Ilyen erős anyagi, szervezeti és politikai háttere kevés válogatottnak van a világon, a magyar azonban ennek ellenére messze van a fősodortól, az új kapitányra óriási feladat vár.
Golovin Vlagyimir kemény harcok elébe néz (fotó: MTUI / Czeglédi Zsolt)
Három hete jelentette be a kézilabda szövetség, hogy a női válogatott szövetségi kapitányi posztjára az MTK és a juniorválogatott edzőjét, az odesszai születésű Golovin Vlagyimirt kéri fel. Korábban ugyan felvetődött, hogy pályázat útján töltik be a sportág egyik legfontosabb posztját, ám ez elmaradt, végül a szövetség nevezte ki a szakembert, aki a korosztályos válogatottakkal már junior világbajnokságot és Európa-bajnokságot is nyert. Megbízatása a 2024-es magyar-osztrák-svájci közös rendezésű Európa-bajnokság végéig szól, utódja megtalálásáig az MTK vezetőedzői posztját is ellátja.
A kézilabdás berkekben Vovának nevezett szakembernek hosszútávú célt fogalmaztak meg, minden erőforrást a párizsi olimpiai szereplés elérésére kell koncentrálnia. A másik kimondott elvárás vele szemben, hogy fejlődésre képes csapatot rakjon össze, ugyanis a női válogatott szereplése évtized óta talány. A közvélemény és sajnos a szakma sem tudja, hogy az adott világversenyen mit várhat a válogatottól, ennek kivédésre a szövetség újabban kimondott célkitűzés nélkül engedi el a csapatot, maximum annyi az elvárás, hogy „minél tovább jusson” a gárda.
Meglehet, ez is az oka annak, hogy lassan tíz éve épül a jövő válogatottja, ami olyan hosszú intervallum, hogy időközben többen már ki is öregedtek a nemzetközi mezőnyből. A párizsi olimpiára való kijutás azonban önmagában már kevés: ekkora hátszéllel megtámogatott sportág még Magyarországon is kevés van, a kézilabda a labdarúgás után a második legnagyobb taotámogatást élvező sportág; egymás után nyílnak az akadémiák, a kapitányoknak konkrétan nincs olyan kérése, amit a szövetség azonnal ne teljesítene. A majdhogynem korlátlan anyagi lehetőségek eddig nem köszöntek vissza az eredményességben.
Nem istenkísértés tehát megfogalmazni azt, hogy a kijutás önmagában már kevés, emellett egy komolyabb eredmény elérése is cél a jövőben. Pláne, hogy máig nincs egzakt válasz arra, hogy a válogatott Tokióban kihozta-e magából a maximumot, vagy sem. Ennek megválaszolása nyilván szakmai kérdés, és a hetedik hely számszakilag ugyan vállalható végeredmény, de ezt ünnepelni nem kell, hiszen már a csoportból is csodával határos módon jutott tovább a csapat. Messzebb tekintve sem jobb a helyzet: az utolsó nyolc világversenyen mindig akadt olyan válogatott (horvát, spanyol), amelyiknek volt legalább egy kiugró eredménye. Ez alól egyedül a magyar válogatott a kivétel. Holott a norvégok, hollandok, oroszok anyagi, szervezeti és politikai háttere semmivel sem erősebb a magyarnál.
Golovin Vova válogatottja három hónap múlva a spanyolországi világbajnokságon játszik. Addigra kellene egy olyan stabil gárdát összeraknia, amelyik nem túlélésre, hanem győzelemre játszik. A kérdés, amit önmagában már ezerszer feltehetett magában, így szólhat: „Min kell változtatni, hogy ne járjak úgy, mint az elődeim?” A habitusán alighanem kell majd: eddig kis klubot vezetett, fiatalokat nevelt, és a szakma is igen jó véleménnyel van róla, de ebből a státuszból ki kell lépnie. Irányítani, diktálnia kell, a klubedzőkkel adott esetben olyan konfliktusokat is fel kell vállalnia, amikre korábban nem volt példa a karrierjében. El kell fogadtatnia, hogy mostantól ő a főnök. Erőt kell mutatnia, ami lehet, kicsit idegen lesz eddigi stílusától, de a magyar kézilabda olyan hely, ahol nem elég a szakértelem. Harcolni is meg kell tanulni.
(nepszava.hu)
Post Views: 28
