Gépfegyveres harc, medvetámadás vagy éppen óriási hóvihar. Egyik sem állhatott Csutka István útjába, aki hosszútávú túrázásai során rengeteg élménnyel gazdagodott.
Csutka István színművész, táncművész, kommunikációs szakember, előadó, tréner és nem utolsósorban hosszú távú túrázó. Bejárta szinte az egész világot, rengeteg érdekes történetet mesélt nekünk – kezdjük azzal, hogyan kezdődött a túrázás iránti szeretete.
„Édesapámtól ered, gyerekkoromban ő olvasott nekem, ám nem meséket, hanem inkább vadászírók elbeszéléseit, kalandregényeit, például Széchenyi Zsigmond írásait – kezdte az 54 éves sportember. – Ezeknek a történeteknek köszönhető ez a fajta kalandvágyam Afrika vagy akár a hegymászás felé. Kétezernyolcban egy televíziós csatornánál dolgoztam, Erőss Zsolttal készítettem interjút, majd beszélgettünk, és szóba került, hogy ő már volt a Kilimandzsárón. Mondtam neki, hogy ez gyerekkori álmom, irigylem is miatta. Azt mondta, most megy megint, és még van egy szabad hely. Poénból mondtam neki, hadd menjek vele, mire azt felelte, hogy holnap be kell fizetni a repülőjegyet, és kérdezte, mi lesz a munkámmal.
Ezek után felmondtam, megvettem a jegyet, és elmentem velük.”
A táncnak és a kerékpározásnak köszönhetően az afrikai túrára megfelelő kondiban érkezett, majd egy nagyon szép történet is kerekedett a tanzániai út után.
„A Kilimandzsáró előtt nem tettem nagy kirándulásokat, de táncosként jó kondim volt, sőt országúti kerékpáros versenyeken vettem részt, szóval az erőnlétem rendben volt. »Elkapott« ugyan a magashegyi betegség, ám volt ott egy teherhordó fiú, aki gyorsan rájött, hogy mi a probléma, lényegében neki köszönhettem, hogy teljesítettem az expedíciót. A sráccal összebarátkoztam, és elhatároztam, mivel segített a gyerekkori álmom megvalósításában, mindenképpen viszonzom neki.
A világ egyik legszegényebb országában élt, egy nyomornegyedben. Segítettem neki a tanulásban és céljai elérésében, ma már két gyermek édesapja, és egy saját szafari- és hegymászóirodája van.”
Pluszmotivációt jelentett, amikor elhunyt édesapja üzent neki.
„Kétezernyolcban elhunyt az édesapám, négy évvel később vele álmodtam, és azt mondta, hogy vár rám a világvége oszlopnál. Másnap reggel azonnal beírtam a keresőbe, és nagyon meglepődtem: kiadott egy képet, tényleg létezik ilyen hely. Később kiderült, hogy ez az El Camino zarándokút vége. Ez kellő lökést adott, és elhatároztam, elgyalogolok oda.”
A sors úgy akarta, hogy találkozzon egyik amerikai példaképével Budapesten, akiről kiderült, hogy sok mindenben hasonlítanak.
„Létezik egy Andy Davidhazy nevű sportember, aki kétezertizenötben végigjárta a Pacific Crest Trailt, mérföldenként készített egy szelfit, és a végére több mint kétezer-hatszáz képe lett. Összevágott belőlük egy videót, és nagyon érdekes volt látni, az öt hónapos túra során hogyan változik meg az ember arca. Ezt a videót éppen húsvétkor láttam, és még az ünnepi asztalnál bejelentettem a családomnak, hogy ezt a túrát egyszer teljesítem. Eltelt egy év, és elveszítettem az önbizalmam. Elbizonytalanodtam, hogy lesz-e rá időm, pénzem, fel tudok-e rá készülni.”
(A teljes írás a csupasport.hu oldalain olvasható.)
