– Köszönöm, Lajos, amit értünk tettél.
– Mire gondolsz, mit tettem?
– Hogy játszottál, hogy rúgtad a gólokat, hogy javítottad a Tóth Árpád Fiúgimnázium hírnevét, hogy beloptál bennünket Kulcsár tanár úr kegyeibe, hogy aztán jószerivel az érettségiig kellemes órákat tölthettünk a suliban. Igen, mert bármi is történt, a tanár úr kiállt mellettünk, a tanár úr szeretett bennünket, futballistákat.
– Érdekes, én erre soha nem gondoltam. Akkor persze úgy hittem, Istenem, valaki vagyok. Bejöttem szülőfalumból, Tetétlenről, s mint egykoron a költő Szabó Lőrincet, engem is megfogott a város. Már maga az a tény, hogy Polgár Sándor igazgató úrnak köszönhetően felvettek a Tóth Árpádba. Igaz, annak a giminek akkoriban nem volt nagy híre, de mégis érettségit adott.
– Még ide is protekció kellett?
– Nem, ezt nem mondanám protekciónak, inkább emberségnek nevezném. Édesapám református lelkész volt, ráadásul a forradalom alatti tevékenysége miatt Kistarcsára internálták, így mondhatni, nekem is priuszom volt. És persze szegénységben éltünk. Az alap volt, hogy kitűnő tanuló vagyok, ennek főként akkor lett fontossága, amikor kiderült, hogy Debrecenbe, a református kollégiumba nem vesznek fel, de a család egyik jó ismerőse, a korábbi válogatott röplabdázó, Polgár Sándor segített abban, hogy bejussak oda, ahol ő igazgató volt. Ennek persze szigorú feltételei voltak, édesanyám kerek perec megmondta, ha nem érek el olyan tanulmányi eredményt, hogy ingyenes legyen számomra a kollégium, akkor hazaköltözhetek.
– Mi vitte a futball felé akkoriban egy pap gyerekét?
– Minden. Minden gyerek futballozott. No nem, mint manapság a futballakadémián, hanem az utcán, a téren, az iskolaudvaron, mi mindenütt rúgtuk a labdát. Még a háztetőn is. Nem egy labdánk autókerekek alatt lelte hősi halálát. Ha édesapám engedi, talán még a templomban is fociztunk volna.
– Ő szerette a focit?
– Hogy a fia vitte valamire, megszerette, bár főleg az édesanyám volt nagy futballrajongó.
– Hogyan kerültél a DVSC-hez?
– Amint lassan megmelegedtem a városban, a haverok lecsaltak edzésre, az ifik közé, a Lokiba. Hamar felfigyeltek rám, s a nagyok edzője, Teleki Gyula már tizenhat évesen felvitt a felnőttek közé. És be is mutatkozhattam az NB I-es csapatban, ami hihetetlenül nagy szó volt, hiszen Debrecenben tombolt a futball-láz, a Bocskai után évekig nem volt élvonalbeli csapata a városnak.
– Arra emlékszem, hogy miközben a város Zilahi Zolit éltette, nálunk Puskás Lajos volt a király. Még haragudtunk is rád, hogy a Vasasért otthagytad a Lokit.
– Imádtam Debrecent, de a karrierem miatt mennem kellett. Négy évet játszottam itt, összesen húsz gólt rúgtam, majd felfigyelt rám a Vasas.
– Ki vitt a Vasashoz?
– Teleki Gyula ajánlatára a mindenható szakosztályvezető, Rózner Győző. Mondanom sem kell, imádta a futballt, élete volt a Vasas. Olyan futballistákat igazolt a klubhoz, mint Varga, Tamás, Bakos, Vidáts, Fister, Korsós, Menczel, Müller, Molnár és még sorolhatnám. Csodálatos csapatunk volt. Itthon mi vezettük be a négy-kettő-négyet, vagyis a négy-négy védővel és csatárral, meg két középpályással való taktikát. Istenem, húsz-huszonegy évesen egy ilyen csapatban játszani, nagy ajándéka volt az életnek. Micsoda nevek, Mészöly, Farkas, Ihász meg a többiek, s 1965-ben és 1966-ban bajnokok is lettünk, hatvanhatban ráadásul veretlenül.
– Akkoriban úgy hallottuk, hogy nehezen jöttek ki egymással a menők és az ifjak.
– Mészöly és Farkas világsztár volt, csatlakozott hozzájuk Fister, néha bele-belenéztek az éjszakába, ám amint eredmény volt, csillapodtak az ellentétek, s mindenki még ma is párás szemmel emlékszik arra a csapatra.
– Nyilván a te karrieredhez is sokat hozzáadtak az angyalföldi évek.
– Hogyne, hiszen gyakorlatilag a négy debreceni év mellett én mindent a Vasasnak köszönhetek. A számok engem is meglepnek: hét A, tizennégy B válogatottság, egy híján kétszázötven NB I-es meccs, százötvenkét gól, majd több mint tizenkét éven át tartó edzői pályafutás, többek között a Debrecennél, a Vasasnál és Görögországban.
– Szép pályafutás, de hagynál-e el valamit belőle?
– Talán az utolsó válogatott meccsemet, a marseille-i, csehszlovákok elleni négy–egyes zakót. Azon a meccsen csereként játszottam Kocsis Lajossal együtt, és az egyetlen gólunkat ketten hoztuk össze. Én csináltam egy tizenegyest, Lajos berúgta. De én nem emiatt a meccs miatt nem voltam többé válogatott, hanem azért, mert egész egyszerűen nem fértem be a csapatba. Albert, Tichy, Göröcs, Bene, Varga Zoli – mindannyian világklasszisok voltak, mellettük egyszerűen lehetetlen volt bekerülni. Ezt el is fogadtam, maradt a B válogatott meg a Vasas, amellyel nemzetközi sikereket is elértünk, 1965-ben és 1970-ben is megnyertük az akkoriban igen értékes Közép-európai Kupát. Ez utóbbi győzelem napja egyébként a civil életemben is örökké emlékezetes dátum, hiszen ezen a napon vehettem át a jogászdiplomámat. Emlékszem, a meccs miatt kértem, hogy máskor vehessem át, de ezt nem engedélyezték, viszont annyi könnyítést adtak, hogy én kaptam meg elsőként, hogy utána rohanhassak a meccsre. Az pozsonyi Inter ellen játszottunk, 4–1-re nyertünk, többek között az én gólommal.
– Akkor kezdődött a jogászi karriered, amely jószerivel nem is igazán nevezhető annak.
– Csak nagyon rövid ideig dolgoztam a katonai ügyészségen, de hamar rájöttem, ez nem az én világom. Harmincévesen térdsérülést szenvedtem, vége lett a játéknak, és én mindenáron edző akartam lenni. A Vasasnál viszont sportvezetőt akartak belőlem csinálni.
– Úgy emlékszem, technikai vezető lettél.
– De nem sokáig. Siófokra hívtak edzőnek, 1977-ben ott kezdtem el edzősködni. Dolgoztam jó néhány hazai klubnál, sőt egy alkalommal külföldön, Görögországban is. Ennek érdekes története van. A Vasas szerződtetett edzőnek 1988-ban, s az egyik edzés után odajött hozzám egy ember, azzal, hogy ő az egyik első osztályú görög csapat vezetője, és engedélyt kért, hogy Teodorut, a Vasas görög származású játékosát megfigyelje. Aztán eltelt néhány nap, újra megkeresett, s azt mondta, Teodorut mégsem viszik, viszont edzőt keresnek, és ő engem alkalmasnak lát a posztra. Az ajánlatban valami elképesztő fizetés szerepelt, az itteni keresetem majd hússzorosa. Némi gondolkodás után rábólintottam, így kerültem Kalamariába, az Apollonhoz. A kaland aztán nem sokáig tartott, a csapat nem állt túl jól, a vezetőség pedig úgy ítélte meg, az én „tanító, megmagyarázó” stílusom a jelen helyzetben nem felel meg arra, hogy feltüzeljem a temperamentumos görög focistákat.
– Pedig itthon éppen az járta, hogy Puskás kemény edző, már-már korbácsos.
– A fenét voltam én korbácsos, ha az vagyok, még mindig az Apollonnál dolgozom. Kérdezd csak meg a volt játékosaimat! És mivel nem voltam korbácsos, hamar hazajöttem, de már csak rövid ideig edzősködtem.
– Miért?
– Mert elegem volt az akkori játékosok többségének hozzáállásából, hogy nem tudom őket megtanítani focizni se szép szóval, se csúnyával, mert igazából nem szeretnek játszani.
– Hát, nem váltottad meg edzőként a magyar futballt. És egy idő után azt hallottuk, szállodát vettél, átmentél vendéglátósnak.
– Igen. Elvégeztem a vendéglátóipari főiskolát, és a fiammal saját szállodánkat vezettük. Vettünk egy telket a Béla király úton, a Szabadság-hegyen. Erre aztán hitelből szállodát építettünk, ezt üzemeltettük. Aztán eladtuk, és vettünk egy másikat, a belvárosban. Ez sikerrel működött is, egészen a pandémiáig. Akkor az ismert nehézségek sajnos rajtunk is kifogtak, el kellett adnunk.
– Most se foci, se szálloda?
– Nyugdíjas vagyok.
– De csak jársz meccsre?
– Járok. Járok meccsre meg templomba. Elsősorban az unokám meccsein vagyok ott. A Vasas NB III-as csapatában belső védő, kemény, ügyes, technikás. Szerintem sokra viheti. De gyere, egyszer nézd meg, legalább ennyivel fejezd ki nekem sokat emlegetett háládat. Mondhatnám, ők majd visszaszerzik a Vasas rangját, de tudom, nem ilyen egyszerű ez. Önmagukban szép szavakkal még senki nem nyert bajnokságot, már csak azért sem, mert mindenütt a korbácsos edzőket szeretik.
Írta a Magyar Hírlap
