Manapság, amikor a klubhűség fogalma drasztikusan leértékelődik – hovatovább kinevetik az embert, ha egyáltalán ezt a fogalmat szóba merészeli hozni -, különösen nagyra kell tartani azokat az embereket, akik a sportélet bármely területén nem hajlandóak beállni a vándormadarak rohamosan gyarapodó táborába.
Dr. Téglásy György (fotók: JochaPress)
Ebbe az egyre kevesebb tagot számláló kategóriába vitán felül beletartozik dr. Téglásy György, a Sportkórház belgyógyász főorvosa, aki negyvenedik esztendeje megszakítás nélkül áll a magyar férfi kosárlabda válogatott rendelkezésére. Mellette alkalomszerűen más sportágaknál is felkérték a sportorvosi teendők ellátására, de az első számú szerelmét, a férfi kosárlabda válogatottat soha nem hagyta el. A főorvos úrral – hol máshol? – a Sportkórházban sikerült összehozni egy emlékidéző beszélgetést.
– Kedves főorvos úr! Az egész életét a Sportkórházban töltötte el, mellette sportorvosként dolgozott-dolgozik mindmáig. Ezt a pályát képzelte el magának annak idején?
– Eredetileg elektromérnöknek készültem, a Villamosenergiaipari Kutatóintézetben dolgoztam nyaranta. Nagyon tetszettek a különböző elektrotechnikai fejlesztések és az autómodellezés, de amikor kiderült, hogy a felvételin a matematika komoly súllyal esik latba, máris más pálya után kellett nézni. Részt vettem egy pályaalkalmassági felmérésen, ahol az orvosi és a pedagógusi vonalat is ajánlották. Mivel családunkban Dunát lehetett rekeszteni a pedagógusokból, ezért édesanyám inkább az orvosi hivatást javasolta. Még gimnazistaként beálltam műtősfiúnak a Madarász utcai Gyermekkórházba, hogy lássam: mire is vállalkozom? Az egyetemre csak második nekifutásra vettek fel, de amíg elvégeztem, minden nyáron műtősködtem a gyermekkórházban.
– 1979-ben diplomázott, de már egy évvel korábban a Sportkórházba került.
– Szigorló orvosként Tompa Károly főorvos úrnál kezdtem, dr. Árky Nándor volt akkor a főigazgató. Közben kerestünk vidéki állásokat, mivel a feleségemmel együtt végzősök voltunk. Egy alkalommal szóbajött, miért keresünk mi vidéken lehetőségeket, nem maradnék-e ott, a Sportkórházban? Nagyon örültünk, mert továbbra is Édesanyáméknál lakhattunk és már a második gyerekünket vártuk.
– És ezután jöttek a véletlenek…
– Amelyek egyáltalán nem biztos, hogy véletlenek voltak. Kunos Ferenc főigazgató helyettes úrnak ugyanaz a Kilián Árpád volt a testnevelő tanára, mint nekem. A rehabilitációs osztályon háromnegyed évet tölthettem – élmény volt Lángffy István professzor úrral vizitelni. Ami számomra nagyon fontos: ezektől a kiváló orvosoktól nem csak szakmát, hanem emberséget is lehetett tanulni. A legtöbb időt Juhász József főorvos úr mellett lehettem – neki is bőven voltak sportos kapcsolatai. Többek között a Ferencváros labdarúgó csapatának orvosát tisztelhettük személyében. Egész pályafutásom alatt végig a belgyógyászat területén dolgozhattam. 2006-ig a fekvőbeteg osztályhoz tartoztam, ekkor bővítettem a repertoárt és kimentem az ambulanciára, a járóbetegek ellátásába is bekapcsolódtam. Egy évvel később, sajnos megszűnt a fekvőbeteg ellátás a Sportkórházban.
– És mikor és hogyan lépett be a képbe a kosárlabda válogatott?
– Lángffy főorvos urat keresték meg a kosarasok az ajánlattal, aki rengeteg elfoglaltságára hivatkozva megköszönte a lehetőséget, de egyben felajánlott egy, az osztályon dolgozó fiatal, ambiciózus orvost – ez voltam én. Itt megint jöttek az érdekes tények: Lángffy főorvos úr a Spartacusban együtt működött dr. Istvánfy Csabával, aki akkor a kosárlabda szövetség elnökhelyettese is volt, az edzőbizottság vezetőjét, Verbényi Józsefet pedig egyetemi testnevelő tanáromként, egyben kosárlabda edzőmként is tisztelhettem. Így kerültem képbe a kosarasoknál 1980-ban és azóta is ott vagyok.
– Ez a keretorvosság a normál munkáján felüli elfoglaltságot jelentett.
– Igen, olykor feszültségeket is okozott ez az elkötelezettség. 1984-ben például az újszülött lányom még a kórházban volt, nekem pedig egy bécsi tornára kellett utaznom a csapattal. Feleségem kiszámolta: abban az évben három hónapot voltam távoltól a családtól. Ráadásul még egy katonai behívóm is érkezett… Ez volt talán a legkeményebb évem.
– Ennyi idő alatt bizonyára rengeteg élmény és számos, speciális szituáció is adódott.
– Ha nekiállnánk felidézni ezeket, kifutnánk a műsoridőből. Talán az egyik legérdekesebb és izgalmasabb esetet azért csak felemlíteném. A világklasszis, 220 centi magas Tkacsenkót szemsérülése miatt sürgősen orvoshoz kellett vinni 1982-ben. El lehet képzelni, milyen helykihasználásra volt szükségünk, hogy négy személy beférjen a Trabantomba! Tkacsenko csak úgy tudott beülni, hogy a fejét a térdei közé bepréselte. Az edzőjük nem engedte, hogy taxit hívjak. „Vologyának is jó a Trabant” – mondta és ezzel le is zárta a témát. Akkoriban még gyakran előfordult, hogy a válogatottakkal nem utazott orvos – ilyenkor a vendégcsapat játékosait is elláttam. A legnevesebb játékosok közül a világválogatottban Budapesten játszó Delipagics és Kicsanovics is a páciensem volt. Nagy élmény volt a Budapest Sportcsarnokban megrendezett BEK-döntő is, amelynek ügyeletes orvosa lehettem.
– Kanyarodjunk vissza 1980-ig. Kik alkották akkor a válogatottat?
Recska László
– Kamarás Gabi, Horváth Görbe, Farkas Attila, Recska Laci, Heinrich Robi, Morgen Frici és a többiek. A következő generációkból Gulyás Robit kell mindenképpen kiemelnem, aki ha kicsit jobban ambicionálja magát, NBA-s játékos lehetett volna. Juhász Sanyi sokat képezte, rengeteget különóráztak, ezt személyesen is láttam. Ha lett volna olyan edző, aki rá tudja venni keményebb munkára, a Gellér Sanyi és Losonczy Árpád is többre vihette volna. Sokszor csak a legapróbb különbségek miatt nem jutott ki a válogatott az Eb-re, így történt ez például 1984-ben is, amikor az angol és francia nyelvű szabálykönyv fordítása nem volt szinkronban egymással. Velünk szemben a nekünk kedvezőtlenebb változatot érvényesítették, így került ki Bulgária. Később elismerték, hogy a magyaroknak kellett volna kijutniuk…1986-ot írtunk, amikor a férfi válogatott először jutott ki Amerikába. Egyetemi csapatok ellen játszva is láthattuk, merre kellene tartania a magyar kosárlabdázásnak.
– Az óceánon túl szerzett benyomások megtették a várt hatást?
– Lassú építkezés kezdődött, amelynek csúcsát az 1999-es kontinensbajnokságra történt kijutás jelentette. Akkor rendkívül jó csapat jött össze, s ezért gondolom úgy, hogy velük további Eb-szerepléseknek kellett volna következniük. Nem tudtuk kihasználni a magas embereinkből (Czigler László, Gulyás Róbert, Dávid Kornél, Orosz László, Sitku Ernő) származó előnyt. Azt azonban így is meg kell említenem, hogy a kosárlabda ilyen szinten is meg tudott maradni, abban elévülhetetlen érdemei voltak Horváth Frigyes főtitkárnak, aki éppen korábbi kapcsolatain keresztül tudott sok támogatást – akár az utolsó pillanatokban is – megszerezni.
– Ugorjunk egy nagyobbat az időben és beszéljünk a legutóbbi évekről is.
– Annak egyáltalán nem örülök, ha valaki a válogatottban többet játszhat, mint a saját klubjában, ahol a több játéklehetőség révén csak javulhatna az egyéni teljesítménye. Ha egy külföldi jól játszik, látványt hoz a küzdőtérre az sokkal inkább elfogadható, mint azok, akik csak felveszik a pénzüket. Számomra az egyik leghasznosabb vendégjátékos a litván Runas Visockas volt, aki Pakson nem csak jól játszott, hanem igyekezett a tudását is átadni a többieknek. Példaképekre szükség van, az pedig legalább annyira fontos lenne, hogy a magyar játékosok minél több időt a pályán tölthessenek, nem csak a kosárlabdában ! Annak idején Nyilasi Tibor az Ausztriában töltött időszakra emlékezve elmondta, ha nem játszott jobban egy légiós, mint az osztrákok, helyére hazai játékost állítottak. Nálunk viszont a légiós akármilyen szerény teljesítménnyel áll elő, akkor is pályán tartják, mert „ha már annyi pénzt kiadtunk érte”…
– Mi a véleménye a mai edzőkről?
– Számomra két edző jelenti a mintaképet: Verbényi József és Szabó Ödön. Ők a legizgalmasabb pillanatokban is higgadtak, „úriemberek” maradtak, nem csupán szakmailag, emberileg is példaképnek tekinthetők. Szövetségi kapitányunk Sztojan Ivkovics más stílust képvisel, de a szakmai felkészítés mellett kiválóan motiválja játékosait.
– A kosárlabdázókat soha nem hagyta el, de közben más sportágakból is érkeztek felkérések Önhöz.
– Már a nyolcvanas években „eltévedtem”, miután fül-orr-gége főorvosnőnk, Jakab Erzsike nem tudta elvállalni az Építők női kézilabdázóit. Az ő ajánlására kerültem a Népligetbe, ahol közel tíz évig voltam a női kézlabdázók orvosa. A kajak utánpótlás mellé dr. Dobos József kollégám kérésére kerültem. Rövid ideig az atlétáknak is igyekeztem segíteni, de ami meghatározó, az a vívókkal 2006 óta fennálló kapcsolatom. Juhász főorvos úr mellett dolgozva nem hagyhatom ki azt a nyolc évet, amit a Fradi labdarúgó utánpótlásánál eltöltöttem. A legutóbbi időkben pedig az öttusázóknál is besegítek.
– Elégedett embernek tartja magát?
Kulcsár Győző
Igen, hiszen azzal tölthettem időmet, amit szerettem, és ebben a családom is messzemenően támogatott. Athén, Peking, London és Rio de Janeiro után ötödik olimpiámra készülhetek. Jelenlegi legfőbb sportágamtól, a vívástól egy arany- és egy-két, további érem nagyon jól jönne. Bennfentes szurkolóként azt mondom: én nagyon elégedett lennék a 2016-os olimpia magyar eredményeinek megismétlésével! A legfontosabbnak azonban a sportra való nevelést tartom, amelyek sikeréhez olyan példaképek kellenek, mint Kulcsár Győző, Kulcsár Gergely vagy éppen Zsivótzky Gyula voltak.
(jochapress / Jocha Károly)
