A magyar labdarúgásban sincs másként, mint a többi sportágban: a korábbi kiválóságok közül sokan szép lassan eltűnnek a nyilvánosság elől. Az egyre idősebbekről mind kevesebb szó esik, míg számos, egykor élvonalbeli játékosról előbb-utóbb már azt sem lehet biztosan tudni: él-e még az illető, s ha igen, hol van és hogy van?
A Nagy Béla Hagyományőrző Egyesület elnöke, Takács Tibor az FTC egykori gólgyárosával, Friedmanszky Zoltánnal (fotó: jochapress)
Erre jöttem rá, amikor egy alkalommal a szerencsés véletlen a Nagy Béla Hagyományőrző Egyesület egyik rendezvényén összehozott Friedmanszky Zoltánnal. A Ferencváros egykori középcsatáráról – aki bármely csatárposzton is bevethető volt – ugyancsak keveset lehetett tudni az utóbbi években, így jót tett egy kis emlékidéző beszélgetés vele. Erre a találkozásra a 87. évében járó csatár kiskunlacházai pihenőjében sikerült sort keríteni, ahol a házigazda monológját végig hallgathattam.
– Bizony elszaladt az idő, hiszen én már elég régen, 1934-ben születtem, méghozzá egy klasszikus bányászfaluban, Ormospusztán, a később Ormosbánya nevet felvett településen. Édesapám bányász volt, nekem pedig szerencsére volt lehetőségem 1949-ben bekerülni abba az esztergomi gimnáziumba, amelynek meghirdetett céljai között a TF-re történő felkészítés is ott volt. Tulajdonképpen ezekben az években kötöttem szorosabb barátságot a labdarúgással, amely kapcsolat az iskola Tatára, majd Kiskunfélegyházára történt költöztetései során sem szenvedett törést. Tatán a helyi Postásban, Félegyházán pedig az ottani Vasasban kergettem a labdát. Az utóbbi állomáshelyemen érettségiztem, a nyári szünetekben pedig rendszeresen dolgoztam a bányában, ahol végül már csillésként kereshettem meg a továbbtanulásomhoz szükséges anyagiakat.
– A Ferencváros iránti vonzalmam már kisgyermekkorom óta élt és dolgozott bennem –
folytatta az egykor oly népszerű Frici. – Első fokon már eljutottam a leigazolás küszöbére, részt is vehettem a dobogókői edzőtáborozáson, de miután 1953-ban első nekifutásara felvettek a Testnevelési Főiskolára (TF), az akkori rendelkezések értelmében az oktatási intézmény sportkörében kellett játszanom. Ott hamar képbe kerültem a TF tanár-óriásánál, Csanádi Árpádnál, akinek csapatában, az akkor igen erős mezőnyű Budapest I. osztályban szerepelhettem. Csanádi tanár úr olyannyira elégedett volt a játékommal, hogy amikor 1957-ben megkaptam a tanári diplomámat, azonnal leigazoltatott a Ferencvárosnál.
– Hogy milyen érzés volt zöld-fehérben kergetni a labdát? Hát azt a mai fiatalok talán már el sem hiszik, mit is éreztem. Számomra ugyanis az FTC játékosának lenni, a csúcsok csúcsát jelentette. Hát még ha azt is hozzáteszem, hogy az 57/58-as bajnokság téli szünetében az FTC valaha volt leghosszabb túráján, a 17 mérkőzést jelentő ausztrál-indonéz kalandon is ott lehettem. És nem csak utazgattam, hanem a góllövésből is kivettem a részemet. Az ausztrál válogatott ellen például kétszer is pályára léptünk, a 6-1 utáni 9-2-es győzelmünkből négy góllal vettem ki a részemet. Ezzel végképp beloptam magamat Csanádi Árpád szívébe, aki a „Fradi fiúk Ausztráliában” címmel megjelent könyvében ugyancsak megdicsért engem.
Ambrus Miklóst Ausztráliából csalogatták haza (fotó: jochapress)
– Azon az úton sok mindent megélhettem. Így például tanúja lehettem annak az agitáció-sorozatnak, amelynek végeredménye az lett, hogy a kapusként én centerként is kitűnő pólós, Ambrus Miklós végül feladta Ausztráliát és hathetes hajóút révén hazatért Magyarországra azért, hogy ismét a Fradiban védhessen. Egyébként itthon tovább folytathattam a gólgyártást, amelynek eredményeként a szezon végén 16 találatig eljutva, az MTK csatárával, Molnár „Maki” Jánossal holtversenyben gólkirály lettem. Miután egy, korábban másnak ítélt szombathelyi gólomat a közelmúltban a javamra írták, így most már egyedüli első vagyok az 57/58-ban szerzett 17 gólommal.
– A kirobbanó formámnak nyilván szerepe volt abban, hogy Baróti Lajos kapitányi meghívása alapján tagja lehettem az 1958-ban, Svédországban megrendezett világbajnokságra készülő, majd kiutazó keret tagjának. Sajnos, ott sérülés miatt nem léphettem pályára, így csak közelről láthattam az újjá formálódó magyar válogatott mérkőzéseit és a többi, ugyancsak tanulságos meccset. Az akkor berobbant, 17 éves Pelé játéka külön élményt jelentett… Egyébként később sem lehettem A-válogatott, de az akkoriban még komoly rangot jelentő B-együttesben négyszer is szerepelhettem és egy gólt is rúgtam.
Albert Flórián (fotó: jochapress)
– 1958 őszén új csillag tűnt fel a Fradiban, Albert Flórián személyében, de csapattagságom továbbra sem forgott veszélyben, hiszen 1963-ig a Ferencvárosban 157 mérkőzést számlálhattam, amelyek során 76 góllal terheltem meg az ellenfelek kapuit. Ez évben egészségügyi problémáim jelentkeztek és jobbnak tartottam, ha a visszavonulást választom. Arra pedig mindmáig büszke vagyok, hogy a számos megkeresés ellenére kitartottam a Ferencváros mellett. Akkor ezt klubhűségnek hívták, ma ilyesmiről csak véletlenül beszélhetünk. A Fradiban töltött éveimről még csak annyit, hogy nekem elsősorban az a hatalmas munka tetszett, amit Rákosi Gyula sok éven keresztül elvégzett a csapat javára. Mellette elsősorban Dalnoki Jenőre emlékeznék, aki játékosként kőkemény volt és edzőként is egy nagyon határozott embernek bizonyult.
– 1964-től a civil emberek életét éltem. Két évig budaörsi tanári állásom mellett a Pest megyei iskolákban tanító testnevelők szakfelügyelőjeként is dolgoztam. Ebben a minőségemben ismerhettem meg például a későbbi világhírű tornaedzőt, Vigh Lászlót, aki akkor Alsónémediben volt kezdő tanár. Hatalmas ambícióval tette a dolgát, amit messziről is lehetett látni. Az én javaslatomra került azután a KSI torna szakosztályába.
Vigh László (fotó: jochapress)
– Életem kiemelkedő eseményeinek egyike az volt, amikor 1971-ben a TESCO-n keresztül öt évre Kubába szerződhettem. Hát ez egy valóban csodálatos időszak volt nekem és családom számára egyaránt. Ezt követően azt is megérhettem, hogy 1978-tól 1980-ig én lehettem az FTC vezetőedzője. 1981-től hét évig Kuvaitban dolgozhattam, amely időszak legfőbb hozadéka, hogy a fiam és a lányom egyaránt kitűnően megtanult angolul. A lányom például azóta is Kuvaitban angol tanár, a covidos időszakban online-on keresztül, itthonról is folytatta ottani, tanári tevékenységét. Hazatérve edzősködtem, egészen a 2006-ban volt nyugdíjba vonulásomig. Nagyon örülök négy leány unokámnak, ráadásul ezen a nyáron két fiú dédunokával is gyarapodott a család. Csak az a baj, hogy közben én egyre gyengébb vagyok, de hát a betöltött 86 év azért már nem semmi – fejezte be élete fontosabb történéseinek felelevenítését az egykori ferencvárosi gólgyáros.
(jochapress / Jocha Károly)
Post Views: 28
