A régi sláger jár a fejemben – ez az a ház, ahol semmi sem változik… Nézegetem ugyanis a vívók kvótalehetőségit – november elején íródik e kis dolgozat –, s nem találok új neveket a magyarok lehetséges olimpiai részvevői között. Gulyás László, Sport 2015 évkönyvben megjelent írása következik.
Évtizedek óta figyelemmel kísérem a legeredményesebb magyar sportágat, s bizony nagyjaink közé elvétve, vagy még csak így sem került be új, nemzetközi szinten is számottevő, ne adj Isten számba vehető versenyző, miközben az ellenfelek sok, eddig nem, vagy csak egy-egy alkalommal megfigyelt vívót indíthatnak…
Persze az ember telhetetlen, illetve nem is figyel oda erre, ha vannak az „öregek” között, akik világkupát, Grand Prix-t, Európa-bajnokságot vagy éppen világbajnokságot nyernek.
Erre mondjuk: esernyőt tartanak a sportág fölé. (Halkan jegyzem meg: másutt is előfordul hasonló állapot…)
Szóval figyelem a versenyeket, s nagyon hiányoznak a fiatal, komolyan számításba jövő reménységek.
Ugyanakkor felvetődik a kérdés a jelenben: kik juthatnak el a 2016-ban sorra kerülő olimpiára?
Írhatnám a neveket, de sok újat nem találnék, ugyanakkor kapom a statisztikát: tavaly – 2014-ben – a magyar fiatalok a kadet és junior világversenyeken 22 érmet nyertek, s ez az idei – 2015-ös – tizenöttel együtt minden idők legjobb szereplése ezekben a kategóriákban.
Erre mondjuk: ott a fény az alagút végén, csak legyenek még néhányan a mai klasszisaink közül, akik, amikor majd kilépünk az alagútból, még egy kicsit tartják azt a bizonyos ernyőt…
Biztosan, nem félve a vihartól…
Magam is hallottam: alig vannak gyerekek, és a mesterek a jobb élet, a nagyobb jövedelem okán külföldön tevékenykednek.
Romokban a vívás!
A mesterek egy részét sikerül – igen, így jelen időben – hazahozni, a gyerekek száma nő.
Az is igaz: van honnan hova fejlődni.
A statisztikák szerint jelenleg ezren vívnak versenyszerűen idehaza, de az iskolai vívás bevezetésével emelkedik ez a szám. A cél az ötezres létszám elérése. (Újabb megjegyzés: ha mondjuk Rióban egy arany meg két ezüst lenne a vívótermés, akkor ezt a számot az előzőekhez hasonlóan nagyon könnyű lenne elérni, mert amikor korábbi olimpiákon nyert például Nagy Tímea vagy Szilágyi Áron, akkor nagyon megnőtt a vívni akaró gyermekek száma.)
Ez utóbbi zárójeles megjegyzéshez csak annyit: vajon mennyit sikerült ott tartani vívótermekben, mert ugye végülis ez lenne a lényeg.
Magam példájából kiindulva: ez az a sportág, ahol az alapok lerakása nagyon hosszadalmas és keserves, s csak azokból lehet akárcsak hazai szinten közepes versenyző, akik a szabályos „állás, lépés, kitörés” mozdulatsort több ezerszer képesek elvégezni, miközben az egész kilátástalannak tűnik, hiszen fegyvert legfeljebb az idősebbek kezében lát… (Igaz, más helyen sem könnyű, de szerintem a vívók monotóniatűrése a felső határokat súrolja nap mint nap az edzéseken.)
És ugye mégis ott vannak, csinálják, mert, ha valaki elér egy szintet, akkor már nincs visszaút. Ugyanúgy, mint más sportágakban.
Itt csak egy a bökkenő: a vívás a drága sportok közé tartozik. Ruha, fegyver mondjuk az elején a szülő oldaláról, pást, terem, versenyek, utazás az egyesület s a szövetség oldaláról.
Amíg valaki eljut arra a bizonyos szintre, ahonnan már nincs nagyon visszaút…
Ha az előző számok közül a jelenlegi ezret nézzük, akkor ez nagyon kevés, ha ebből az ezerből indulunk ki, akkor az eredmények tükrében: ez dicsőséges hely a világ vívósportjában.
Tudathasadásos állapot: dicsérjen az újságíró, vagy dorongolja le a sárga földig az egészet?
Ez is, az is, azzal a kitétellel, hogy egyelőre ez tényleg az a ház, ahol semmi sem változik, illetve a ház azon részén, amelyet nem látunk, már javában tart az építkezés, az átépítés, s jövőre – tán az olimpián nem is, de – már láthatók lesznek azok a jelek, amelyek az említett slágert végleg az archívumba száműzik.
Legfeljebb csak mi, idősebbek dúdolgatjuk, de nem a nosztalgia, csak az emlékek okán.
(Sport 2015/Gulyás László, fotó: MOB/Szalmás Péter)
