Mattia Caldara – aki az idei szezonban kölcsönben szerepel a Venezia együttesében – visszaemlékezett a Milannál töltött időszakára és elmesélte, hogyan élte meg a folyamatos sérüléseket és a kudarcokat.
Caldaráért 2018 nyarán mintegy 36 millió eurót fizetett a Milan, azonban súlyos sérülések miatt másfél év alatt mindössze 2 tétmeccsen lépett pályára a csapatban, a Serie A-ban egyáltalán nem játszott. Végül 2020 januárjában kölcsönbe ment az Atalantához, míg a mostani szezonban vételi opcióval a Veneziában szerepel – szintén kölcsönben a Milantól.
“Rögtön megértettem, hogy milyen család vett körül az Atalantánál, amikor először a Juventusba, majd a Milanba mentem. Egy olyan csapattól távoztam, ahol minden csapattársam olyan volt, mint a testvérem, ezzel szemben a nagyobb játékosok többet gondolnak magukról. Kicsit ideges voltam a bemutatásom napján a Milannál. Ekkor mutatták be Gonzalo Higuaínt is. A csapatmenedzser kezembe adott egy Milan-mezt és megkérdeztem tőle: »Mit csináljak vele? Írjam alá?« Azt sem tudtam, hogy hová megyünk. A válasza az volt, hogy várjak és meglátom. A Dóm térre mentünk, majd lenéztem az épület tetejéről és láttam, hogy az emberek tapsoltak és énekeltek. Őrület volt. Én nem álltam még készen erre, ő igen. Élveztem a pillanatot, de ha előtte szólnak, akkor valószínűleg nem mentem volna fel oda, mert nem miattam volt.” – mondta Caldara.
“Az egyik edzésen egy sprintelés után szúró fájdalmat éreztem a sarkamban. Egyből arra gondoltam, hogy ki az ördög taposott rá. Aztán megfordultam és csak Cutrone volt mögöttem két méterre tőlem. Csodálkoztam azon, hogy talált el, nem értettem. Majd rájöttem, hogy senki nem ért hozzám, hanem az Achilles-ín megadta magát. Nem volt semmilyen előzetes érzés, fájdalom vagy kényelmetlenség. Ez volt az első mentális csapás számomra. Később tudatosult bennem, hogy ez nem kis dolog. Nem tudták, hogy meg kell-e műteni és zavaros napok voltak, rengeteg volt a kérdőjel. Finnországba repültem Orava professzorhoz, aki azt tanácsolta, hogy ne feküdjek kés alá. Így 50 napig gipszben voltam, mozdulatlanul és nem tudtam semmit csinálni. Ez volt az első alkalom, hogy megfosztottak a futballtól. És nekünk játékosoknak a foci az életünk. Ez volt az első szünetem, de bele kellett törődnöm, mert nem tudtam mit tenni. Öt hónap után kezdtem jobban érezni magam, ekkor már április volt. Az edzésen éreztem, hogy teljesen még nem vagyok túl rajta, de javult az állapotom. Majd végre visszatértem a pályára a Lazio ellen az Olasz kupában. A meccs alatt olyan volt, mintha semmi sem történt volna az azt megelőző hónapokban. Minden jól ment és remekül éreztem magam, hirtelen minden fájdalom elillant.”
“Maximális erőbedobással, magabiztosan edzettem és nemrég tértem vissza 150 nap kihagyás után, majd az edzésen egy szerelés alkalmával elszakadt az oldalsó keresztszalag a térdemben. Ez lelkileg olyan volt, mintha egy meteorit talált volna el. Mint egy kard, amit éppen belém döfnek. Ez még súlyosabb sérülés volt, mint az első. Május volt és elvesztettem egy szezont, ami a nagy ugrást jelentette volna nekem. Beletelt néhány napba, mire felfogtam a történteket. Ekkor kezdődött a személyes hanyatlásom. Rómába utaztam rehabilitációra és szeptember végén tértem vissza Milánóba. Valójában Giampaolo edzőt nem is ismertem, mert amikor végre rendszeresen jelen voltam Milanellóban, őt akkorra kirúgták és jött Pioli. Már eltelt három hónap és még kettő kellett a felépüléshez. Két mérkőzésen is játszottam a Primavera csapatban, de éreztem, hogy a térdem nincs rendben. Nem voltam 100 százalékos állapotban és időre volt szükség. Januárban beszéltem az edzővel, aki azt mondta, hogy legyek türelmes. Majd megkeresett az Atalanta, hogy lehetőséget adjon. Úgy voltam vele, hogy gyorsabban talpra fogok állni, ha visszamegyek oda, ahol felnőttem és ahol már ismerem a játékrendszert. Először fejben kellett összeszednem magam, mivel mentálisan összezuhantam a sérülések miatt.”
“Amint megérkeztem az Atalantához, 19 hónap után újra elkezdtem folyamatosan játszani. Soha nem mosolyogtam, 19 hónap szomorúság volt mögöttem. Akkoriban a Bajnokok Ligájában is játszottam a Valencia ellen és úgy gondoltam, hogy igen, végre visszatértem. Aztán jött a karantén, majd a folytatás után megsérült a patelláris ín a térdemben és újra jött a mélypont. A kínszenvedés a megfelelő szó, ami a legjobban összefoglalja azt, amit akkoriban átéltem. Magamra néztem a tükörben és azt mondtam: »Francba! 25 éves vagyok, valami probléma van velem.« Nem volt normális az a sok sérülés. Változtattam a szokásaimon és próbáltam javítani az életemen. Azt gondoltam, hogy vagy genetikailag papírból készültem vagy valami nem oké. Folyamatosan ezt a hibát kerestem magamban. Több zöldséget ettem, nagyon figyeltem a pihenésre és elkezdtem a lelki, belső utazást a barátnőmmel, Nicole-lal. Ő is látta rajtam, hogy szenvedek és már nem voltam ugyanaz az ember, akit megismert. Lecsúsztam és vitt az áramlás, nem tudtam reagálni. Ő sem viselte jól és azt mondta: »Mattia! 25 éves vagy, imádod a munkádat, de nem tudsz olyan nyugodtan és békésen játszani, mint szeretnéd.« Hazaértem és szomorú voltam, üresnek éreztem magam. Egyszer volt egy pont, amikor arra gondoltam, hogy abbahagyjam az egészet. Ha sokáig nem tudsz túllépni egy helyzeten, akkor a legszélsőségesebb megoldás tűnik a legjobbnak, de nem voltam képes rá, hogy feladjam. Boldog akartam lenni.”
“Egy életen át küzdöttem azért, hogy eljussak arra a szintre és nem tudtam megtenni, hogy mindent kidobjak az ablakon. Korlátozottnak éreztem magam és ki kellett lépnem a mélypontból. Kötelességem volt megtenni magam és a családom miatt. Tudtam, hogy előbb-utóbb vége kell legyen az átkozott ördögi körnek. Miközben elvesztettem egy újabb évet a karrieremből, a körülöttem lévő kapcsolatok megromlottak.”
“Természetesen most boldog vagyok Velencében, ez egy különleges és csodálatos város. Hajóval megyünk a stadionba és szuper gárda alakult ki az öltözőben. Sok különböző nemzetiségű játékosunk van. Az előző fordulóban a Roma ellen játszottunk és gólt szereztem, mindezt 3 év, 10 hónap és 26 nap után először. Olyan volt, mint a végtelenség.”
