Több mint érdekes dolgok történnek a Ferencváros labdarúgó csapatánál. Legutóbb például a trikolor még hiányzó színének, a pirosnak a beviteléről olvashattunk. A teljesség igénye nélkül, de három vélemény alapján kijelenthető: nem nagy a lelkesedés az új színért.
A klub honlapján olvasható: „Alapító: Springer Ferenc”. Hát ez az infó máris sántít, hiszen eddig mindig arról volt szó, hogy ennél sokkal több alapítója volt az 1899-ben életre hívott klubnak. Az egyik alapító tag – Malaky Mihály – azonos nevű dédunokája még mindig nem jut szóhoz a döbbenettől.
„Teljesen sokkolt a hír, miszerint ami jó volt 116 éven keresztül, az mostantól nem felelne meg! Igaz, a néhány évig tartott angol „uralom” idején még a narancssárgát is bekeverték, de azt senki nem vette komolyan. A Ferencváros ugyanis minden sportbarát tudatában egyenlő volt a zöld-fehérrel. Erős kétségeim vannak, hogy a piros-fehér-zöldtől bárki is jobban játszana. Arról nem is beszélve, hogy ez a csapat tele van zsoldosokkal, akiket a pénzen kívül aligha érdekel bármi más. Ma itt vannak, holnap Amerikában, vagy éppen Olaszországban…”
Az egyik, valaha élt legnagyobb fradista az ötvenes-hatvanas évek méltán népszerű balhátvédje, Dalnoki Jenő volt, aki 1947-től 1966-ig szolgálta klubját. A sajnos már kilenc éve eltávozott Dalnokival korábban folytatott beszélgetésemből idéznék, mit jelentett neki a Ferencváros?
Dalnoki Jenő szenvedélyesen pipázott (Fotók: JochaPress.hu)
Amikor át akarták erőszakkal vinni a Honvédba, nem kisebb emberhez, mint Farkas Mihály, akkori honvédelmi miniszterhez (élet-halál egyik urához) kellett bemennie, hogy közöljék vele az ajánlatot.
„Nemet mertem mondani, amire a válasz még aznap éjjel konkrét testet öltött. Megbilincseltek és büntető zászlóaljba vittek, ahonnan Puskás és Bozsik közbenjárására minden nap kijöhettem ugyan edzésre, de állandó kísérőm volt. Végül egy hatalmas Fradi-drukker – Újvári Imre őrnagy – merte kinyitni a száját, mert igazságtalannak tartotta a velem való bánásmódot. Közbenjárására 23 hónap és 23 napnyi szolgálat után szerelhettem le.”
A jochapress.hu-nak csupán egyetlen, rövid kérdése van ezzel a történettel kapcsolatban: a Ferencváros mai játékosállományából hányan mernének ennél sokkal kisebb kockázattal járó esetben a pillanatnyi főnökükkel szembekerülni? Az „egy sem” választ remélem, senki nem támadja meg. Amíg pedig jönnek az esetleges kommentek, gyorsan átadnám a szót a Ferencvárost „fél generációval” később szolgált kapusnak, dr. Géczi Istvánnak.
„A legtömörebb véleményem az, hogy amennyiben a mai generáció tagjai csak megközelítően tudnák prezentálni az elmúlt 116 esztendő zöld-fehér eredményeit, akkor el tudnám fogadni a trikolor érdekében beemelni szándékozott piros színt. Ez a veszély azonban már régen nem fenyeget és az elkövetkező években sem tartok érdemi javulástól. Arról nem is beszélve, hogy annak idején mi színmagyar tizenegyekkel léptünk pályára, és sokkal közelebb voltunk a nemzetközi élvonalhoz! Most pedig a pillanatnyi játékosok egyikéről sem lehet tudni biztosan, hogy akár csak fél év múlva is itt játszik-e nálunk, vagy már régen eladták, vagy éppen szabadlistára tették.
Ma sokkal távolabb van az FTC a nemzetközi színvonaltól, mint korábban bármikor. Mert nem az kellene legyen a mérce, hogy a mi harmatos bajnokságunkat megnyeri-e a Ferencváros, vagy sem! Mit ér egy esetleges első hely, ha jön egy Zeljeznicar és simán kiejti a csapatot a BL-selejtezőben…Soha senkitől nem irigyeltem a pénzt, ha megdolgozott érte, ha valóban komoly teljesítményt adott le. Ám úgy kifizetni játékosoknak havonta milliókat, hogy nincs teljesítmény, nincs nézőközönség, azt felelőtlenségnek és büntetendő dolognak tartom. Ami pedig ezzel a külföldi játékos invázióval itt zajlik, ez a legnagyobb átverések egyike.”
A pénz pedig dől, akár egy feneketlen kútba dobálnák. Hogy mit kellene ezzel szemben tenni? Ehhez ismét Dalnoki Jenőt idézném.
„Az a fájó, hogy mi nem tudjuk felvenni a versenyt a nagypénzű nyugati klubokkal! Az egyetlen kiút a fiatalság módszeres nevelése lenne. A jelenlegi eredményeket ugyanis meggyőződésem szerint egyetlen külföldi játékos nélkül is elérné a magyar labdarúgás. A vendégekre fordított pénzt pedig az utolsó fillérig az utánpótlás-nevelés céljaira kellene költeni.”
Ide megint csak egyetlen kérdés kívánkozik: hány éve működnek az utánpótlást nevelni hivatott akadémiák és ezekből hány, olyan játékos került ki, akik valóban minőségi javulást jelentettek a korábbi években felnevelt és az NB I-be eljutott játékosokhoz képest?
