Fodor Csenge életében a futball és az atlétika is megelőzte a kézilabdát, de tizennégy éves kora óta már csak a kézilabda érdekli. A juniorválogatottal világbajnoki aranyat szerzett Debrecenben, a Győrrel pedig klubszinten már most mindent megnyert. Miközben nem akárki, a legendás Görbicz Anita mellett válhatott felnőtt játékossá. Elmesélte, milyen úton jutott el Keszthelyről a világ legjobb csapatáig és a magyar válogatottig.
– Emlékszik, mikor fogott labdát először a kezébe?
– Keszthelyen, ahol születtem, focizni kezdtem el kiskoromban, de idővel édesanyám szerette volna, ha sportágat váltok, és nemcsak fiúkkal sportolok, hanem keresünk valami lányosabb sportágat. Első osztályos lehettem, úgy hat-hét éves, amikor ő és az egyik barátnője csinált egy szivacskézilabda-csapatot, amelynek Keszthelyi Vörösingesek volt a neve, és mi voltunk az elsők. Ez két-három évig ment, utána kezdtem el Veszprémbe járni, a szüleim egy héten háromszor hordtak át, és közben otthon atletizáltam is, az iskolában a testnevelő tanáraim, Pál András és Pécsi Zsolt, klubszinten pedig Csikós József irányítása alatt.
– Atlétikában melyik versenyszámokat szerette?
– Diákolimpiákra jártunk, amit a csapattal meg is nyertünk, de volt, hogy én többpróbában az egyéni összetettet is. Tizennégy éves koromig atletizáltam, korosztályos országos bajnokságokra jártunk, és leginkább a gátfutás és a távolugrás ment, az volt az én két számom, de a kézilabdának köszönhetően a kislabdahajításban is nagyon jó voltam. Tízéves korom után a gyermekválogatottal háromszor is jártam Varsóban, a környékbeli válogatottakkal mértük össze az erőnket, a lengyelekkel, szlovákokkal, csehekkel, az egyik évben hatvan métert futottam, a másikban kislabdát hajítottam.
– Balatoni lányként nem próbálkozott a vízi sportokkal?
– Apu futballozott, míg fociztam, ő volt az edzőm, anyu pedig kézilabdázott, így nekem adva volt a sport és a labda, de sosem erőltettek rám semmit. Nyaranta, mikor strandra jártam, kipróbáltuk a kajakot, és jártunk uszodába is, de egyiket sem akartam soha versenyszerűen űzni.
– Mi maradt meg legjobban a gyermekkorából?
– Jó gyerek voltam, jól tanultam, szép gyerekkorom volt. Egyke vagyok, nincs testvérem, ezért sokat foglalkoztak velem a szüleim, rengeteget jártunk kirándulni, bejártuk a Balaton környékét. Nem vagyunk otthonülő család, sosem unatkoztam. Ha időm engedi, a mai napi hazajárok Keszthelyre a szüleimhez, bár a sok mérkőzés miatt inkább ők jönnek többet Győrbe hozzám.
– Mikor döntött a kézilabda mellett?
– Hatodik osztályos voltam, amikor megkeresett Győrből Róth Kálmán, el is mentünk, hogy körülnézzünk, milyen tanulási lehetőségek vannak, másrészt különböző antropometriai vizsgálatokat is végeztek rajtam. Ugyanakkor még túl fiatal voltam, és bár a szüleim rám bízták a döntést, végül úgy határoztunk, legalább az általános iskolát otthon végzem el. Amikor aztán eljutottunk a felvételiig 2013-ban, már Győr volt az elsődleges célpont, de hirtelen minden megváltozott, amikor jött egy telefon Kiss Szilárdtól, aki az akkor alakuló Nemzeti Kézilabda Akadémiára, a NEKA-ba hívott, amelyben ő is dolgozni fog edzőként.
– Őt honnan ismerte?
– Keszthelyen minden évben rendeztek kézilabdás nyári táborokat, ott ismertem meg őt és a veszprémi edzőimet is. Sokat gondolkodtam, mit válasszak, de Kiss Szilárd személye végül meggyőzött, elmentünk Balatonboglárra a kiválasztóra, és csak az utolsó pillanatban dőlt el, hol folytatom. Mi voltunk az elsőévesek az akadémián, amely harminc lánnyal és harminc fiúval indult, kollégiumban laktunk, és ott jártunk középiskolába a Mathiász János Technikum és Gimnáziumba, a meccseinket pedig a régi városi sportcsarnokban játszottuk. Akkor már nagyon komolyan vettem a kézilabdát, és hasznos négy évet töltöttem ott, teljesen új élethelyzetbe kerültem, hiszen fiatalon elköltöztem otthonról. Ott már nem volt más sportág, reggeltől estig csak a kézilabdára összpontosítottam. Utólag is úgy érzem, hogy nem hozhattam volna jobb döntést, sokat fejlődtem és sok barátot szereztem, az évek alatt a körülmények is egyre jobbak, egyre profibbak lettek. Ráadásul közel volt Keszthely, így sokat tudtam hazajárni a családomhoz.
– Végül mégis Győrben kötött ki.
– Mivel mi voltunk az első fecskék a NEKA-n, az utolsó évben nagy kérdés volt, mi lesz velünk, hányan kerülünk NB I-es csapathoz. Győrrel ugyan már volt kapcsolatom korábbról, de hogy oda is kerülök, csak akkor dőlt el, amikor a juniorválogatottal játszottunk a Győri Audi ETO KC csapatával. Ez úgy történt, hogy a 2016–2017-es idényben a bajnokságon kívül a korosztályos nemzeti csapattal sorra játszhattunk az NB I-es csapatok ellen, amelyek eljöttek Boglárra, így került sorra a Győr is, amely ellen annyira jól ment nekem a játék, hogy Ambros Martín edző felfigyelt rám.
– Mire emlékszik abból a találkozóból?
– Az maradt meg, hogy óriási megtiszteltetésként éltük meg, én pedig teljesen felszabadultan játszottam, öt-hat gólt szereztem. Élveztük azt a hatvan percet, hiszen tudtuk, tétje sincs, és minden pillanata csak a hasznunkra válik olyan felnőtt játékosok ellen, mint Eduarda Amorim, Tomori Zsuzsanna vagy Kiss Éva. Fontosnak éreztem a lehetőséget, úgy gondoltam, jelentős lépések következnek a pályafutásomban.
(A teljes interjú a nemzetisport.hu tárhelyen található.)
Post Views: 26
