A következő beszélgetésben a régi időkbe szeretném visszakalauzolni az érdeklődő Olvasókat. Arra ugyanis már valóban csak kevesek emlékeznek, milyen is volt Csepelen a kézilabdázás helyzete?
Az álló sorban jobbról a második Benkő “Füles” Árpád, (j3) Leirer Ferenc
Számosan még azt a kérdést is felvethetik magukban, hogy egyáltalán volt-e valaha komolyabb szintű képviselete a sportágnak az egykor ország elsőjeként favorizált csepeli gyáróriás egyesületében?
Pedig volt, és kijelenthető: nem is akármilyen. A férfiak és a nők élvonalbeli menetelése 1982-ig tartott, ekkor „passzolták” át őket az akkor pillanatnyilag jobb anyagi helyzetben lévő Csepeli Papírgyár egyesületébe. A csúcsformára a férfiak hatvanas évek második felében futottak fel, ekkor évekig a legelső vonalban küzdöttek. A nők pedig nem egyszerűen csak az NB I-ben szerepeltek, hanem a Kupagyőztesek Európa Kupájában az elődöntőig jutottak. (Más kérdés, hogy akkor azután kemény megálljt parancsolt az erősen „felpumpált” TSC Berlin együttese Hikáde István csapatának: a berlini visszavágón (amelyet személyesen is láthattam) 26-11-re nyert az NDK válogatottakkal teletűzdelt, reprezentatív klubja.)
Ez alkalommal a férfiakról írnék, konkrétan pedig a Benkő Árpáddal (77 éves) folytatott beszélgetés alapján. Benkőt sem volt egyszerű felkutatni; az egykori, kimondottan ügyes, 192 centiméterre nőtt beálló ugyanis Gyulán éldegél. Az akkori sikercsapat gerincét adó játékosok közül rajta kívül már csak a korábban nagypályán is válogatott Harkai Győző (85) és Grisztel Zoltán (71) él.
Benkő – akit a sportágban mindenki csak „Füles” becenevén emleget – kötélnek állt és visszatekintését meglepetésre nem kézilabdás emlékei felidézésével kezdte.
– Először ugyanis a kosárlabdázás felé vettem az irányt, amiben talán az átlagnál magasabb voltom is belejátszott. Az egykori kitűnő magasugró, Medovárszky János is ott kosarazott, Kovács István tanár úr irányítása mellett. Tizennyolc éves koromra viszont már „megtértem” a kézisekhez, és onnan folyamatos a sportág iránti elkötelezettségem.
– Meg is járt néhány egyesületet…
– Ahogy az élet hozta. Békéscsabáról 1963-ban kerültem Martfűre, a cipőiről híres település csapatába, majd négy évvel később Csepelre vitt az utam. Schrammel János és Janics Vilmos intézték az ügyemet és elmondhatom: ők igazán jó helyre hoztak engem, mert Csepelen igen jól éreztem magamat. Közérzetem alakulását persze jelentősen befolyásolta, hogy ott egy igen erős játékosállomány jött össze, miként az 1969-ben edzőként érkezett Killik Frigyes is jó munkát végzett. Akkoriban ugyan az Elektromos 1969-ben, 1970-ben és 1971-ben is megnyerte a bajnokságot, de – különösen hazai pályán – egyenlő ellenfelei voltunk nem csak a Tromosnak, hanem az ugyancsak nagyon erős és szintén többszörös bajnok Budapesti Honvédnak is.
– Emlékszik még a Csepel legjobb eredményeire?
– Természetesen, hiszen az ott töltött évek jelentik pályafutásom legeredményesebb időszakát. 1969-ben a Magyar Népköztársasági Kupában döntőt játszhattunk, ahol végül a Honvéd mögött másodikok lettünk. A következő esztendőben pedig a bajnoki küzdelmek végeztével mi vehettük át a 3. helyezetteknek járó bronzérmeket.
– Kik voltak ennek a piros-kékben versenyző gárdának a meghatározó emberei?
– Nagy klasszisaink ugyan nem voltak, de számosan közel kerültek a válogatottsághoz. A már említett Harkai például nagypályán kapusként szerzett válogatottbeli érdemeket, majd a kispályára átállva a mezőnyben is megállta helyét. Kovács Janika viszont kispályás kapusként számos alkalommal bekerült Albrecht Miklós kapitány választottjai közé. Leirer Ferenc elsősorban átlagon felüli gólerejével tűnt ki közülünk. A Havalda-testvérek közül Peti kapusként, Jancsi pedig mezőnyjátékosként vált nélkülözhetetlenné. De felemlíthetem Horváth Miklóst vagy Gelsei Györgyöt is, a teljesség igénye nélkül.
– Akkoriban még több időt töltöttek együtt egy-egy sportkör képviselői. Csepelen is így volt ez?
– De még mennyire! Igen jó kapcsolatba kerültem a röplabdázó Békevári Gyurival, az öttusázó Maracskó Tibivel miként az atléta Deák Balázs is a barátaim közé tartozott. Feltétlenül meg kell említenem Tölgyesi Tivadart, a Csepel SC elnökhelyettesét, „Teddyt”, aki az én szememben egy rendkívül korrekt vezető volt. És az sem volt utolsó szempont, hogy nem kellett bejárnunk dolgozni. Az edzőnk, Killik Frici bácsi igen jó szakember volt, akit hatalmas lelke is maradandónak tett meg emlékeimben.
– Azért csepeli sikerek ide vagy oda, hat év elteltével csak elhagyta csapatát.
– Elég kapós lettem és nem csak a magasságom miatt. Elég jól védekeztem, elől pedig gólveszélyesnek bizonyultam. El is csábított az első világválogatottba még 1968-ban beválogatott ózdi kiválóság, a Marosi Pista, és nem is okoztam csalódást. Már az első ózdi szezonomban majdnem elértem a bűvös száz gólt.
– Két év után mégis újabb klubcserére adta a fejét.
– Mindig vannak fontos és kevésbé fontos dolgok, szempontok. Mivel én Gyuláról származom és szívesen vettem volna hazafelé az irányt, ezért nagyon jókor jött a Békéscsabai Vízmű 1974-ben volt megkeresése. Velük 1977-ben feljutottunk az NB I-be, engem pedig hívtak a Békéscsabai Előréhez. Onnan már csak egy állomás következett: Békés, ahonnan azután már vissza is vonultam.
– Csepelen igen stabil, élvonalbeli gárda játszhatott együtt több éven át. Érdekes, hogy onnan mégsem került egyetlen játékos sem a válogatottba.
– Ez így történt, a korábbi válogatottakat már nem keresték, én pedig tényleg csak karnyújtásnyira voltam attól, hogy Albrecht Miklós kapitány behívjon és játszasson, de valami mindig közbejött. Amikor pedig elvitt Leirert és engem a hagyományos Kárpát Kupára, Romániába, azt a tornát valószínűleg Budapest válogatottjaként könyvelték el. A teljes igazsághoz azt is hozzá tartozik, hogy minket mindenhol nagyon utáltak, a „vörös Csepel” képviselőiként egyáltalán nem voltunk népszerűek…
Benkő Árpád ma
– Visszavonulását követően milyen munkát talált magának?
– Itt, Gyulán vagy 25 évig fagylaltot árultunk a feleségemmel, majd váltottam és fuvarozásra adtam magamat. Előbb egy nagy teherautóval dolgoztam, majd később egy mikrobusszal vittem-hoztam az embereket. Most már lassan igazi nyugdíjas leszek, hiszen a 78. évemet taposom. Ami a családomat illeti, két fiam van és sajnos, csak egy-egy unokának örülhetünk.
– Mennyire ismeri a mai kézilabdázást?
– Maximális érdeklődéssel követem az eseményeket. Ami engem illet, nem vagyok elragadtatva a sok külföldi játékostól. A Veszprémben például nem egyszer előfordult, hogy egyetlen magyar nélkül játszotta végig a 60 percet. Miattuk egészen biztosan számos, itthoni tehetség idő előtt abbahagyja a játékot.
– És a közelmúltban befejeződött világbajnokságon szerepelt magyar válogatottat hogyan értékeli?
– Nálam nincs hozsannázás, igyekszem a realitások talajáról követni az eseményeket. már csak azért sem, mert szerintem válogatottunk nem egyedüli ötödik lett, hanem az 5-8. helyen végzett, harmadmagával együtt. A sorsolásunk a Zöldfoki-szigetekkel és Uruguayjal a csoportban kimondottan kedvező volt. Ha megérem, fokozott kíváncsisággal várom a hazai rendezésű, 2020-es Európa-bajnokság küzdelmeit, hogy nemzeti együttesünk képes lesz-e további, érdemi előrelépést mutatni és a mostaninál még magasabb helyezéssel zárni a budapesti sorozatot.
(jochapress.hu / Jocha Károly)
