberek pedig járandósági irigyeket kapnak. De bármily hihetetlennek is tűnik, jó, hogy voltak. Egyrészt inkább engem irigyeljenek, mint én másokat. Meg aztán ők inspiráltak arra, hogy inkább szakadtra fussam magamat, de nehogy már megelőzzenek! Nagy szükségem volt rájuk. Kellettek, mint egy falat kenyér.
– Annak idején, a 2000-ben volt olimpiát megelőzően nyílt levélben üzent a magyar olimpiai csapat tagjainak. Ma mit kívánna a Rióban országunkat képviselő válogatottaknak?
– Ugyanazt, mint abban a bizonyos levélben. Íme:
A XXVII. Nyári Olimpiai Játékok magyar résztvevőihez (üzenet Sydneybe)
Mint sok embert, úgy engem is nagyon érdekel a sikeresség és sikertelenség kérdése, okai, következményei. Mennyi az, amit megtehetünk céljaink érdekében, mi az, ami nem a mi tenni-, aggódnivalónk az egészben? A nagy akarók mennyit köszönhetnek maguknak? Jut-e az érdemből másnak is, vagy senkinek semmi, minden az övék? Kizárt, hogy életünk eseményeinek nem csak okai vannak, hanem célja is? A pásztor a gyakran elcsatangoló kisbáránynak megcsavarja a lábát, hogy ne tudjon elkódorogni. Létezik valaki, aki megmentésünkre okoz károkat nekünk? Van rend a világban, vagy csak „akár egy halom hasított fa, hever egymáson a világ”? (József Attila)
E téren szerzett szerény tapasztalataimat és javaslataimat azoknak írom le, akiknek a vágyak, remények sarkantyút nyomtak az oldalukba, ahogy velem is történt. Szeptember 15-én kezdődnek az Olimpiai Játékok Sydneyben. A résztvevő magyar versenyzőknek írom a következőket.
Hőn óhajtott vágyak teljesülésétől nagyobb lehetőségeket és szabadságot remélünk. A cél elérése után hosszabb-rövidebb idő elteltével kezd valami derengeni arról, hogy a megnövekedett lehetőségeknek tartozéka van: a megnövekedett felelősség. Nem olyan ez, mint a rózsa és a tövise. Olyan inkább, mint a szerelem és a gyermekáldás. Jó és rossz döntések maradnak továbbra is, de már nagyobb hasznot hoznak, vagy nagyobb kárt tesznek, mint korábban. Tehát megfontoltabbnak kell lenni. Nagyobb a tét.
A sikeres olimpiai szereplés távolról olyan, mint a túl-töltött tejfölös köcsög. Ha birtokába jutottunk, kiderül, hogy a tejföl tetemes részét szétosztásra kaptuk, és minél többet osztunk, annál több jut nekünk is. Ez a „nagy tejfölszaporítás” csodája. Az Isten osztja az olimpián is a helyezéseket jó tetszése szerint. Mindenki azt kapja, amit a lelke épülésére a legjobban tud, vagy tudna hasznosítani. A jó vagy rossz szereplés nem jutalom vagy büntetés, hanem feladat. Tőke, amivel gazdálkodni kell. A siker veszélyesebb, mert benne az önteltség felé lejt a belső pálya, amelynek a nagy ünneplészuhatag csúszós talaja is árt. Nehéz megállni, tárgyilagosnak, vagyis szerénynek maradni. Rossz sáfárja egy győzelemnek az, aki „megbüszkül” tőle. Úgy tesz az aranyéremmel, mint majom a borotvával: csak összeszabdalja magát. Az állva maradáshoz nagy segítség Teremtőnk mondata: „A dicsőséget senkivel meg nem osztom.” A sikertelenségben az alázat felé lejt a talaj, és önvizsgálatra szorít, de itt is el lehet esni: ha „mindenki hibás, csak én nem”. A természeténél fogva gőgös ember verve jó.
Az Isten fizetőeszköze nem a siker, hanem az a lelkiállapot, amelyben már ő cselekszik a küzdőben, akit derűssé és elszánttá tesz. Ilyenkor szokták mondani, hogy „felülmúlta önmagát”. Ennek az állapotnak a feltétele az, hogy bátran megtegyünk mindent a cél érdekében, ami tőlünk telik, és ezután a dolgok mintha maguktól megoldódnának.
A jövő titok. Megsejteni, reménykedni lehet, de befolyásolni csak a mindenkori jelenben tudjuk. Amint a súlylökő addig van hatással a lökés nagyságára, ameddig a súlygolyó és a keze között érintkezés van. Az embernek csak a múlt és a jövő közé szorult jelen idővel van érintkezése. Az élet szeretetének a helye és az ideje az Itt és a Most.
Jó lelkiismerettel javaslom nektek, hogy ne fogadkozzatok, ne ígérkezzetek el a teljesítménynek, mert az elkötelez, és csak a veszítenivaló marad, ami félelemmel tölt el. Örömötökből vagy bánatotokból csak annyit mutassatok, amennyit úgyse tudtok visszatartani. Minden más színlelés, zsákutca, elhalasztott élet. Legyen vitéz a lelketek! Erre vagytok kötelezve, méltósággal viseljétek sorsotok.
Sikerek után valószínűleg másban lesz részetek, mint amit elképzeltetek. Ha életetek nagy vitorlásversenyében az elvtelen megalkuvások evezőit nem használjátok, akkor a kormányos szerepét az a Jézus veszi át, aki tudja, hol vannak a zátonyok, Ő, aki életét adta a barátaiért, szabaddá tesz majd mindentől, ami nem ő maga. Ha nem éppen ma lenne a 25. házassági évfordulónk, akkor is azt mondanám, hogy nem úgy alakult az életem, ahogy elképzeltem, hanem máshogy – de sokkal jobban. Nem baj, ha vannak elképzeléseink a jövőnkről, csak ne váljunk rabjaivá.
Az járjon az eszetekben, hogy a küzdelem végeztével bármi rosszat elmondhassatok magatokról, csak azt ne, hogy „gyáva voltam”, mert a félelem alkalmatlanná tesz arra is, amit egyébként tudtok. A félelem elvarázsol. Csak az elgyávultak szégyenkeznek ütközet után. Az emelt fő feltétele nem a nyerés, hanem az elszántság. „Légy bátor, álljunk helyt férfiasan népünkért és Istenünk városaiért! Az Úr azt tegye, ami jónak látszik szemében.” (Krónikák könyve)
Nagy felelősség sok ember füle hallatára megszólalni. Ha sor kerül rá, gondoljatok arra, hogy ha őszintén, nyitott szívvel beszéltek, jöhet belőletek fényes, ríkató mondat, amelytől sok millió magyarnak elszorul a torka, és még a pénzhitűvé züllöttek is megérzik, hogy összetartozunk.
Megfontolásra szeretettel:
Kelt Budakeszin, 2000. szeptember 6-án
Balczó András
(Jocha Károly, fotó: MTI/Pálfai Gábor)
