Nem könnyű számba venni az olyan edzőket a magyar úszósportban, akik nemzetközileg is sikeres versenyzőket neveltek. Vannak, akik gyakran szerepelnek a médiában, míg mások alig, sőt, egyáltalán nem kerülnek reflektorfénybe.
Ez utóbbiak közé tartozik a vitán felül eredményes ajkai mester, Farkas András is – legmagasabbra jutott versenyzője nevét még ma is ismeri mindenki. Ő Kis Gergő, Európa-bajnok és a világbajnoki bronzérmes, akinek az 1500 méteres gyorsúszásban még 2011-ben felállított országos rekordját csupán tizenhárom évvel később, a párizsi olimpián javította meg Betlehem Dávid (de a 400-on és 800-on tartott csúcsait is nemrég sikerült megjavítania Rasovszky Kristófnak).
Farkas Andrással mindenesetre egy testre szabott kérdéssel kezdtük beszélgetésünket.
Ön vajon miért nem mesteredző? Elvégre vannak olyan szakemberek, akik Önnél szerényebb sikerlistával is kiérdemelték ezt a megtisztelő címet.
Egyszerű a válaszom: azért nem, mert nem jutottam el odáig. A legfőbb akadálya az, hogy nem végeztem el a szakedzői kurzust. Ezt előrebocsátva is úgy érzem: az a teljesítmény, amit elsősorban Kis Gergő kapcsán felmutattam, esetleg megérdemelhette volna az egyedi elbírálás alapján történő kitüntetésemet.
Teljesítményének értékét növelheti, ha eláruljuk: személyében még csak nem is egy korábbi úszó ért el kiugró szakmai sikereket.
Olyannyira nem volt semmilyen közöm az úszósporthoz, hogy még úszni is csak a TF-en tanítottak meg, amikor az edzőképzőre jártam. Én ugyanis egy egyszerű esztergályos vagyok, akkoriban a Videoton ajkai gyáregységében dolgoztam, a gyerekeim pedig itt, helyben úsztak. Akkor Virág Gábor volt az edző, aki korábban a Széchy Tamás csoportjában is úszott. Gábor egyszer teljesen váratlanul közölte velem, hogy ő Pestre megy dolgozni és én leszek az edző. „Ehhez én nem értek” – ezt volt a válaszom erre az ajánlatra. Végül mégis csak rám esett a választás, mert én voltam a gyerekek szülei között a leglelkesebb apa. Ez 1991-ben történt, akár hiszi valaki, akár nem. Így lettem edző. S ha már nem lett más választásom, hát belevágtam. Először Győrben elvégeztem egy „gyorstalpaló” tanfolyamot, majd utána a TF-en a középfokú, kétéves képzésen is átestem.
És a TF-en nem hiányolták az úszástudását?
Persze, hogy adódtak ebből jó sztorik. Sós Csaba, Egressy János és Kiricsi János tanár urak tanítottak többedmagammal együtt úszni. Megszenvedtem a minimális úszástudásért, az biztos.
Az élet persze ment tovább, közben Ön továbbra is esztergált, a maradék idejét pedig az uszodában töltötte. Kik voltak az első, olyan tanítványai, akik már említést érdemelnek?
Először a Nagy Péter, Nagy Réka, Fekete Laci-féle generációt mondanám. Nagy Réka például 2002-ben 16:25 percet úszott 1500 méter gyorson. Akkoriban ezt a szintet csak Risztov Éva tudta teljesíteni. Ennek a generációnak kiemelt szerep jutott az én életemben, hiszen az ő fejlődésükkel párhuzamosan tanultam meg ennek a szakmának az alapjait, majd a fortélyait is. Az említett tanár uraktól sok, magyarra lefordított szakcikket kaptam, ezeket tanulmányozva, autodidakta módon jutottam mindinkább a dolgok mélyére. Az is sokat jelentett számomra, hogy a zseniális Széles Sanyival sokat lehettem együtt, akitől rengeteget tanulhattam. Mellette elsősorban a dunaújvárosi Kovács Józsefet és a gyulai Budavári Pistát kell említenem.
Nagy Rékát nem véletlenül hozta szóba.
Az első, komolyabb verseny, amelyen a tanítványom edzőjeként részt vehettem, a Linzben megrendezett korosztályos Európa-bajnokság volt. Ott Réka nagy csatát vívott az aranyért, végül ezüstérmet szerzett a nyolcszáz méteres versenyszámban. Ettől kezdve rendszeresen járhattunk edzőtáborozásokra. Az igazi nagy robbanást azonban a Kis Gergő feltűnése hozta el.
Mit jelentett a húszezres, dunántúli város, Ajka életében a folyamatosan erősödő úszószakosztály?
Eleinte nem okoztak magas vérnyomást a város vezetőinél a nagyon szerény sátorban történtek. Alapvető változás azóta történt igyekezetünk és eredményeink megítélésében, amikor 2002-ben Schwartz Bélát polgármesterré választották. Ez a sportértő úr – az úszók szerencséjére is – ma is a város első embere.
Kis Gergő ekkor már javában hasította a vizet…
Elsőosztályosként került az uszodába, ott tanulta mg az alapokat, azután szépen kifutotta magát. Másodikban még csak heti kétszer járt edzésre, azután fokozatosan emeltük a gyakorlások számát. Négy-öt év elteltével már eljutott a napi két tréningig. Akkor még nem volt bevett gyakorlat, hogy már a legkisebbeknek is ilyen sokat kell úszniuk. Általános iskolás korában még nem is volt magántanuló, minden nap ment az iskolába. Végül így is komoly sikerekkel szerepelt a felnőttek között is. A 2011-es világbajnokságon, Sanghajban két bronzérmet is kiharcolt, az Európa-bajnokságokon három arany-, négy ezüst- és három bronzérmet gyűjtött össze. 2008 és 2012 között pedig elérte élete legjobb eredményeit: világbajnoki bronzérmein túl három olimpiára is kijutott. Pekingben 400 vegyesen 6. helyen végzett, Londonban pedig 400 gyorson lett ugyancsak hatodik.
Mit gondol, Kis Gergő kiadta magából a maximumot, vagy esetleg maradtak még benne tartalékok?
Sokat gondolkodtam ezen a kérdésen, és arra jutottam, hogy bizonyára elérhetett volna még jobb eredményeket is. Akkoriban a mai alapállapotokhoz képest gyerekcipőben jártak azok a segédtudományok, amelyek mai szintű segítségével komoly pluszokat lehetett volna még „előcsalogatni” az ő szervezetéből. Elég, ha csak szóbahozom az étkezést: a Gergő akkoriban rendszeresen tescós gumimacit, meg chipset fogyasztott. Mindent mi okoskodtunk ki a fiammal. A szárazföldi edzéseket például ő állította össze, aki jószemű amatőrként segített nekem, de főállását tekintve ő is esztergályosként dolgozik.
London után kissé furcsán fejeződött be a kapcsolatuk Gergővel – lehet tudni, miért?
A teljes igazságot máig sem tudom, legfeljebb csak sejtem. Szükség lett volna arra, hogy egy valóban tartalmas beszélgetésben alaposan átgondoljuk az addig történteket és azt is, hogy merre lehetne esetleg tovább haladni. Ám Gergő akkorra már önállósította magát, nem akart annyit úszni, mint korábban. Gondolom, azt Lőrinczi Gyurival – akkor választott, új edzőjével – is elemezniük kellett volna, hiszen Gergő túl sokoldalú volt. Valószínűleg egy-két számra kellett volna koncentrálnia. Kétszáz pillangón például 1:55 perces ideje volt, ami még ma is világszínvonalú eredménynek számít. Így is elégedett vagyok az együtt eltöltött évek és az elért eredmények okán. Voltak benne szép részek is, azokra kell emlékeznem.
Érdekes, hogy az új uszoda 2016-ra készült el Ajkán, amikor a szakosztály legeredményesebb versenyzője, Kis Gergő már évekkel korábban elhagyta a várost. Ráadásul az átadással szinte egy időben Ön is váltásra határozta el magát.
Így igaz. Az új létesítménynek mindenki nagyon örült, de bármily furcsa, a szakosztály sokkal rosszabb helyzetbe került, mint a sátorban. Egyes helyi vezetők ugyanis azt hitték, hogy az új uszodába tódulni fognak a város lakói, meg a vízilabdázók is túl nagy hatalmat kaptak hirtelen – legalábbis velünk, az úszókkal szemben. A leszorítottságunkkal nem akartam megbékélni, s mivel Győrből kaptam egy megfelelőnek tűnő ajánlatot, el is mentem a Rába partjára.
Ahonnan az érkezése napjához képest pontosan egy évvel később vissza is költözött Ajkára. Ez a visszaút elkerülhetetlen volt?
Ez az az eset, amiről nem nyilatkozhatok, ebben állapodtunk meg annak idején és én ehhez tartom is magamat. Petrov Iván hívott oda, azután másként alakultak a dolgok, mint ahogyan azt az induláskor elterveztük. Én pedig szépen fogtam magamat és visszajöttem.
Ahol majdnem mindent újra kellett kezdenie.
Eleve volt egy három és fél évig tartó, felforgatott alaphelyzet az uszoda építése miatt. A 2012 szeptemberében kezdődött műveletek 2016 áprilisáig tartottak. Az átmeneti távozásommal pedig a szakosztály is széthullófélbe került. Igyekeztem lelket lehelni a helyi maradékba. A győri kaland hozadékaként onnan többen követtek ide, átmenetileg ezek a lányok is segítették a törekvéseimet. Az alapok újjászervezésével voltam elsősorban elfoglalva. Mivel a városunk kicsi, ráadásul egyre kevesebb a szóba jöhető gyerek, akiket nem csak az úszás akar megnyerni magának, hanem egyre több a „kísértés” a kínálat részéről. Minden testnevelő tanár valamelyik TAO-sportágban akar csoportot alakítani, mert ott megfizetik őket.
Farkas András feltehetően még egy olyan nagy felfutásban már nem reménykedhet, mint amit Kis Gergővel ketten megtettek. Főállású úszóedző, teszi a dolgát, de hatvanhárom éves korában bőven van benne annyi nyitottság, hogy figyelemmel kísérje a hazai élvonal történéseit.
Amióta külső körökre kerültem, messze nem látok úgy a hazai élvonal kulisszái mögé, mint korábban. A magyar úszósportban mindig volt egy-két olyan versenyző, aki a tradíciókhoz méltó eredményeket hoz, de természetesen sosem válogathatunk annyi kiválóságból, mint az amerikaiak vagy az ausztrálok.
Ha nem az úszással foglalkozik, más sportágakra jut ideje?
Kedvenc sportágam a labdarúgás és ha választanom kell, akkor a Manchester City az első számú klub nálam. A korábbi évtizedekben sokkal jobban érdekeltek a hazai sportesemények is, de valahogy elment a kedvem sok mindentől, amióta ez a TAO-rendszer divatba jött. A legutóbbi időkben mindinkább beszűkül az érdeklődésem, hiszen szakbarbáként csak az úszás érdekel igazán. Érdekes dolgokra emlékszem vissza a Gergő-időszak edzőtáborozásainak történéseiből. Akkoriban volt a Cseh Laci a csúcson, és akkor mindenki a Turi Gyurit figyelte, mit és hogyan csinál. Gyuri pedig elővette a megsárgult lapokat tartalmazó, ősrégi füzetét, és abból tartotta az edzéseket. Ezzel nem az újdonságok ellen akarok protestálni, azt viszont tartom, hogy mindenkinek megvan a maga sémája, amihez ameddig csak teheti, ragaszkodik. Én is így vagyok a módszeremmel, amelyet nem kívánok felforgatni, kitartok mellette. Hogy azzal is eredményes tudjak lenni, olyan gyerekeket kell megpróbálnom kiemelni, akikről el tudom képzelni, hogy az én vonalvezetésemet végig tudják és akarják is vinni. Ha egy ilyen, széles skálán mozgó, univerzális gyereket találnék, akkor rá is ráhúznám ugyanezt a módszert, a lehetséges finomításokkal együtt. Gergő egyébként túlontúl univerzális volt, talán már korábban kellett volna egy kis szűkítést végrehajtani nála, hogy kevesebb úszásnemre és távra koncentrálhasson. Csak egy példa: az 1:55-ös ideje a 200 pillangón feltehetően tovább fejleszthető lett volna, ha jobban odafigyelünk.
Gondolt már a visszavonulásra is?
Ami engem illet, ameddig az egészségem engedi és élvezem a város vezetőinek bizalmát, addig szeretném folytatni a munkát. Remélem, még sok gyerek megtanul nálunk úszni, s ha belefutnánk még egy, komolyabb tehetségbe, az már csupán gyönyörű ráadás lenne.
Jocha Károly
A Farkas András, aki esztergályosból lett kiváló úszóedző bejegyzés először Hírpláza-én jelent meg.
