Nyíltan be kell vallanom, hogy a következő sorok főszereplőjével szemben pozitív előjellel vagyok elfogult. És nem azért, mert annak idején egy kivételesen ambiciózus játékosként láthattam őt kosarazni, vagy azért, mert edzőként is komoly sikereket ért el, ráadásul két, különböző időszakban is irányíthatta a magyar férfi kosárlabda válogatottat.
Ránky Mátyás és olimpiai bajnok felesége, Németh Angéla (fotó: jochapress)
A kiemelés oka legfőképpen dr. Ránky Mátyás sajnálatosan, immár évekkel előbb eltávozott feleségének kivételes személyiségében keresendő.
Ránkyné Németh Angéla ugyanis valóban nem „tizenkettő egy tucat” hölgy volt,
hanem a ritka kivételek egyike. Volt szerencsém egészen fiatalon megismerni őt – aki ráadásul a BEAC játékosaként fő sportága, az atlétika, s azon belül a gerelyhajítás mellett kosárlabdázóként is válogatott szinten játszott. Angélával készült – még 1969 februárjában – az első, komolyabb interjúm, amely azután Marosvásárhelyen, az ottani, kéthetenként megjelent „Új Élet” című képes újságban jelent meg. A történet azért is említésre méltó részemről, mert Angéla annak idején egy BEAC kosárlabdás túráról éppen csak hazaért és egy szabadnap után indult az atlétákkal Splitbe, a hazainál jóval melegebb vidékre, edzőtáborba. Ezen az egyetlen, közbenső napon mindketten végig üldögélték a hosszúra nyúlt kérdezősködést, amely időt néhány hónapos házasokként nyilván sok minden másra is felhasználhatták volna.
Ez tehát a szubjektivitás oka, ami persze önmagában még messze nem lett volna elég ahhoz, hogy Ránky Mátyással hosszan elbeszélgessek és az elmondottak szűrleményét megjelentessem. A TF egykori tanára ugyanis nem csak jó beszélgetőpartnernek bizonyult, hanem szakmailag is sok érdekességet lehetett tőle hallani, s talán még meg is marad a hallottakból hosszabb távon is ez, az, amaz? Mivel Ránky egy, a kosárlabdázás iránt valóban mélyen elkötelezett valaki, így nem kellett sokat kerülgetni a kását azért, hogy rátérhessünk az életét alapvetően befolyásoló labdajátékkal kapcsolatos kérdésekre.
– Minden az általános iskolában kezdődött. A XI. kerületi Bartók Béla út 27 szám alatti tanintézményben B. Szabó András, labdarúgó szakos testnevelő volt a tanárom. Osztálytársam, Szentpéteri Ádám édesapja elkötelezett vitorlásként 1955 nyarán kivitt a Népstadionba, ahol a férfi kosárlabda Európa-bajnokság mérkőzéseit játszották. Három meccset láttunk, az egyik a szovjetek ellen megnyert döntő volt. Az ott szerzett benyomások bizonyára részesek abban, hogy a kosárlabdázásnál maradtam. Konkrétan pedig a Műegyetem egy belső, „üvegtetejű” tornatermében adott kezembe labdát B. Szabó úr. Már ekkor – 1955 őszén – is leendő testnevelő tanárként gondolkodtam. Az ottani játszogatást követően kerültem a Petőfi Gimnáziumba, ahol egy kiváló szakember, az elsősorban az atlétika felé elkötelezett Paulinyi Jenő bácsi lett a következő testnevelőm, aki a kosárlabdát is nagyon szerette. Másodikos gimnazistaként Bánki Ferenc (későbbi TF-es tanárom, majd kollégám) meghívására bekerültem az ifiválogatottba. Ettől kezdve Jenő bácsi elvárta, hogy az ottani gyakorlásokat jegyzetelve, az iskolai csapatoknak én tartsam az edzéseket. Így érettségiző koromra már hároméves edzői múlttal rendelkezhettem.
– Ilyen előzmények után feltehetően simán felvették a TF-re.
– Ez nem így történt, mivel családi alapon „deklasszált” elemnek számítottam. Így jött az ilyenkor szokásos szöveg: helyhiány miatt nem tudjuk felvenni. Ekkor igazoltam le az NB II-es Csepel Autóhoz, amely együttes azután megnyerte a bajnokságot. Másodjára csak bekerültem a TF-re. Érdekesség, hogy a főiskola NB I-es kosárcsapatának edzője a teniszből sokkal inkább ismert Jákfalvy Béla volt.
– Mikor került a válogatottnál is szóba a neve?
Zsíros Tibor (fotó: jochapress)
– Zsíros Tibor, „Zsizsi” bácsi a 64-es, tokiói olimpiát követően hívott először a megfiatalított válogatott keretbe. Akkor még volt a nemzeti együttesek részvételével megrendezett „Középeurópai Kupa” elnevezésű sorozat; én egy osztrák-német úton debütáltam a legjobbak között. Így történhetett meg, hogy labdarúgó, atléta, majd teniszedző kezei alól kikerülve lehettem kosárlabda válogatott, ahol mindössze 34 fellépést érhettem meg, mert Zsírost leváltották.
– Miért lett rosszabb játékos Szabó Dzsoni bácsinál?
– Dzsoni bácsi hamarosan megbetegedett, helyettese, Vadászi Ede végül jó barátom, a csepeli Halmos Pista mellett döntött. Ha már így alakult, könnyebben tudtam elfogadni Haris Ferencnek a KSI-be szóló, edzői munkára történő invitálását. Mellette a Mávagban még játszottam három évet, a Ludovikán embertelen körülmények között, a meccseinken a drukkerek a vonalon álltak. De volt olyan is, hogy egy kápolnában rendezte meccseit az egyébként erős csapattal rendelkező Baja.
– A Mávagból a Vasas Izzóhoz ment át…
– Sokat tanultam Haris Ferenctől, aki egy év után átigazolt a MAFC-hoz, én pedig a magam ura lettem. Közben megszületett az első lányom, a hétvégéim pedig úgy néztek ki, hogy szombat reggeltől vasárnap estig egyik csapatom meccséről rohantam a másikra.
– Hat évnyi „izzóskodást” követően eljutott a hazai csúcsra: a Honvéd szerződtette. Mit tudna jellemzésként mondani erről az 1977-1980 közötti négy esztendőről?
Recska László (fotó: jochapress)
– Év közben, papíron 16 játékossal vettem át az együttest, amelyből pillanatok alatt hatan leszereltek. Mindenki azt hitte, a Honvédnak vége. Mi viszont felhoztunk az ifiből négy játékost – Kiss Tamást, Szigeti Ferencet, Farkas Attilát és Helembai Sanyit – és első ottlétem mind a négy bajnokságát megnyertük! Volt minimum hat, extraklasszis játékosunk. Ha sorolom Losonczyt, Gellért, Gyurasitsot, Recskát – ennél a négyesnél aligha tudtak jobbat kiállítani Magyarországon. Odajött még a Kamarás és a Horváth „Görbe” is, a fiatalok pedig folyamatosan fejlődtek. A lehetőségeinket elsősorban az határolta be, hogy az említettek mögé akár egy dohánygyárat is telepíthettek volna, annyit cigarettáztak. Csak azt tudtam elérni, hogy a jelenlétemben nem lehetett dohányozni. Képtelenek voltak elfogadni, hogy hiába edzünk hetente tízszer, ha a cigizéssel alapjaiban romboljuk le az állapotunkat.
– Az 1979-ben történtekről különösen szívesen beszél.
– Így igaz. Ez évben lettem a TF állandó munkatársa, és ekkor sikerült elintézni, hogy az apai nagybátyámhoz kiutazhattam egy hónapra New Yorkba. Március 15-én érkeztem és a nagybátyám azonnal a Madison Square Gardenbe vitt, mert éppen ott játszották az egyetemi bajnokság döntőjét. Larry Bird és Magic Johnson egyszerre léptek a pályára – óriási volt! Ez az élmény megadta az egész, ottani tartózkodásom alaphangulatát. Harminckét napot tölthettem el New-Yorkban és ez idő alatt 36 kosárlabda eseményen lehettem jelen. Itthon korábban Szabó Dzsoni bácsi meghívására az első amerikai edző Robert Berg volt, aki eljöhetett hozzánk. Berget felhívtam telefonon, majd elindultam, hogy vonattal meglátogassam. A jegyemhez rossz tanácsot kaptam, végül menet közben kellett váltanom vonatot, hogy ne máshol kössek ki.
(jochapress / folytatása következik)
