Régi igazság, hogy egy gratuláció mindig jókor jön. Még akkor is, ha néhány napos késéssel „érkezik.” Így vagyok most a 80. születésnapját a közelmúltban ünnepelt Szántóné Domonkos Anna esetében is. A sportéletben – elsősorban persze az evezősök világában – mindenki által leginkább csak Anciként ismert és emlegetett jubilánssal is, akivel annyi mindenről beszélgettem, hogy akár egy regényt is lehetne írni a hallottakból.
– 1947-ben kezdtem evezni és két évtizeddel később fejeztem be versenyzői pályafutásomat – emlékezett Anci, aki immár évtizedek óta a Danubius Nemzeti Hajós Egylet (DNHE) mindeneseként szolgálja szeretett sportágát. – Olyan példaképeim voltak, mint Szendey Antal és Zsitnik Béla, akik 1948-ban bronzérmesek lettek a londoni olimpián, vagy a mindmáig páratlan sikereket elért, a nyílt Európa-bajnokságokon egypárban négyszeres (1957, 1958, 1959, 1961) győztes Papné Méray Kornélia.
– Az evezés a II. világháborút követően jócskán hátrébb szorult a hazai sportági hierarchiában…
– Úri sportnak minősítették sportágunkat, miközben a kajakosokat és a kenusokat favorizálták. Azért akik keményen küzdöttek, a hátrasorolt evezésben is eredményesek tudtak lenni. Előbb Pap Kornélia, azután jómagam és Sarlós Erzsébet is bizonyított.
– Ön sem úszta meg pályafutását nagy csalódás nélkül.
– 1962-ben kivittek Berlin-Grünauba, az EB-re, de csak tartalékként és nem engedtek rajthoz állni. A lelátóról nézni a küzdelmeket – ez mindmáig nagyon bánt. Később azután Pekanovits Annával kétszer, jómagam pedig egyesben egyszer Eb-bronzérmes lehettem. Különösen ez utóbbi harmadik helyet sajnálom, mivel a győztes és köztem nem volt egy méter a különbség.
– 1967-ben vonult vissza, hogy azután különféle felelős beosztásokban tegye próbára önmagát.
– Glatz Ferenc minisztériumában is dolgoztam, de még az akkori sporthivatal elnökhelyettesévé is kineveztek. Ám az evezés mindig megmaradt a szívem csücske. Csak akkor szomorodtam el, amikor klubunkat, a VM Csemegét „kihúzták a lábunk alól” – ebből az MTK-val jött létre egy fúzió.
– Ez a kellemetlen epizód szerencsére már a múlté, hiszen jelenlegi klubja immár 30 éve sikeresen működik.
– 1989-ben nulla forintos alaphelyzetben megalakítottuk a Danubius Evezős Klubot (DEK). Gál Tibor, a Hajós uszoda akkori igazgatója vezetésével „összekalapoztunk” 60 ezer forintnyi alaptőkét, miközben a Csemege még a csónakházat is elvontatta, csak néhány évvel később tudtuk visszaszerezni azt. Miután a rendszerváltást követően a Nemzeti Hajós Egylet (NHE) is újra működhetett, ekkor az ő nagy öregjeikkel elhatároztuk, hogy egyesülünk. Így jött létre 1991-ben a Danubius Nemzeti Hajós Egylet (DNHE).
– A néhány éve a Margitsziget pesti oldalára átkényszerített Danubius mennyiségben a nagy klubokkal nem tud versenyre kelni.
– A kisebb versenyzői létszámot minőségi eredményekkel igyekszünk kompenzálni. Klubunk a szakosztályok pontversenyében mindenképpen az első hat közé tartozik, miközben olimpikonokat és nemzetközileg is eredményes versenyzőket adtunk az evezésnek. A klubvezetés drasztikusan megfiatalodott, hiszen a közelmúltban választott hét elnökségi tagunk átlagéletkora még a 40 évet sem éri el.
– Anci mi mindennel foglalkozik jelenleg és hogyan látja a sportág helyzetét?
– Én egy igazi mindenese vagyok a Danubiusnak. Mellette a Kisfaludy Júlia vezette Hagyományőrző Bizottságban is részt vállalok. Ami szeretett sportágunkat illeti, állhatnánk jobban is. Így kétszeresen örülök, hogy ez alkalommal sem maradunk képviselet nélkül az olimpián, mivel Pétervári-Molnár Bendegúz egypár evezésben kiharcolta az indulás jogát. A fiataloknak többféle motivációra lenne szükségük és ebben sokat jelenthetne például az is, ha az idősebbekkel gyakrabban találkozhatnának, meghallgathatnák az ő élményeiket. Ami pedig a TAO-rendszert illeti, azt alapvetően igazságtalannak tartom a többi sportággal szemben.
Azt pedig csak szinte harapófogóval kellett kihúzni belőle, hogy természetesen örül lánya, Szántó Éva sportdiplomáciai sikereinek, aki 2019 óta a Nemzetközi Evezős Szövetség (FISA) végrehajtó bizottságának tagja. Három unokája is sok örömet okoz neki, legfeljebb azt hiányolja, hogy egyikük sem evez. Egyelőre legalábbis nem.
Végszóként Ancival kapcsolatosan nem túl merész dolog kimondani, ha ő nincs, akkor ma már talán evezés sem lenne Budapest szívében és tüdejében, a Margitszigeten, ahol a második világháborút megelőzően még 13 evezős klub működött…
(jochapress / Jocha Károly)
