Ahogy közeledik az egy évvel elhalasztott, júliusban kezdődő nyári olimpiai játékok eseménysorozata, mind több alkalommal kerülnek szóba a korábbi ötkarikás élmények. Nincs ez másként a női kézilabdázók köreiben sem, akik a sportág hatalmas szurkolótáborának nagy örömére szintén ott lehetnek Tokióban és megmutathatják, mire is képesek.
Gódorné Nagy Marianna (fotó: jochapress)
Szerencsére a korábbi alkalmakon is többször ott lehettek női kéziseink, így mindjárt azon az olimpián (1976, Montreal), ahol a férfiak mellett először szerepelhettek a nők is. Vannak olyanok legjobbjaink között, akik Montreal után a következő olimpián, 1980-ban, Moszkvában is képviselhették hazánkat. Közülük most a harmadik évtizede az ország legszebb vidékeinek egyikén, az Őrségben, a szlovén határ közelében fekvő Szentgyörgyvölgyben élő Gódorné Nagy Mariannával sikerült beszélgetni. Természetesen vele is az ötkarikás játékok témája szerepelt a középpontban.
– Már kisgyermekkoromban foglalkoztatott az olimpiák témaköre, maga az olimpiai gondolat léte – felelt a hozzá intézett kérdésre a „Kézisek kézise” büszke címet a közelmúltban kiérdemelt, egykori világklasszis játékos. – Persze ez a csornai általános iskola alsó éveiben csak az álmok körében fordult meg a fejemben, hogy egyszer talán én is eljuthatok majd oda.
– Ön hamar elkezdett kézilabdázni, s mivel Dreisziger Miklós személyében egy kiváló nevelőedző kezei alá került, így tehetsége gyorsan kezdett el kibontakozni.
– Ez a találkozás valóban szerencsés és fontos volt számomra! Így tényleg hamar megindultam a válogatottak felé. Előbb a serdülő, majd az ifjúsági válogatottba is bekerültem és ezekben az években már komolyabban foglalkoztatott a gondolat: hátha én is eljuthatok majdan a legnagyobb sporteseményre. Nagyot lendített rajtam, hogy Török Bódog – Bogyi bácsi – tizenhét évesen már behívott a válogatott keret edzőtáborozására.
– Olyannyira felfigyelt Önre, hogy benn is maradt a kiválasztottak körében és még nem volt tizennyolc, amikor már az 1975-ös, kijevi világbajnokságon is ott lehetett.
– Bár a játékidő nagyobb részét a kispadon töltöttem, mégis óriási élményt jelentett számomra ez a vb-részvétel. Miként a világbajnoki részvételre sem gondoltam, utána abban sem bíztam, hogy 1976-ban eljuthatok Montrealba is. Hogy mégis így történt, az újabb, felejthetetlen élménnyel gazdagított. Akkor én még csak egy nagy gyereknek számítottam, aki a nála idősebbek és sokkal előbbre tartó csapattagok között egyáltalán ott lehettem. Már a világbajnokság is maradandó benyomásokat hozott, de
az olimpia azért az egészen más volt. Más alaphangulat és egyáltalán: minden más, mint egy sportági világversenyen.
Ott, ahol ott vannak a világ valamennyi, számottevő sportkultúrával rendelkező országának legjobbjai, őket látni, ez maga volt a beteljesülés! Ráadásul mivel bronzérmesek lettünk, s így az aranygéppel jöhettünk haza, a mi tornánk befejezését követően még egy teljes hétig ott gyönyörködhettünk a legkülönbözőbb sportágak versenyein. Természetesen elsősorban oda mentünk, ahol magyaroknak drukkolhattunk – szóval az egész egy nagy örömforrás volt és mindmáig is az.
– Négy évvel később – mintegy ráadásként – duplázhatott, hiszen eljutott a Szovjetunió fővárosába, Moszkvába is.
– A közbenső négy év során a világban óriási változások történtek és ezek erősen éreztették hatásukat a sportvilág csúcseseményén, az olimpián is. Máig sem tudom például arra a kérdésre az érdemi választ, hogy
Török Bódog (fotó: jochapress)
miért cserélték le Bogyi bácsit? Jött az új edző, Lele Mihály, akiről szinte semmit nem tudtunk és aki egészen más volt, mint Bogyi bácsi.
A montreali harmadik hely után a legfelsőbb sportvezetés már várta az újabb sikert, amely annyiban elmaradt, hogy nem szereztünk érmet. Akkor a 4. hely valamilyen szinten csalódást jelentett. Anélkül, hogy Lele Mihályt bántanám, el kell mondanom, hogy neki nagyon nehéz örökséggel kellett birkóznia, hiszen a magyar női kézilabda válogatottat 23 évig, megszakítás nélkül irányító Török Bódog egy rendkívül intelligens, tájékozott és alapvetően kedves ember volt, aki ráadásul szakmailag is kiváló szintet képviselt. A moszkvai hangulatra alapvetően rányomta bélyegét a bojkott, bár a mi sportágunkban mindenki ott volt, aki számított.
– A harmadik lehetőség – Los Angeles – Önnek is elúszott. Utána külföldre vitt az útja: előbb Németországban, majd Ausztriában játszott.
Az 1982-es, budapesti világbajnokságon (fotó: jochapress)
– Csak a kilencvenes évek közepén tértünk vissza végleg Magyarországra. Azóta élünk Szentgyörgyvölgyben, ahol eseményekben gazdagok a mindennapjaim. Testnevelő tanárnőként folyamatosan dolgozom a 20 kilométernyire lévő Lentiben, ahol természetesen a helyi kézilabdázásban is komoly részt vállalok. Több évtizedes vágyunk érkezett a megvalósulás kézzel fogható közelségébe, hiszen Lentiben már javában épül a sportcsarnok. Bár szabadtéren eleve nem játszhattunk volna az NB II-ben, ha ősszel elkészül a csarnok, akkor sem változnak alapvetően a célkitűzéseink. A GÓ-NA SZKKE-ben felnőtt játékosaink jelenleg egyáltalán nincsenek, csak serdülőket és ifiket készítünk fel és versenyeztetünk. Az utánpótlás korosztályokban viszont mennyiségben és minőségben is jól állunk.
– Nyakunkon az olimpia, ahol a magyar válogatott is szerepelhet. Mennyire figyeli a jelenlegi legjobbakat és hogyan látja az esélyeinket?
– Egy olimpián szerintem mindig különösen sok összetevője lehet egy csapat jó, vagy szerényebb szereplésének. Természetes, hogy követem az eseményeket és már a kijutás ténye is jókedvre derített, amihez most és innen is gratulálok! Hogy konkrétan mi lesz, azt senki nem tudja megjósolni. Az viszont tény, hogy jó az állományunk és a játékosok elkötelezettsége is örvendetes. Nagyon remélem, hogy a megsérült Kovacsics Anikó addigra teljesen felépül és hasznára lehet az együttesnek. Természetesen külön is figyelem az én posztomon szereplőket, a balkezes átlövőket. Elsősorban pedig Klujber Katrint, akit nagyon tehetséges fiatalnak tartok. Ő egy fejlődőképes játékos így abban is bízom, hogy még sok, kellemes meglepetést okoz a későbbiekben is a sportág egyre nagyobb szurkolótáborának.
(jochapress/Jocha Károly)
