Búcsú: Emlékezzünk a magyar ralilegendára

“Brekke, brekke…”

“Elbára érkezvén az ember úgy érzi, visszatért az elveszett paradicsomba.”

“Brekke, brekke, qui, pistone due!… Brekke, brekke…” Dino tizenhároméves fia (aki azóta már tisztes családapa, mert hisz rohanvást múlnak az évek) megállás nélkül nyüstöli a CB-rádiót, amelyet akkoriban persze mi még nem is ismertünk, de amelyet Elbán szinte mindenki használt már, telefon helyett. Brekke, brekkézik (mivel az olaszoknak eszébe sem jut szolgai módon átvenni az angol, „break, break”-et), és a hívójel után: „itt a második henger”, ha bejön a válasz, azonnal teszi is föl az aggódó kérdést: „Mi van a tizenkettes Renault Alpine-nal?” Amire aztán jön a válasz: „A tizenkettes áthaladt. Útvonalon negatív. „Azaz nincs hibapontja. Egymás nyakába ugrunk, Dino könnyekig meghatva ismételgeti: „Buona pilota. Attila buona pilota! Biztosan célba ér!”

Lassan már egy hete ismeri Ferjánczot.

Mint gondos apa terít „asztalt” R. 16-osa csomagtartójában nekünk, a fiainak, no meg, természetesen Attiláéknak, akiket idevárunk Bonalacciára, a szervizpontra. Nagy Karcsi, Durnyi Gyuri (mert ekkor még ők a Ferjáncz-csapat szerelői, meg, meg valamelyest szerénységem) már mindent előkészített, kerekek, kulcsok, emelők… jobb lesz ha mi előre bekapunk néhány falatot a finomságokból, mert ha Attila jön, úgyis akkora fölfordulás lesz, hogy semmire se jut idő… Az ételt, az italt, a szervizt ezen a ponton – és még a sziget négy más pontján a barátai régén – Dino állja. Nélküle lennénk csak mi, Kareszékkal, néhány sonkás szendviccsel és egy-két üveg gyümölcslével egész éjszakára. Ennyire tellene. Amit Dino nyújt, majdnem ismeretlenül, krőzusi lakoma. És akkor még nem beszéltem a szívéről, amely Attiláért dobog.
Hogy hogyan jutottunk ide?…

Attila ötlete volt az egész. Ahogy hozzájutott élete nagy álmához, a Renault Alpine-hoz (háromszoros rallye világbajnok volt ez az autó!), úgy döntött, hogy megpróbálkozik az Elbával. Az Elba Rallye-val, amely abban az időben négyszeres szorzójú verseny volt, és már az is szenzációszámba ment, ha egy autó végig tudott menni rajta.

Egyébként a hőskor volt ez, az az időszak, amikor Ferjáncz mellett még Zsembery Jenő ült, és az első komolyabb lépéseiket tették a nemzetközi mezőnyben, az Európa-bajnokságban. Az autót a Volán adta, a benzint a Hungarocamion, a csapat teljes ellátását pedig majdhogynem egy személyben Ferjáncz Karcsi bácsi, Attila édesapja. Szalonna, kolbász, szalámi, zöldpaprika, paradicsom, s mindez ládaszámra, hogy biztosan éhen ne haljunk idegenben, merthogy pénzünk az úgysem lett volna ennivalóra.

Attiláék már előrementek edzeni, ismerkedni a szigettel (hogyan lehet egy huszonhét kilométeres szigeten ezerhatszáz kilométeres rallye-versenyt rendezni?!), mi, Karcsiékkal utánuk, szépen lassan. Azt a trélert ugyanis, amelyik Mester úr tervei alapján készült, és amelyen az Alpine-t vonszoltuk Európán keresztül, hetvennél gyorsabban nem lehetett vontatni, mert csapkodó lendületében lerúgta az útról a vontató Szergejt. Vagy a Tizenhatost. Szergej a Zsiguli kombi szervizautónk volt, a Tizenhatos meg Attila aktuális saját autója, azzal vontattuk az Alpine-t, amíg bírta. De a lényeg az, hogy Attiláékkal együtt négy kitűnő állapotban lévő, nagyszerűen előkészített autó hagyta el a Pogány utcai garázst, hogy meghódítsa a világot.

Ehhez képest az első fékbetétcserét már megejtettük a Tizenhatoson Klagenfurt előtt, jókedvűen vihorászva, mert nem sejtettük még a folytatást.

Attila, ahogy megérkeztek Portoferrarióba, ment azonnal az orra után, és benyitott az első műhelybe, amelynek Renault felirat volt a cégtábláján. Jobb helyre nem is mehetett volna. Berti Dino neve fémjelezte a patikatisztaságú céget, amely a javításon kívül Renault autók eladásával is foglalkozott, amolyan családi vállalkozásként. Signor Berti élete pedig „kész regény”. Sőt, akik látták az Egy jóképű ausztráliai feleséget keres című filmet Alberto Sordival, azoknak bizonygatnom sem kell, hogy „kész szélesvásznú film” is.

Dino édesapját az olasz hadiflotta egyik hajójával süllyesztették (hajógépész volt) földközi-tengeri hullámsírjába, és a tizenéves fiú a háború utáni nyomor elől menekülve jutott el Ausztráliába. Ott a General Motors egyik műhelyében tanulta az autószerelői szakmát, s vitte évek múltán egészen a szerviz vezetőjének tisztéig. Közben, mint a mesében, beleszeretett a csinos autóbuszkalauznőbe, aki nem volt más, mint ugyanannak a parányi Elba szigeti városkának, Capoliverinek egyik hajadon leánya, Marisa, akit Dino természetesen csak Sydneyben ismert meg. A „jóképű ausztrál” tehát megházasodott, s frigyükből két gyermek született még Ausztráliában: Ronnie és Mitzi.

Amint sikerült annyi pénzt megtakarítaniuk, amennyi már reményt nyújtott az otthoni megélhetésre, természetesen azonnal hazatelepültek Capoliveribe. És Portoferrárióban, nem messze a kikötőtől (hogy Attilának ne kelljen a hajóról leszállva túl messzire mennie) megnyitották szerény, de kifogástalan üzletüket. Tele szerszámokkal, alkatrészekkel, műszerekkel és segítőkész emberekkel. „Mint a mesében” – mondta Nagy Karcsi. Dino meg az első délután, amikor ott dolgoztunk, félre hív:

– Sandro, adok neked egy kulcsot. Ez zárja a műhelyt. Nekem most el kell ugyanis mennem, és lehet, hogy vissza sem érek idejében. Addig maradtok, amíg akartok, csak zárjátok majd be az ajtót… Reggel meg jöttök, amikor jöttök. Bene?

Már hogyne!

– És különben is – folytatja. – Az én házam a ti házatok is. Mondd meg ezt az Attiláéknak is.

Megmondtam. És lassan tizenöt éve így is van.

Itthon nem volt arra idő, hogy Attiláék úgy igazából kipróálják az Alpine-t. Talán egyszer fölmentek vele a Szabadság-hegyre (akkor még lehetett), de az sem volt komoly. Az Elbán az edzéseket a Gordinivel végezték, az Alpine-t pedig aprólékos gonddal készítették elő a rajtra.

A verseny nem sok jót ígért. Ilyen pályán Attila addig még nemigen autózott. Az egész szigeten nincs kétszáz méternél hosszabb egyenes és vízszintes út, minden út csak kanyarokból, emelkedőkből és lejtőkből áll, aszfalt néhol van, de a gyorsasági szakaszok nagyobb része szörnyű lávaköveken zajlik. A Szergejjel magam is megnéztem a Volterraiót, az első gyorsaságit. Bokán fölül ért a lávazúzalék, a hegy oldalába vájt szerpentin fordulói pedig olyan élesek és szűkek, hogy befordulni csak tolatva vagy erőből csúsztatva lehet, amely utóbbi manővert a Szergej fölfelé egyszerűen nem tudta megcsinálni.

Amúgy különben az Elba maga a Paradicsom. A világ csendes szeglete, amelyben szinte évszázadokra megállt az élet, amelyen eluralkodik a nyugalom, a csend, a természet szelíd bája. Egészen addig, amíg meg nem jelennek minden évben menetrendszerűen az autósok, hogy feldúlják néhány napra ezt a szelíd csendet. Az Elba Rallye fogalom. A Fiat gyár teljes csapatot indít a Spiderekkel, amelyek közül az egyiket Pinto vezeti, egy másikat pedig Ferjáncz csipkelődő nagy ellenfele, Barbara Tominz…

Látva a nagy gyárak óriási készülődését, Dino sem marad tétlen. Nem engedheti, hogy az egyetlen Renault, tehát Attila, egy jottányival is hátrányosabb helyzetben legyen, mint mások. Barátokat szervez és a barátokból, saját műhelyének munkásaiból (persze az órabérüket megfizetve!) szervizcsapatokat. Attilával közösen elkészíti a szerviztervet, amelynek gerince persze mi vagyunk, közelebbről Gyuri és Karcsi, a kipróbált, összeszokott gárda. Ők ketten már napok óta nem alszanak. Éjjel ott vannak az edzéseken, nappal javítják az autókat, mikor is aludnának? Most, két nappal a veserny előtt – vagy inkább két éjszakával – Attila ágyba parancsolja őket:
– Majd ha itt a verseny, akkor kell ébren lennetek!

Durnyi Gyuri még álmában is sorolja:

– Anya meghúzva, biztosító sasszeg visszatéve, elhajlítva.

Szerel. Félálomban, gondolatban még egyszer összerakja Attila autóját, ellenőrzi, minden a helyén van-e, mert nem tudná elviselni, ha az ő hibájából kellene Attilának netán megállnia.

Mi Dinóval Capoliveri határában állunk, csípős az éjszaka, a Gordini meg nem jön. Egy Simcából végre kiszól egy barát: „A Gordininak vége. Szétment a difije.” Ez volt úgyis az utolsó edzés. Szergejjel lemegyünk (a tengerszintre, lévén a városka a hegytetőn), egy vízmosásban megtaláljuk az autót és megpróbáljuk fölvonszolni a meredeken. Nem megy. Szergej kuplungtárcsája már füstöl és bűzlik, a Gordini nem mozdul, olyan mint egy nagy döglött aligátor, hiszen bokán fölül ér a víz, amely most is csurog le a sziklafalon és megy át az úton. Két nappal ezelőtt itt mosta el az eső teljesen az utat. Már az egész olasz csapat segít tolni, húzni a megrekedt Gordinit, a Szergej jajgat és nyög, ennek ellenére semmire sem megyünk. Gyerünk haza! Zsembery Jenő ott marad, benne alszik, mi meg jövünk majd reggel traktorral. Szép, szép, de hazafelé Attilának eszébe jut, hogy Jenőnek jobb lenne, ha ágyban pihenhetné ki magát, hiszen a nyakukon a verseny, nem baj, majd elhozom én a srácokat, és kiszedjük valahogy a dögöt. Egy újságírónak ugyanis minek egyáltalán aludni?

Gyuri és Karcsi az Istennek se akar fölébredni, pedig már három órát aludt mindkettő. „Még hogy a Gordini lerohadt?! Ezt meséljétek másnak – és holnap! Ne nekünk akarjátok bedumálni.” De ha egyszer igaz! A Jenő alszik benne egy szakadékban!” Végre hajlandók legalább érdemben megvitatni a dolgot. Attila lefekszik, mi megyünk vissza Punte Calamita közelébe, ott van valahol Jenő. Ez a Calamita vashegy, vagy mi a lehet a fáma szerint, és eltéríti az iránytűt is. Még szerencse, hogy nekünk nincs iránytűnk, és így csak iránytű nélkül tévedünk el az esős, saras, hideg éjszakában, a hegyi ösvényeken. Aztán csoda történik, és mégis célba érünk. Jenő még él, a hegyi patak csordogál a szikláról, és egy-két óra múlva már fel is kel a nap. A nap hozza a traktort, a traktor… Hogy mi mikor fekszünk majd le?…

Attilát én aznap ismertem meg, amikor lassú hajtásért fölírta a rendőr. Először azt hittem hülyéskedik, de csak kötötte az ebet a karóhoz:
– De tényleg. Parkolóhelyet kerestem, és erre azt mondta, akadályoztam a lassú hajtásommal a forgalmat!

Egyébként persze, nem ez volt rá a jellemző.

– Srác koromban éppen olyan dinnye voltam én is, mint a többiek – mesélte egyszer. – Ablak lehúzva, könyök kint, macskafarok az antennán, bömbölő rádió és száguldás a Rákóczi úton, visszafordulás a villamos síneken… és havonta legalább egyszer bevont jogosítvány. Aztán szerencsére találkoztam egy jóindulatú, de nagyon szigorú rendőrtiszttel, aki amikor visszaadta nem tudom hányadszor a jogosítványomat, azt mondta: „Fiam, ez volt az utolsó eset. Gondold meg jól, hogy mennyire szeretsz autózni. Mert ha igazán szereted az autódat, akkor tisztességesen fogsz közlekedni. Másképpen sehogy.” Még éppen jókor jött a figyelmeztetés.

Mint ahogy jól jött az is, hogy egy ilyen istenáldotta tehetség mellé beült az idősebb, higgadtabb, megfontoltabb Zsembery Jenő. Másképpen aligha lett volna bármelyikünk is európai hírű menő.

A verseny előestéjére kész lett az Alpine. Ott állt Dino műhelyében csillogva, kiglancolva, mint egy ékszer. Igaz, hogy nagyjából inkább egy csúf, ugrani készülő békára hasonlított, de ez a csodálatos autó a csúnyaságában volt elbűvölően szép. Legalább nekünk az. Dino már régen elment haza, de meghagyta Attilának, ha még időben elkészülnek, ugorjanak át Capoliveribe egy italra, az Eurobárban várja őket.

Ezt nem lehetett kihagyni, Attiláék fölhúzták a krémszínű overalljaikat, legalább azt is kipróbálják, nem csak az  Alpine-t. Portoferraio és Capoliveri között tizenöt kilométer a távolság aszfalton. Tényleg csak egy ugrás az egész.

Mi, Karcsival és Gyurival addig elrakodtunk, készítettük össze a cuccot a másnapi, majd harmadnapi nagy hajtáshoz, lévén két éjszakán át tartó a verseny. még el sem készültünk, máris hallottuk az Alpine hangját, húzott föl a bejárathoz, Attila megállt a műhely közepén, szálltak ki.

– Csak nincs valami baj? – kérdi Karcsi. – Még oda se érhettetek!

Jenő halálsápadtan kászálódott ki a szák ülésből, arca, mint az overallja. Attila arcára pedig kültek a „lázrózsák”, aki ismeri, az tudja, csak akkor jönnek elő, ha igazán zavarban van. Nevetett, sőt vihorászott, de azért nem csak a vidámság bujkált a hangjában.

– Hogy ez a gép miket csinál?! – mondja. – Ez egyszerűen nem igaz!… Átugorja a kanyarokat!… Ahogy mentünk… Nem voltam rest és megálltam, kiszálltam, és visszamentem megnézni egy-két kanyarban a nyomainkat. Ilyet még nem láttam! Átugrotta a kanyarokat. Tiszta röhej… De hogy megy!… Az valami észveszejtő…

És röhögcsélt tovább.

Jenő még mindig nem szólt egy szót sem.

Jószerivel még ma sem tudom, mi történt pontosan ezen a rövidke próbaúton. De azt tudom, hogy Zsembery Jenőnek ekkor fordult meg először a fejében, hogy visszavonul a versenyzéstől. Egészen magába szállt. Komoran hallgatott egész este és másnap is. Ha beszélt, ilyeneket mondott: „Nem való már nekem ez az egész.”, meg hogy: „Hiába, mindenki megöregszik egyszer”. Még azzal is előállt, hogy talán el sem kellene indulni már ezen a versenyen sem.

– Jenő, ezt nem gondolhatod komolyan! Dehogy vagy te még öreg! Megszokod majd az Alpine-t is.

Való igaz, az Alpine ez a csúf kis béka igazán szűk ketrec volt a százkilencvennél magasabb Zsembery számára. Összekuporodva kellett ülnie, bukósisakos fejét minduntalan beverte a bukócsőbe, válla szintén a csőnek támaszkodott vagy az ajtónak ütközött. És közben ment, mint a rakéta. Ehhez jött az Elba, a maga megszámlálhatatlan kanyarjával, száz méterekkel a tengerszint felett vezető sziklafalba vájt ösvényeivel.

Meg tudtuk érteni Jenőt. És most, ennyi év távolából sem azért írom e sorokat, hogy foltot ejtsek egy dicső bajnokunk múltján. Sőt! Ellenkezőleg. Mert amikor mégiscsak beült az Alpine-ba, és mégiscsak végigküzdötte Ferjáncz-cal a nagy versenyt, életének talán legnagyobb tettét hajtotta végre. Önmagát győzte le a sikeres helytállás, a verseny kedvéért.

Pedig szenvedett, az biztos.

Máskor a szervizpontokon színes beszámolókat szokott tartani, merre jártak, mit csináltak, jóízűen evett, ivott néhány korty hűsítőt, szóval nagyon, de nagyon élvezte az egészet. Ezzel szemben most: ki sem szállt az autóból, ült  benne még az emelőn is, és magába mélyedve hallgatott. Mert hogy mennyire ment az Alpine?

– Az első gyorsaságin ötvenméteres egyenesek, egymásba folyó kanyarok, lávakőzúzalék. Kezemben az itiner, egy hatvanlapos vastag füzet – meséli Zsembery. – Attila nekilódul, kezdeném olvasni az első sort, az Alpine vágtat, a fejem ütődik jobbra-balra, a lámpa őrült táncot jár, és egy pillanat alatt kettétépem a füzetet… Máig sem tudom elképzelni, hogy lehet úgy megfogni, s egy mozdulattal eltépni egy ilyen vastag füzetet. De akkor, ott, eltéptem. „Menj egyedül!” – kiáltottam a mikrofonba Attilának, de fölösleges is volt szólnom, mert látta, mi történt, nem is várta már a szöveget.

Egyszóval jól kezdődött.

Attila egy másik navigátora jut eszembe erről, Peter Linden. Egyetlen versenyen ültek együtt, egy osztrák versenyen, amelyre Irmscher adott Attilának egy Opel Asconát, és szerződtetett mellé egy BMW-gyári profi másodpilótát. Akkoriban szó volt arról, hogy Ferjáncz esetleg Opellel versenyez majd tovább. Péter a verseny kezdete előtt négy órával érkezett meg Kremsbe, megkereste Attilát, bemutatkozott, és megkérdezte, van-e valamilyen autója, amivel kimehetnének edzeni. Volt. Beültek Attila Fiat 132-esébe, és irány az első gyorsasági. Attila csendesen haladt át a városon, keresztül egy vonat sínpáron, s fordult rá a kivezető útra.

– Állj! – Kiáltott föl hirtelen Péter (természetesen németül, mert ez volt közöttünk a munkanyelv), de olyan erővel, hogy Attila döbbenetében azonnal rátaposott a fékre.

– Csak nincs valami baj? – kérdezte.

– Te nem vettél észre semmit? – kérdezett vissza Péter.

– Nem. Mit?

– Tolass csak hátra… Így… És most jól nézd meg.

Már a sínpár előtt álltak, és az út jobb szélén ott volt egy Stop tábla.

–  Attila, ha ilyet látsz… – kezdte Péter.

– De hát sehol nem jött semmi!…

– Nem baj. Szóval, ha ilyen táblát látsz, bárhol is vagyunk, akkor mindig állj meg! Oké?

– Rendben.

Így kezdődött.

Aztán úgy folytatódott, hogy Ferjánczot úgy meghajtották, mint a lovat. Ő, aki egész addigi életében mindig úgy autózhatott csak, hogy állandóan vigyáznia kellett az autójára, mert az az egyetlen darab volt belőle, most egy gyári profi mellett belekóstolhatott a másik világba.

– Ez csak ordít mellettem, hogy gázt Attila, még gázt!, és hiába mondom neki, hogy előbb-utóbb szétesik az Opel, csak azt vágja vissza, hogy az az Irmscher dolga, miért adta oda. De különben óriási pasas! A normál szakaszokon alszik, sőt horkol, lediktálja a gyorsaságit, aztán megint csak alszik. De ha lassul az autó, azonnal nyitja a személt, és mondja, hogy előre, vagy balra, vagy merre. És még egyszer sem tévedtünk el…

Ez persze csak egy epizód.

Hiszen az Elbán vagyunk, és Napóleon nyomait sincs időnk keresni. Pinto már az első gyorsasági szakaszon lebontotta a spiderje jobb elejét, s így már az első szervizponton megkezdődik az autó teljes felújítása. Egyelőre csak arra van idejük a Fiat-gyári szerelőknek, hogy lekapják a sérült lemezt, a következő ponton majd fölteszik az újat, a harmadikon befestik, és így tovább. (Így is lett. Pinto a kétnapos verseny végére szinte teljesen új autóban ült, amelyet állandóan bontottak, építettek, de a célba érkezésre azért kész lett.) Nekünk persze ekkora apparátusunk nincs, még Dino barátaival együtt sem. Pinto, Verini, Tominz már mind elmentek, jönnie kell lassan Attiláéknak is, ők a tizenkettes rajtszámot kapták. Mit lassan!… Bődületes iramban jön az Alpine, elrohan mellettem, pedig én előrébb vagyok a stábnál, biztosítani, befordul balra, megáll, aztán tolat visszafelé, tehát meglátott. És baj is van.

– Nem ismeritek a térképet?! – ordít Attila. – Benzint!

Ismerjük mi, csakhogy innen kitúrtak a Fiatosok. De hát magyarázkodni nincs idő. Nagy Karcsi már tölti a benzint, Durnyi Gyuri meg egyedül készül leengedni az autót, amely már emelőkön áll, a közben megejtett kerékcserék miatt. Ezek az emelők egyszerű kis billentőszerkezetek, kis kerekeken állnak, és az Alpine súlya, amint az emelő átbukik, a másik kajánál fogva, mint Dávid Parittyája lövi ki Gyurit, aki, mint egy béke terül el hason az autó tetején.

Igazán jó napunk van ma.

Attila azt se tudja, sírjon-e vagy nevessen inkább.

– Ez volt ma a harmadik dobásom – mondja Gyuri –, több már biztosan nem jön.

Reménykedjünk.

Attila kicsit morózus:

– Tudod, az az igazság, hogy legfeljebb a hatvan százalékát tudom csak kiautózni annak, ami ebben a gépben benne van… Jó lett volna jobban összejönni vele.

Az első napi célban mégis dicséretet harsog a hangszóró: „…Ez a kiváló együttes ezen a nehéz éjszakán meg tudta tartani a rajtszámának megfelelő ragyogó tizenkettedik helyét!” Így mondta. „Brillante dodicesimo.” Szó szerint.

Ennek ellenére Attilának soha nem volt igazán szerencséje az Elbával. És könnyen meglehet, hogy sok-sok nagy siker múltán mindig is fájó pont marad, hogy igazi nagy sikert nem tudott elérni ezen a nehéz, kegyetlen versenyen. Ezen az álomszép szigeten, amely valamennyiünk szívét elrabolta. Egy évvel az előbb leírt események után, kis híján az életébe került a kaland: az egyik szerpentinen lefelé eltörött az Alpine kormányműve. Még ma is érthetetlen csoda, hogyan tudott Attila ennek ellenére végigvergődni baj nélkül, anélkül, hogy leesett volna a sziklákról, beleesett volna a tengerbe – célba érni a gyorsasági szakaszon.

Akkor ott voltak az Elbán a későbbi nagyok: Andruet, Röhrl…

Walterral akkor sikerült először hosszabban beszélgetnem. Elesett az egyik edzésen, összetört az autója, és a gyorsan megérkezett újabb Opeljét vitte haza, az úton meg ráért velem beszélgetni. Európa-bajnok volt már, de csendes, szerény fiú. Ugyanúgy, mint most, kétszeres világbajnokként. Az Elbán egy rendházban lakott, apácák viselték gondját, „tudod, én nagyon szeretem a csendet, a nyugalmat”, mondta.

Százötvenezer kilométert autózott már akkoriban is évente versenyszerűen – Attila, ha minden jól ment, talán negyvenezret tudott. És az autóversenyzés gyakorlat kérdése.

– De mennyire, hogy az – mondta legutóbb, Pesten, amikor fölelevenítettük ezt a tíz év előtti találkozásunkat is. –  Ha én annak idején amatőrként nem vezetek annyit, talán soha nem lesz belőlem versenyző…

– Annyit? Mennyit? – kérdem, bár azt hiszem, tudom a választ, hiszen „mindenki tudja”, hogy Walter egy püspök sofőrje volt annak idején…

– Ezt a püspök dolgot persze mindenki rosszul tudja – nevet, mintha gondolatolvasó lenne, úgy tapint rá a lényegre. – Én ugyanis egy püspökség sofőrjeként dolgoztam, és személyesen nem is ismertem a püspököt, bár jogilag az ő alkalmazottja voltam. Gazdasági ügyeket intéző hivatalnokot szállítottam az óriási kiterjedésű püspöki birtok egyik végéből a másikba egy Mercédesszel, ha esett, ha fújt, és ez kitett évente legalább százötvenezer kilométert. Igazán jó előiskola volt.

Itt tartunk a beszélgetésben, amikor egy német honfitársa, Budapesten, a Hungáriában, boldogan, hogy végre „élőben” találkozhat vele, odalép hozzánk, gratulál, kezet ráz, és:

– Üdvözlöm a püspök urat – mondja.

Egymásra nézünk:

– Hát ez az. Mesélhetek én amit akarok.

Pedig van mit mesélnie. Például, hogy hogyan lett régensburgi, tehát alföldi gyerek létére vizsgázott síoktató. És kiváló eredménnyel ráadásul. hogy hogyan és miért lett autóversenyző…

– Képzelj egy csontsovány, vézna, magas, vörös hajú, szeplős és félszeg, erősen vallásosan nevelt félénk kisgyereket – mondja. – Ez voltam én. Az összes többi gyerek élcelődésének, olykor durva tréfájának a céltáblája. Van fogalmad, mit áll ki egy ilyen kisfiú?… Én mindenesetre megfogadtam, ezerszer is megfogadtam, hogy valami olyat, de olyat csinálok, valamiben a világ legjobbja leszek, az egyedüli, a legkiválóbb!… Nem tudtam még, hogy miben, de azt tudtam, hogy meg kell mutatnom, hogy érek valamit!… Végül az autózásban sikerült.

Más kérdés, hogy bármit csinál – alaposan csinálja és kitartóan. Néhány évvel ezelőtt belekóstolt a kerékpározásba. Van arra feléjük egy kétszáz kilométer körüli, egyenkénti indításos, kemény hegyiverseny. Nem nyugodott addig, amíg meg nem nyerte. És ma is, élete egyik legfőbb céljának tekinti (a kétszeres rallye világbajnok!), hogy ezen a kerékpárversenyen megjavítsa egyéni csúcsát. Naponta edz, naponta szenved ezért.

– És a rallye?

– Egy-egy verseny nagyon érdekel. Az egész világbajnoki sorozat már kevésbé. Tlaán, mert az én célom soha nem egyszerűen a címek, a rangok megszerzése volt… de hát erről már beszéltünk.

– De nagyon hirtelen leálltál például az újgenerációs autók betiltásakor.

– Igen. Mert az a véleményem, hogy ha veszélyes egy autó, akkor az azonnal veszélyes, és nem fél év múlva vagy három hónap múlva lesz az. Ha te úgy ítéled meg, hogy a gyereked számára valami veszélyes, nyilván azonnal abbahagyatod vele, és nem várod meg, amíg balsejtelmeid esetleg valóra válnak.

– És valóban veszélyesek voltak ezek az autók? A te véleményed szerint is?

– Nem mondanám. De egyetértek a betiltásukkal. Semmi értelmét nem látom ugyanis annak, hogy olyan autókkal versenyezzünk, amelyeket a világon csak négy vagy öt ember tud biztonságosan elvezetni, a többi csak kínlódik vele.

– Tehát mégiscsak veszélyes.

– A veszély tulajdonképpen az, hogy ezekben a kis hörcsögökben (Peugeot 205, Lancia stb.) a két pilóta, a turbómotor és a benzintartály mindössze egy egy méter átmérőjű körön belül van összezsúfolva. A legkisebb baleset esetén is azonnal a legnagyobb baj történhet emiatt.

– És vezetni őket?

–  Egy adott kanyarban egy kétszázötven lóerős autóval éppen olyan gyorsan be lehet fordulni, mint egy ötszáz lóerőssel, a kanyarokban tehát nincs lényeges különbség, ott a sebességet megszabja a kanyar íve, a talaja, az út állapota és így tovább. A különbség az egyenesekben van, ahol ezek az autók egyszerűen már repülnek, az úton tartásuk művészet, és a legkisebb hiba, egy defekt, vagy bármi más, szinte biztosan halálos balesethez vezet. Lásd Surer vagy Toivonen balesetét…

– És akkor ott vannak még a nézők. Emberek sorfala között száguldotok. Ez nem idegesít?

– Az a baj, hogy már nem. Már megszoktuk, már közömbösek vagyunk. Eleinte idegesített, eleinte minden idegszálunkkal vigyáztunk, de mára már hozzászoktunk. És ez baj. De a legnagyobb baj az emberek felelőtlensége és a rendezők tehetetlensége.

Közben vacsorázunk. Walter, nagy meglepetésre egy szelet húst is felvállalt, sőt megengedte, hogy egy kevés, nem egészen egy deci, vörösbort is töltsön a pincér a poharába.

– Az ebédnél valami olyasmit mondtál, mintha vegetáriánus lennél. De legalábbis nem voltál hajlandó húst enni.

– Nem vagyok vegetáriánus, ez túlzás lenne. De naponta legfeljebb egyszer eszem csak húst, vagy egyszer sem.

– És az a kis notesz, amibe fölirkálod, hogy mit ettél? Elmondod otthon a családnak?

– Azért nem írnál föl, ne félj. Hanem egyik alanya vagyok egy meglehetősen szerteágazó kísérletnek, amelyet az egyik nagy gyógyszergyár folytat a vitaminkészítményeivel. Ahhoz pedig, hogy tudjuk, mikor mennyi vitaminpótlás kell a legjobb erőnlétemhez, tudnunk kell azt is, mikor , miből, mennyit eszem. Én csak fölírom, ők meg kiszámolják. Ennyit csak megtehet az ember!…

Eszembe jut a kisszerű nyűgölődés labdarúgóink „tésztás” étrendje körül. Amikor már-már világbajnoki kudarcot akartak a szakács (orvos) nyakába varrni a „sok” tészta miatt. Mert nem lakhattak jól hússal a fiúk, mint otthon. Istenem, milyen középkori sötétségben leledzünk mi ezekben a dolgokban a világ igazi nagymenőihez képest! És akkor még nem is a Forma-1-es pilótákat említem, akik közül Lauda már akkor müzlit evett, amikor mi még azt sem tudtuk, mi az, s akik közül Prost, Senna, Rosbert és mind a többiek, „az értelmes többség” már régen a Willy Dungl megjelölte úton halad, a müzlivel, a vitaminitalokkal, a legapróbb részletekig szabályozott étkezésekkel… De hát a fiúknak jó nagy darab hús kell.

– Te mindig, mindenben ilyen mértékletes vagy?

– Én általában ilyen. Nem tagadok meg semmit, de ismerem és betartom a mértéket.

– Készült rólad egy csodálatos film. Alighanem a legjobb rallye-film, amit valaha is csináltak. Ahogy vezetsz, az egy csoda. Különösen a lábmunkád…

– Az aztán végképp ösztönös. Annyira, hogy amikor a filmet csináltuk, egyszerűen nem tudtam álló helyzetben megcsinálni. Be kellett szerelni a kamerát és élesben fölvenni az egészet. Én se tudom ugyanis, hogy mikor fékezek jobb lábbal, mikor ballal, ösztönösen jön az egész…

– És mennyit segít Geistdörfer, a navigátorod?

– Sokat. Annak ellenére, hogy amit ő mond, azt én előre tudom.

– Tényleg?

– Igen. Egy gyorsasági szakaszt általában háromszor járunk le. Egyszer oda, lassan, amikor fölírjuk, egyszer vissza, és még egyszer oda, de már gyorsabban. Ez nekem elég ahhoz, hogy megtanuljam fejből az egészet.

– Ferjáncz Attila is így van vele valahogy. Bámulatos az emlékezőtehetsége.

– Azt hiszem, ez követelmény. Ma már ugyanis annyival gyorsabbak az autók, hogy a navigátornak nincs ideje előimádkozni a szöveget. Sokkal előbb pedig nem mondhatja, mert akkor zavar, én benne vagyok mondjuk egy kanyarban, ő pedig már a másikról beszél…

– Hát akkor?

– Én mindig tudom, mi következik, megyek teljes sebességgel, és Geistdörfer szavai a számomra mintegy az igazolását jelentik annak, amit csinálok. A biztonságot. És ez nem kevés. Ez ugyanolyan fontos, mintha előre tudna beszélni.

– Van valami különleges kódotok?

– Nincs. Mi az egyik legrégebbi itiner szerint megyünk, azt diktálja. Tehát csak annyit mond, hogy bal vagy jobb kanyar, gyenge, erős vagy közepes. Tehát még azt az öt fokozatú beosztást sem használjuk.

– Ez meglepő.

– Pedig így van.

Úgy látszik, a nagy dolgok az életben a valóságban tényleg mindig nagyon egyszerűek.

Dino nagy boldogságban bejelentést tesz:

– Ha holnap is célba értek – mondja Attilának –, akkor vendégeim vagytok valamennyien vasárnap ebédre! (Célba érkezni az Elbán nem kis dolog. Tavaly itt jártak előttünk a Renault gyári menők is Alpine-nal, Andruet és Nicholas, és nekik sem sikerült. Nyilván ez fordul meg Dino fejében is, mert sietve hozzáteszi:) És ha mégsem érnétek célba, akkor is!

Az ebédünk tehát rendben.

De mi van ezzel a második éjszakával?

Olyan mint az első. Mint egy lázálom. Attiláéknak szüntelen rohanás a  pályán, a kijelölt útszakaszokon, nekünk ugyanaz, másfelé, hogy elébük tudjunk kerülni. Aztán szerelés, kerékcsere, javítás egy-két perc alatt, néhány jó szó, „Csak vigyázzatok magatokra!”, és már indul is mindenki az útjára. A szigetet már úgy ismerjük, mint a tenyerünket, pedig ez nem kis dolog. Jenő, amikor ideértünk, még a normál szakaszokra is írt itinert, mert mondjuk egy útkereszteződénél három felé is mutatja a tábla Poroferrariót, és még csak nem is hazudik.

Úgy éjfél körül mondja először Attila:

– Úgy érzem, fogy a kuplunkg.

Addig, mint egy finom műszer, úgy járt az Alpine. Hajnalra viszont már nagy bajok vannak.

– Ottó legyek – mondja Attila – ha ezzel a géppel reggel még célba tudok jutni.

Reggel kilenckor Rio nell’Elbánál már úgy kell megtolni, mert álló helyből nem tud elindulni az autó. Viszont befejezte az utolsó gyorsasági szakaszt is, most már csak egy meglehetősen hosszú út van hátra, normál szakaszon, a hegyek között, a célig.

– Gyertek mögöttem az útvonalon – mondja Már (ez Ferjáncz beceneve). Már lehet. És legföljebb megtoltok, ha nem tudok fölmenni egy emelkedőn.

Dino olyan ideges, hogy nem tud állva maradni. Le kell ülnie az út szélére, mert rosszul lesz. Aztán lefordítom neki, mit mondott Attila, erre fölpattan, beül a tizenhatosába, és mint az őrült száguld Attila után. Ismerkedünk a halálfélelemmel. Attila ott porzik előttünk, Dino utána, mint az árnyék. Üti-vágja az új Renult-t, eszébe sem jut, hogy kiállítási darab, eladásra vár az üzletében. „Célba ér!” – mondja – „Meglátod, célba ér!”

Portoferrarióba az utolsó pillanatban érkezünk, az Alpine már éppen áthajt a célkapun, a szpíker hangja harsonja az eredményt és a dicsérő jelzőket a tizennegyedik helyhez, mi örömünkben kicsit sírunk, kialvatlan, vörös szemmel bámulunk a napba. Attila és Jenő kikecmereg az Alpine-ból, az itt marad még a zárt parkban, előkerül Karcsi és Gyuri is. Karesz nem tagadja meg csípős humorát, már messziről ordítja Ferjáncznak:

– Na, hogy érzed magad Ottó?…

Az eredményhirdetés, az ünnepség a kikötőben, amelyben annak idején Napóleon is partra lépett, életre szóló élmény. Az ebéd Dinóékkal, szintén. Sőt, életre szóló barátságot pecsétel meg, valamennyiünk között.

A négy nagyszerűen előkészített autónk közül viszont már csak kettő van életben. A Gordini halott, az Alpine fél hulla.  Szergej jól bírja magát, a Tizenhatos… még mozog.

Egyébként a verseny mindig ilyen.

Akár siker, akár sikertelenség, utána mindig vert hadak vonulunk haza, vonszolva romjainkat, nyalogatva sebeinket. Arra, hogy egy ilyen út közben, alatt valaki is kaludja rendesen magát, egyszerűen nincs idő. Vagy dolgozni vagy menni kell. Amikor később Attila már Iriczfalvival ült, s úgy voltunk az Elbán, a Gordini ismét feladta, az Alpine-nak akkor tört a kormányműve. Miután az autópályán vontatni elvben nem szabad, nekünk viszont sietnünk kell haza, természetesen drótkötéllel vontatunk, és százhússzal. A Gordini egyik hengeréből Attiláék kivették a dugattyút, lekötötték a hajtókart, így a motor, ha Attila indította, egy-egy kilométert képes volt három hengerrel menni. Ez éppen elég is volt ahhoz, hogy az olasz autópálya kapuin be és ki a saját lábán menjen a Gordini. Karcsiék az Alpine-t vontatják tréleren, mi négyen Szergejjel és a Gordinival megyünk. Én vagyok Attilával párban, Iricz mellett Zapata ül. A szürke, feszes drótkötelet nem látni a rendőrautókból a sztráda túlsó sávjaiból a szalagkorlát, meg a sövény miatt, másképp nehéz utunk lenne, félóránként járőröznek ugyanis Alfáikkal a carabinierik.

Megy is minden, mint a karikacsapás, amíg a velencei kijárathoz nem érünk. A kijáratot megelőző nagy kanyar előtt Attila lassít, majd megáll, kiszállunk a Szergejből. Iriczék is a Gordiniból, és most csere következik. Eddig mi vontattunk, most Attila majd lábon viszi ki a kapun a sebesült Gordinit. Leakasztjuk a kötelet, Iriczék Hellóznak, mi is beülünk, Attila nyúl az indítókulcsért, és abban a pillanatban dudálni, ordítani kezd!… – miközben Iriczfalviék, mint a villám, elhúznak Szergejjel a kijárat felé.

Mi pedig állunk a sztrádán egy alkatrészekkel, szerszámokkal dugig megrakott R 8-as Gordiniben, amely több okból kifolyólag is menetképtelen.

Egy ideig reménykedünk még, hogy eszükbe jut, hogy elvitték a slusszkulcsot, és visszajönnek értünk. De sokat reménykedni sincs időnk. Olaszországban ekkortájt már lábrakapott a terrorizmus, meg anélkül is megnézik azért a csendőrök a gyanúsabb idegeneket.

Mellettünk is kincstári szürke Alfa Romeó fékez. Egyik carabinieri óvatosan közelít felénk, a másik géppisztolyával az autójuk mellől biztosítja. A csendes tavaszi alkonyatban olyanok lehetünk így négyesben, mint egy színes, szélesvásznú olasz–francia koprodukciós, gengszterfilm nagyjelenete, csak éppen nem Belmondóval a főszerepben.

A felállás vésztjósló, a beszélgetés viszont barátságosan indul. A carabinieri udvariasan köszön, mi visszaköszönünk, ő érdeklődik, mi igyekszünk válaszolni. Hogy mit keresünk itt, az ugye egyszerű. Megyünk haza Magyarországra az Elba Rallye-ról. Óh, az nagyszerű, mert csendőrünk maga is motorversenyző, több bajnokságot is nyert már, részéről az öröm, hogy velünk találkozhatott.

– De hát akkor miért nem mennek, miért álldogálnak?

– Tudja, az a helyzet, hogy nincs slusszklcsunk.

– Hogy nincs?… – képed el a barátunk, a másik kezében meg kissé megfeszül a géppisztoly.

– Nincs. Eddig a barátainkkal együtt jöttünk, itt váltottuk egymást a két kocsiban, és amikor átültek, akkor elfelejtették átadni az indítókulcsot.

Jó mese, szép mese. Életem legnagyobb olasz nyelvű alakítása. Csakhogy ezt el is kell hinni.

– Hogy néznek ki a barátaik?

– Ezt igazán könnyű leírni. A legtöbbet talán még a Szergej segít, az a szovjet Zsiguli, amelyik ugyanolyan, mint az olasz Fiat, ugye érti?…

Érti. Rádión oda is szólnak a velencei kijárathoz, az ottani csendőr keresse meg a két magyart, kérje el a kulcsunkat. Mi egyelőre azért még szemmel vagyunk tartva, bár a géppisztoly már nem olyan merev.

Rádión vissza. Megvan a két magyar, nem tudnak semmiféle kulcsról. (Később kiderül: egy árva kukkot sem értettek az egészből, csak azt, hogy a csendőr valamit akar.)

A géppisztoly kissé megint megemelkedik.

– De higgyék el, ott van náluk a kulcs!

– Tehát maguk azt állítják, hogy ott van náluk a kulcs, és ha én azt idehozom, akkor el tudnak menni ezzel az autóval?!

Attilára nézek:

– Biztos vagy benne, hogy el tudunk majd indulni? Mert ha nem, akkor inkább most hazudjunk mást.

– Biztos.

– Igen.

Carabinierik szirénázva, villámcsapásként el.

Tíz perc múlva vissza a másik sávon, keresztül a sövényen, újra tisztes távolságban megállva, egyik biztosít, másikuk, a motoros hozza a kulcsot. (Iricz később: „azt hittük, itt a világ vége. Már szunyókáltunk, amikor csikorogva megállt mellettünk egy rendőrautó, egy bajuszos rendőr kilépett belőle, odajött hozzánk, és se szó, se beszéd belenyúlt a zsebembe, és kivette belőle a slusszkulcsot, és köszönés nélkül elviharzott. Azt hittük, végünk van”.)

– Tessék – nyújtja Attilának.

Fohász az égnek, Mák indít, a Gordini beugrik.

– Grazie!

– Grazie!

Ezt végül is megúsztuk.

Most, első elbai utunkon ilyesmi nem történik velünk. Csak rettenetesen álmosak vagyunk. Valahol Bologna környékén járunk, Attila lehúzódik az autópályáról, egy kisebb útra térünk, falu közelébe, ott kiállunk egy rétre, és alszunk.

Természetesen az autóban ülve. Attila ráhúzza egy kicsit a szívatót, mert nagyon hideg van, Durnyi Gyuri a szerszámosládák tetején talált helyet, Jenő meg Karcsi mögöttünk a Szergejben darvadozik. Éjfél elmúlt, hamar elnyom az álom.

Éppen azt álmodom, hogy milyen jót alszom, amikor egy durva kéz megragadja a vállamat és kiránt az autóból. A földre esem, de még felébredni sincs időm, már észlelem, hogy Gyuri is odazuhan mellém, nyitom a szemem, de nem látok semmit, mert a hajnali derengést elnyomja valami sűrű, sötét, csípős füst. A füstön át Karesz meg Jenő hangját hallom:

– Menjetek távolabb! Ég az autó!

Látom, hogy Jenő nyitja a Tizenhatos motorháztetejét, s ahogy az alatta lévő füst egy kis levegőt kap, hatalmas lobbanással lángnyelvek csapnak az égre. Pokrócokkal, haboltókkal, overallokkal esünk neki valamennyien a tűznek, még jókor ébredtünk, még jókor mentettek ki bennünket Karcsiék. Rövid, de heves csata után elalszanak a lángok.

A járó motor gyulladásig fölmelegedett. Később kiderül, az egyik dugattyú is átégett, kezdhetik a fiúk a nagyjavítást. Viszont megvagyunk, köszönjük, élünk.

A Tizenhatost kissé megviselte az eset, egy járóképes autónk azonban még van. Szergej még állja a sarat.

Így tehát majdnem biztos, hogy hazaérünk.

Ferjáncz Attila búcsúztatását 2016. május 13-án (pénteken) 15:00 órakor a Fiumei úti Nemzeti Sírkert (Budapest, VIII. Fiumei út 16.) ravatalozójában, majd a temető szóróparcellájában tartják. A versenyzők nevében egykori navigátor társa, Iriczfalvi Ferenc, a Magyar Nemzeti Autósport Szövetség elnöksége és tagsága nevében Oláh Gyárfás elnök, a család kérésére pedig Zsembery Barnabás mond búcsúbeszédet.

A család arra kéri a megemlékezőket, hogy kegyeletüket egy szál virággal róják le.