Athénban született, édesapja nigériai, édesanyja bolgár, a szlovén válogatottal jutott el az olimpiáig, míg a Ferencváros női kézilabdacsapatához nyolcévnyi bukaresti légióskodás után érkezik. A 29 éves irányító-átlövő, Elizabeth Omoregie a Képes Sportnak beszélt az idáig vezető nem éppen hétköznapi útjáról.
– Hol érzi igazán otthon magát?
– Mindig ott, ahol éppen a családom él. Ez most megint Athént jelenti, de lehetne a világ másik felén is. Ilyen szempontból rugalmas vagyok, a nővérem például Amszterdamban lakik, ott is otthonosan mozgok. Sok barát és emlék köt Bulgáriához, de a szeretteim nélkül nem ugyanaz.
– Mit hozott magával az afrikai gyökerekből?
– Az édesapám nigériai, az anyukám bolgár. Athénban születtem, a jobb munkalehetőségek miatt hatéves koromig ott éltünk, utána tértünk vissza Bulgáriába, ahol a gyerekkorom nagyobbik részét töltöttem. Ha az identitásomról, személyiségemről beszélünk, az egyértelműen európai, az afrikai vonások inkább a genetikámban jelennek meg. A gyorsaságomat és fizikai erőmet a sportban jól tudtam kamatoztatni.
Tartja a kapcsolatot a nigériai rokonokkal?
– Még nem tudtam meglátogatni kinn az apukámat, de remélem, idén már végre összejön. Többször is próbálkoztam, legutóbb az elmúlt nyáron a húgommal szerettem volna Nigériába repülni, de ő nem kapta meg időben a vízumot, így kénytelenek voltunk lemondani az utat. Szeretném megismerni a családomnak ezt a felét, megnézni, honnan származom. Nem akarok különbséget tenni a család két fele között. Sok rokonom él Afrikában, és bár személyesen még nem találkoztam velük, tudom, hogy mindannyian büszkék rám. Apukám természetesen követi a meccseimet, a nagy tornákat inkább nézi, mint a Bajnokok Ligáját.
– Milyen volt a gyerekkora?
– Nagy a családunk, négyen vagyunk testvérek, egy nővérem, egy húgom és egy öcsém van, valamint Nigériában is él egy féltestvérünk. A szüleimnek nem volt könnyű mindannyiunkról gondoskodniuk, persze fiatalként még kevesebbet fogtam fel a körülöttem levő világból. A kézilabdázás jelentette nekem a biztos pontot, a menedéket, már korán arról álmodtam, hogy külföldre igazolok, és ebből fogok megélni. Minél hamarabb függetlenné szerettem volna válni, hogy ezzel is segítsek a szüleimnek.
– Nem lehet, hogy az atlétika vesztett egy jövőbeli csillagot?
– Talán, már sohasem tudjuk meg… Az biztos, hogy távolugrásban és rövid távú sprintben is erős voltam, az atletikusság, a mozgékonyság később a kézilabdázásban is hasznomra vált. Viszont az atlétika nagyon kemény egyéni sportág, hozzám közelebb állt a csapatsport, ezért is váltottam. Kézilabdában ha az egyik nap elbuksz, nincs időd rágódni rajta, mert hamar ott a következő mérkőzés, amelyen javíthatsz. Ráadásul a csapattársaiddal együtt tudod megoldani a problémákat. A atlétika sokkal brutálisabb, egész évben egy-két nagyobb versenyre készülsz.
– Milyen volt Bukarestben a legendának számító Cristina Neagu oldalán játszani?
– A kezdeti időszakban igencsak nagy kihívást jelentett, mert egészen más szinten látta át a játékot, mint a többiek, nem volt könnyű az ő fejével gondolkodni. A győzni akarás a vérében volt, nem számított, hogy bemelegítő játékról vagy tétmérkőzésről volt szó, mindig nyerni akart, és ugyanezt várta el a társaitól is. Sokat segített az edzéseken, és a rengeteg gyakorlás és mérkőzés által egyre jobban megértettük egymást, a pályán és azon kívül is jól kijöttünk. Tisztában volt vele, hogy az én hozzáadott értékemre is szüksége van a csapatnak az eredményességhez. Megtiszteltetés volt, hogy engem is meghívott a visszavonulása alkalmából rendezett nagyszabású gálára, örömmel voltam mellette ezen a különleges napon. Igaz barátomnak tartom, a pályafutása végével sem szakadt meg a kapcsolatunk, azóta is szoktunk találkozni.
– Miért nem sikerült elérni a CSM-mel a vágyott BL négyes döntőt?
– Sokszor nagyon közel álltunk a final fourhoz, mégsem jött össze. Több idényünk is valódi hullámvasutazás volt magasságokkal és mélységekkel. Mindig voltak kiemelkedő képességű játékosaink, a legfontosabb pillanatokban azonban nem tudtuk ezt összerakni, nem jött ki, ami bennünk volt. Ezért aztán hiába volt papíron remek csapatunk, az utolsó lépést nem tudtuk megtenni. Idén extra motivációt jelent, hogy most van az utolsó lehetőségem eljutni a csapattal a négyes döntőbe.
– Mi szólt amellett, hogy a nyáron nyolc év után búcsút intsen a klubnak?
– Tavaly óta éreztem, hogy új szikrára van szükségem. Évről évre ugyanabba a csarnokba mentem edzésre és azután ugyanoda jártam haza, az emberek rendkívül kedvesek voltak, viszont én szerettem volna újra kilépni a komfortzónámból és kihívás elé állítani magamat. A mostani idény kezdetétől fogva majdnem biztos voltam benne, hogy nem fogok hosszabbítani, de néhány százaléknyi esélyt mégis hagytam a maradásra. A menedzserem közben várta, hogy egyértelműen eldöntsem, mit szeretnék. Aztán ahogy elkezdődtek a tétmeccsek, biztossá vált bennem, hogy váltani szeretnék, kiszakadni a buborékból és egy jobb csapatba igazolni. Az elmúlt évek azt bizonyították, hogy az FTC jobb csapat, minden szempontból előrelépést jelent nekem.
– Igaz, hogy nem először szerette volna leigazolni a magyar klub?
– Korábban is érdeklődött irántam, de sohasem jutottunk el konkrét tárgyalásokig, és akkoriban még engem sem érdekelt a váltás lehetősége.
– Miért a Ferencváros hívását fogadta el?
– Már jó ideje nyomon követtem az FTC-t, és Jesper Jensen munkásságát szintúgy a korábbi csapatainál. Tetszett az az irányvonal, amit képvisel, ahogy gondolkodik a játékról. Szerintem ki tudja majd belőlem is hozni a legjobbat. Imádom a gyors játékot, szeretnék minél több felelősséget vállalni az együttesben. A CSM-ben már én voltam a „régi motoros”, míg most nekem kell alkalmazkodnom és felvennem a ritmust az új környezetben. Irányítóként nagyon fontos a jó kommunikáció, és hogy mindenkivel megtaláljam a közös hangot. Romániában már hozzászoktam a kézilabdameccseken a jó hangulathoz és a hozzáértő szurkolókhoz, akik ha kell, a játékvezetőkre is nyomást tudnak gyakorolni. Azt meg már ellenfélként is tapasztaltam, milyen nehéz a Ferencváros ellen idegenben játszani. A februári BL-mérkőzés mindkét csapatnak kiemelten fontos lesz a csoportbeli végső helyezés miatt, viszont attól nem tartok, hogy a nyári váltás miatt plusznyomás lesz rajtam, ki tudom majd zárni a meccs idejére.
– Mit vár a pályafutása új fejezetétől?
– Kívülről is jól látszik, hogy a Ferencváros csapatként szépen fejlődik, ez az egyik oka az érkezésemnek. Az FTC már az elmúlt idényekben is bizonyította, hogy a legjobbakkal is felveszi a versenyt. Hiszem, nemcsak arra lesz esélyünk a következő években, hogy bejussunk a final fourba, hanem a végső győzelemre is joggal pályázhatunk.
A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2026. január 31-i lapszámában jelent meg.
Írta a JochaPress
