Azt gondolná az ember, a harmadik évezred sportjában már nincsenek olyan bálványok, mint Halassy Olivér vagy Takács Károly. Napjainkban két ifjú sportoló is a hajdani hősök nyomába lépett: Natasa Kovacsevics Belgrádban, Lakó Zoltán Kisvárdán.
Halassy Olivér gyermekkorában villamosbalesetben a bal lábfejét veszítette el, ezért olyan sportágat keresett magának, amelyben fogyatékossága nem hátráltatja, így lett vízilabdában olimpiai, úszásban pedig Európa-bajnok. Takács Károlynak egy gránátbaleset szakította le a jobb kézfejét, ám megtanult ballal lőni, így nyert olimpiát gyorstüzelő pisztoly versenyszámban 1948-ban és ’52-ben. Napjainkban két ifjú sportoló is a hajdani hősök nyomába lépett: Natasa Kovacsevics Belgrádban, Lakó Zoltán Kisvárdán.
Kovacsevicset a magyar sportkedvelők is ismerik, hiszen áldozata volt a győri kosárlabdázók 2013. szeptemberi, tragikus buszbalesetének. Tapodi Péter klubigazgató és Fűzy Ákos vezetőedző életét veszítette, a játékosok közül pedig Natasa szenvedte el a legmaradandóbb sérülést: a bal lábát térd alatt amputálni kellett. A fizikai és lelki felépülést azonban szinte már a traumát követő pillanatban megkezdte. Halassyhoz hasonlóan előbb ő is olyan sportágra váltott volna, amelyben egyenlő esélyekkel versenyezhet az épekkel, és csakúgy, mint Takács Károly számára, neki is a sportlövészet tűnt a legmegfelelőbbnek.
Csakhogy a kosárlabda nem engedte el, és ő sem tudott – persze nem is akart – elszakadni tőle; speciális protézissel tért vissza a pályára, előbb még csak próbálkozni, dobni, futni, mozogni, edzeni. Aztán a júniusi Eb budapesti gáláján már meccset játszott, szerdán pedig eljött az ideje az első hivatalos tétmérkőzésnek. Anyaegyesülete, a Crvena zvezda színeiben a Studenti Nis ellen tért vissza végleg és igazán, és hogy nem csupán pr-jelleggel, azt a statisztika pontosan mutatja: a 78-47-es belgrádi sikerrel zárult találkozón 16 percet játszott, 5 pontot dobott, 3-3 lepattanót és egyéb labdát szerzett.
Történetének a lényege természetesen számszerűsíthetetlen, hiszen az egyedi emberi tartást, hitet példázza. Tényszerűbben: ő az első Európában, aki ilyen súlyos sérüléssel hivatalos mérkőzést játszott az ,,épek” között.
De talán nem ő lesz az utolsó. Kisvárdán ugyanis cseperedik és máris csodadolgokat művel a tizedik életévét nemrég betöltött Lakó Zoltán. Pedig ledolgozhatatlannak hitt hátrányból kezdett kézilabdázni, de a bizonyítási vágy, talán a dac, a „csak azért is” hangulata ezt már-már előnnyé változtatta.
Egyik felfedezője, Simák György érdeklődésünkre így elevenítette fel a számára is hihetetlen perceket: „Egyik délelőtt a kisvárdai sportcsarnokban néztem a gyerekek szivacskézilabda-edzését. Felfigyeltem egy fiúra, aki kizárja a védőjét, bevetődik, bevágja a labdát a kapuba, felpattan, és rohan vissza. Kérdeztem is az edző kollégát, ki ez a dinamikus, gyors gyerek, mire ő azt felelte: Gyuri bácsi, nem látja, hogy hiányzik az egyik kézfeje?”
“Mocsai Lajos pont abban az időben oktatta dán mintára az egykezes labdaátvételt, nekem pedig borsódzott a hátam, hogy ezt látom viszont Kisvárdán, ilyen formában. Féltem attól, ha a szivacs helyett bejön a bőrlabda, gondot okoz majd neki a labdakezelés. Nem okozott gondot. Attól is tartottam, hogy elcsábítja a foci, mert abban is nagyon ügyes. Nem csábította el. Zoli szimbólummá válhat: nagyon nagy hátrányból indul, mégis a kézilabdában teljesedik ki.”
A Kisvárdai KC technikai vezetője, Nagy Kálmán ugyancsak ihletett hangulatban mondja: ,,Zoli először érthetően focizni ment, de jobban tetszett neki a kézilabda. Nyolcévesen kezdett, és rögtön úgy kitűnt, hogy már a kilencévesek közé is befért. Egy ideig a fogyatékos kezét is használta a labdakezelésnél, de olyan ügyessé vált, hogy már egy kézzel megold mindent. Amíg nem ismerik, furán néznek rá, de onnantól, hogy látják, mire képes, tombolva biztatja a közönség. A pályán kívül is remek srác. Annyira komolyan veszi a kézilabdát, olyan tehetséges, hogy azon sem lepődnék meg, ha ezt választaná élethivatásául, és sikerrel járna.”
Halassy, Takács, Kovacsevics, Lakó – rájuk igazán nem illik a megfogalmazás, hogy fogyatékkal éltek, élnek. Nem is az a legnagyobb érdemük, hogy kiállják a próbát ép versenytársaikkal. Ez csak az okozat – az ok az, hogy elég bátrak a mindenséghez mérni magukat.
(magyaridok.hu / Ballai Attila)
