Böjte Csaba testvér, a Dévai Szent Ferenc Alapítvány létrehozója, az elesett erdélyi gyermekek gyámolítója életében kitüntetett helyet foglal el a futball is.
Böjte Csaba testvér mindig úton van. beszélgetésünkkor éppen a Székelyföldről tért vissza Dévára, a Maros partjára. Nos, ha valaki azt hinné, Isten szolgái naphosszat csak lelki életet élnek, az illető téved. Csaba testvér életében igenis fontos helyet foglal el a futball.
Kolozsváron született, Erdély legnagyobb városának mindig is pezsgő volt a sportélete, ezen belül a labdarúgás. Mit tapasztalt ebből gyermekként a hatvanas években?
Nem sokat, mert ötéves koromban a család Csíkszeredába költözött, ott cseperedtem fel, édesapám, édesanyám is csíkszeredai volt. Meg kell mondanom, Csíkban a hoki a „király”, a futball csak a jégkorong után következik. Nekem is volt hokikorim, ütőm, ahogy november végén beköszöntött a farkasordító hideggel a csíki tél, és befagyott az Olt, illetve felöntöttük az iskolaudvart, akkor beindult a márciusig tartó hokiszezon. De természetesen nyaranta becsülettel rúgtuk a labdát a környékbeli fiúkkal. Aztán a nyolcvanas években a gyulafehérvári teológián mi, kispapok rengeteget fociztunk az üres óráinkban. És hát azok az évek jelentették Bölöni Laci fénykorát a marosvásárhelyi csapatban, majd a Steauában, amelynek – nem győzöm hangsúlyozni – Jenei Imre volt az edzője. A saját győzelmünkként éltük meg, hogy Laciék megnyerték 1986-ban a BEK-et és a Szuperkupát.
Alapítványa kétezer-ötszáz árva gyermekről gondoskodik. Vajon fociznak a srácok?
Hogy futballoznak-e?! Néhány éve létrehoztam az árvaházak Európa-bajnokságát, s a mieink, a dévaiak másodikak lettek a tornán! A felkészülést úgy oldottam meg, hogy kiírtam a Márton Áron-kupát, amit az ötvenes években börtönbe vetett hős püspökről neveztem el, akinek a szobra szülővárosom, Kolozsvár főterén áll a Fadrusz-féle Mátyás-szoborcsoport tőszomszédságában. Az Érmelléken minden falu válogatottjával összecsaptunk. Bár rendszerint alulmaradtunk, mert nálunk csak tizennyolc éven aluli fiúk játszottak, az ellenfeleknél pedig felnőttek, de a mérkőzéssorozattal olyan formába lendült a csapatunk, hogy eljutottunk a döntőig.
A jelek szerint szervezésben igencsak erős!
Hát, igyekszem. Ez volt a Gillemot Ferenc-kupa, amit a legendás labdarúgóról és edzőről neveztünk el, aki 1902 és 1904 között a magyar válogatott szövetségi kapitánya volt. Őt tartjuk a magyar futball első szupersztárjának, de nem – csak – ezért tiszteljük annyira, hanem azért is, mert francia felmenői dacára derék magyar hazafi volt. Amikor a románok 1916 őszén betörtek Erdélybe, Gillemot – már negyvenegy évesen – önként elébük ment, és részt vett a petrozsényi csatában, ahol hősi halált halt. Mi is elmentünk a petrozsényi síkra, a város határába, és rendbe hoztuk az ott árválkodó magyar katonasírokat. Mindez 2016-ban volt, a kupa döntőjét november kilencedikén játszottuk, Gillemot hősi halálának századik évfordulóján.
Banális a kérdés, mégis felteszem: mit jelent önnek a futball?
Rengeteget tanultam a labdarúgástól, a labdarúgóktól, és ezt igyekszem átadni a reám bízott gyermekeknek is. Nos, a futball csapatjáték, azt kell megtanulnunk, hogy egyedül semmire sem megy az ember, csak akkor érhet el valamit, ha képes csapatban gondolkozni és dolgozni.
Melyik csapatnak szurkol?
Évekkel ezelőtt Budapesten találkoztam egy kissé kapatos úrral, aki megkérdezte, hogy mivel foglalkozom, s amikor mondtam, hogy ferences pap vagyok, rávágta, hogy akkor én csak a Ferencvárosnak szurkolhatok. És, kérem, fején találta a szöget!
Ki a kedvenc labdarúgója?
Természetesen Bölöni Laci. Ifjúkoromban volt a csúcson, lelkesedtem a játékáért, ahogy az erdélyi magyarság is. Ma is jóban vagyunk, rendszeresen beszélgetünk.
És melyik a kedvenc székelyföldi csapata?
Az FK Csíkszereda és a Sepsi OSK holtversenyben. Jómagam ötéves koromtól Csíkszeredában nőttem fel, gyermekkoromat a foci és hoki között osztottam meg.
(FourFourTwo / Ch. Gáll András)
