Szomorú hírt közölt a távirati iroda kedden délben. Életének 73. évében, súlyos betegség következtében elhunyt dr. Fenyvesi Csaba, háromszoros olimpiai bajnok párbajtőrvívó. A jochapress.hu a vele készült utolsó interjú szerkesztett változatával állít emléket az eltávozott kiválóságnak.
Fenyvesi Csaba orvosként három szakvizsgát is letett, a legkülönfélébb szakterületeken dolgozott. A versenysportban viszont végig hűséges maradt: kitartott a Budapesti Vasutas SC mellett.
„Rendkívül szerencsés emberként azzal kezdtem el foglalkozni, amihez tehetségem volt. Elég volt egy házban laknom a Kamuti-fivérekkel – az ő vívózsákjaik rettenetesen tetszettek nekem. Ha ők éppen kosárlabdáztak volna, akkor feltehetően az a sportág tetszik meg, amihez valószínűleg semmiféle tehetségem nem volt.”
Fenyvesi Csaba az Irányi utcai Általános Iskolában Dombi Pál tanár úrtól kapta az első impulzusokat, majd két évig a Debreceni Református Főgimnázium tanulója lett.
„Rengeteget tanultam ottani edzőmtől, Gyulai Gábortól és latin tanárnőmtől, dr. Koppányi Máriától. Mindketten igen intenzíven foglalkoztak velem.”
Édesapja súlyos betegsége miatt kellett visszatérnie a fővárosba, ahol a III.-IV. osztályt már az Eötvös József Gimnáziumban járta ki, majd az Orvostudományi Egyetem következett.
„Ez idő tájt már mindhárom fegyvernemben másodosztályú vívó voltam, miközben a DVSC-ből a BVSC-be igazoltam, ahol szeretettel vettek körül. Hatz (Hátszegi) Józseftől, Vári Attilától, majd dr. Bay Bélától szakmailag is sokat kaptam, s ehhez jött még a mindent előteremtő dr. Nedeczky Laci bácsi. Fel sem vetődött, hogy máshol is folytathatnám. Rengeteget vívtam, sokkal többet, mint a maiak. Nem is tudom felfogni, hogyan lehet elég a mostani élversenyzőknek egy-másfél órás edzés? Az én időmben egyetem, majd a munka mellett napi három óránál alább sosem adtuk…”
Fenyvesi Csaba 1967-ben jutott odáig, hogy kiharcolta a világbajnoki kiküldetést.
„Akkor már Sákovics József volt a kapitány, aki a Bay Béla bácsival fennálló ellentéte miatt értem sem lelkesedett. Miután a párbajtőrben és tőrben kiírt öt-öt válogató közül nyolcat én nyertem, mégis be kellett tennie a csapatba. A montreali világbajnokságon egyéniben az ötödik helyig jutottam, a csapat pedig bronzérmes lett. Az 1968-as, mexikóvárosi olimpián pedig B. Nagy Pál, Kulcsár Győző, Nemere Zoltán és Schmitt Pál társaságában aranyérmet szereztünk. Sokan kérdezték tőlem, mi volt a sikereink titka? A válasz egyszerű: minden helyzetben hihetetlenül összetartottunk a győzelem érdekében. Ezért vesztettük el például a montreali olimpiát is, mert nem akartuk megbontani a csapategységet. Hiába volt abban az évben Kolczonay Ernő világranglista-vezető, mi mégis ragaszkodtunk a könyöksérülése miatt gyakorlatilag használhatatlan Schmitt Pali jelenlétéhez, mert úgy gondoltuk, hogy négyen (Erdős Sándor, Kulcsár Győző, Osztrics Sándor és jómagam) majd elvisszük a hátunkon Palit is. Nem sikerült, meg kellett elégednünk a negyedik hellyel.”
Erre a kivételes összetartásra példákat is mondott. Osztrics bizonyos technikai hiányosságait a közös gyakorlásokkal olyannyira sikerült kijavítania, hogy az országos bajnokságon már „Osztriga” legyőzte őt. Vagy közvetlenül München előtt, amikor Kulcsár Győző egy éjszakai, fogadásos vívás alkalmával rosszul lépett és a lábtőcsontjából letört egy darab, az egészséges lábáról készült röntgenleletet mutatták be az orvosi konzíliumnak, így Kulcsár benne maradt a csapatban. Ugyanis biztosra vették, hogy Győző addigra meggyógyul, s így is lett. Igaz, leginkább csak hátrafelé tudott menni a páston, de ennyi is elég volt…
A vívókarrierrel párhuzamosan Fenyvesi orvosi hivatásában is keményen menetelt előre. Sebésznek készült, de a versenyzés miatt előbb kórboncnoknak jelentkezett.
„Később a sebészet mellett érdekelni kezdett a plasztikai és égési sebészet is. 1980-ban tagja lettem az Egyesült Virginia Rákkutató Intézetnek, de itt nem sikerült igazi áttörést elérnem. Rengeteg dologgal foglalkoztam. Somogy megyében birtokom van, vadásztársaság elnöke voltam, számos vállalkozást is vezettem. 1997-ben, influenzás megbetegedést követően egy úgynevezett „apró betűs” betegség, a „Quillain Burret-szindróma” csaknem elvitt. Egy hónapnyi krízist követően jobbra fordult a sorom, azóta nem volt semmi bajom.”
Fenyvesi Csaba az utolsó éveiben mind hátrébb lépett. Élete legnagyobb örömét a második házasságából született húszéves lánya és tizennyolc éves fia jelentette neki.
A párbajtőrözés nagyot alkotott egyénisége most elköszönt a földi léttől. Nyugodjon békében.
