A Varjú Vilmos Olimpiai Baráti Kör „nagy fába vágta a fejszéjét” azzal, hogy szeptemberben a Nemzet Sportolói közé nemrég beválasztott sportlegendát, dr. Faragó Tamás olimpiai- világ- és Európa-bajnok vízilabdázót akarta vendégül látni az Erzsébetligeti Színház Harmónia termében.
Ez ugyanis nemcsak azért tűnt merész vállalkozásnak, mert Tonó (Faragó beceneve a vízilabdakörökben) közismerten kerüli a nyilvánosságot, hanem mert a járványhelyzet többek között azt is bizonytalanná tette, a jelenlegi helyzetben van-e egyáltalán érdeklődés egy ilyen típusú rendezvény iránt. Ebben azért reményt adtak Győr Bélának, a Magyar Olimpiai Akadémia főtitkárának a szavai, aki szerint „a vírustól nem félni kell, hanem tudni kell kezelni a helyzetet.”
„Az ajánlások és az előírások maximális betartásával is lehet, sőt kell is programokat szervezni! Ezért köszönet és elismerés jár a Varjú Vilmos Olimpiai Baráti Kör vezetőségének” – mondta Győr Béla.
Nos, a válasz csattanós volt! Egyrészt dr. Faragó Tamás az első hívó szóra kötélnek állt, sőt, még biztatta is a szervezőket a program fedél alá hozásában, míg a szeptember 29-i est azt is igazolta, az embereknek ebben a nehéz helyzetben még inkább szüksége van erőt adó szavakra és erőt adó személyiségekre. Másképpen nem telt volna meg zsúfolásig – természetesen a járványügyi helyzet előírásait maximálisan betartva, egymástól kellő távolságra elhelyezett székeken és maszkban ülve – az Erzsébetligeti Színház Harmónia terme.
Ennyi előzetes izgalom és egy ilyen „entré” után pedig csakis jó előadás következhetett. A hangulatról természetesen a főszereplő, dr. Faragó Tamás gondoskodott, aki a Harmóniában nemcsak szakértelméről, hanem műveltségéről, illetve humoráról is tanúbizonyságot adott.
Így szó volt az est folyamán az olimpiákról, mi működött és mi nem Tonó három ötkarikás fellépésén, az állatorvoslásról, különös tekintettel a lovak egészségügyi gondjaira, a tehetséggondozásról, a zsenikről, a nőkről, az apaszerepről, Lermontovról és Ulickajáról, valamint az orosz irodalom más kiemelkedő alkotóiról és sok egyéb témáról is. De a legtöbb szó természetesen a vízilabdáról esett, hisz dr. Faragó Tamás mégiscsak a medencék világából lett a nemzet egyik legismertebb, legnépszerűbb sportolója.
„Hogy edzőként miért futottam el a medence szélétől egy-egy nagy sikert követően? – avatott bennünket egyik „sportágreformáló” ötletébe. – Mert úgy véltem, az edzőnek nem szabad elvennie a rivaldafényt a siker főszereplőitől, a sportolóktól. A közönség nem egy hosszú hajú öreg edzőt szeretne a vízben látni, hanem a győzteseket. Én egyébként is azt vallom, az edzőt akkor kellene vízbe dobni, ha a csapata kudarcot vall. Sokkal észszerűbbnek tűnik ez a megoldás.”
Ennél természetesen sokkal komolyabb – és észszerűbb – reformjavaslatai is vannak a Magyar Vízilabda Szövetség szakmai testülete tagjának, melyből néhányat a Varjú-esten is megosztott a közönséggel. Így többek között az általa sokszor sok helyen hangoztatott nyári vízilabdázásról, valamint a kisebb pálya, kevesebb játékos, nagyobb kapu elméletéről is szót ejtett.
„Ma sokkal nagyobb hangsúly van a fizikai állóképességen, pedig a póló egy labdajáték, amely technikai tudást és csapatmunkát igényel. Ezek legalább annyira fontos területek, hanem fontosabbak, mint az úszótudás. A mi korosztályunkat nemcsak az tette naggyá, hogy egy időben több zseni is született, hanem az is, hogy valamennyien okosak, a játékot ismerők, szeretők és értők voltunk. Azt kívánom az edzőkollégáknak, hogy majd egyszer ők is dolgozhassanak egy ilyen generációval!”
(MOA/Riersch Tamás)
