Mindez 1951-ben történt, a kelet-berlini kommunizmus kellős közepén.
Állok az élelmiszerboltban, nézegetek ki a fejemből, várom, hogy elfogyjon előttem a pénztársor. Az orrom előtti polcon rengeteg banán, akció, szép, friss példányok, hívogatóak.
És ekkor mosolyra húzódik a szám, eszembe jut a családunk banános története.
Amikor kislány voltam, ritkán lehetett kapni, mégis, ha rendesen végigcsináltam az edzést, édesanyám jutalomként olykor banánt varázsolt elő a táskájából.
Gyarmati Andrea (fotó: jochapress)
A szüleim már gyerekként ismerték egymást az uszodából, de igazán csak fiatal felnőttként figyeltek fel egymásra.
1947-et írunk. Apu elképesztően jóképű volt, laza és vicces, anyu komoly, elszánt, varázslatos és látszólag blazírt.
A kérdésemre, hogy miképpen kezdtetek együtt járni, elég különböző mesét adtak elő.
Az biztos, hogy esős idő volt, anyu behúzódott egy kapualjba, ahol édesapám, minő véletlen, utolérte, s a zsebéből előkerült egy csokoládé, pont édesanyám kedvenc márkája. Ezután elég gyakran együtt indultak haza edzés után.
Anyu verziója így szól: „Apád nagyon oda volt értem, és ez igencsak tetszett nekem, bár igyekeztem úgy viselkedni, mint akit ez egyáltalán nem izgat.”
Apué pedig ekképpen: „Anyád tojt a fejemre, ami erősen motivált.”
Végül egymásba szerettek, és ez az érzés végig kísérte az életüket; olykor persze falra másztak egymástól, de minden fájó esemény, köztük a válás ellenére a halálig összetartoztak.
A szerelem adott erőt az edzésekhez is, és annak lehetősége, hogy együtt nyerhetnek olimpiát, ami több és több munkára serkentette mindkettőjüket. Az együtt nyerés 1952-ben össze is jött számukra; ezzel rajtuk kívül csak a Zatopek-házaspár büszkélkedhetett a világon.
A jeles olimpia előtt, 1951-ben Világ Ifjúsági Találkozót rendeztek Kelet-Berlinben, ahová már házaspárként érkeztek a szüleim.
A VIT abban az időben komoly megmérettetésnek számított; Kelet-Berlin viszont origója volt a dagadó hidegháborús helyzetnek, ami tíz évvel később elvezetett a berlini fal felépítéséig.
Édesapám gyűlölt minden hatalmat és erőszakot, állandó lázadásban élt. Anyu szabálykövető volt és precíz. Jót tettek egymás személyiségének: anyu lazult, apu komolyodott.
Kelet-Berlinben egyetlen percig sem lehettek kettesben, amiért apu morgott, pofákat vágott, beszólogatott a felvigyázóknak; anyu pedig nyugtatta – szerény hatásfokkal.
Egyik délelőtt apu elhagyta a szobáját, azt mondta, kimegy pisilni, és eltűnt. Azonnal anyunál keresték, aki közölte, fogalma sincs, hol a férje.
Székely Éva (fotó: jochapress)
Utóbb derült ki, hogy apu kimászott a klotyó ablakán, felült az U-Bahnra, és átvonatozott Nyugat-Berlinbe, ami akkor még technikailag lehetséges volt ugyan, de politikailag nem ajánlott.
„Mit csináltál, Suta?” – kérdezte édesanyám pár óra múlva, amikor végre szót válthattak.
„Szívtam egy kis szabadságot, Éva, és mert szeretlek, hoztam neked ajándékot.”
„Mit hoztál?”
„Banánt.”
„S hol volna az a bizonyos banán?”
„Elvették.”
Történt ugyanis, hogy apu eltűnése után pár órával az összes magyar sportolót csomagostul kiparancsolták raportra a tábor egy terére. Apu épp előkerült, és mint a többiek, az összes holmiját bedobta középre. Eztán egyesével léptek ki a sportolók, s az ellenőrök figyelmétől kísérten ki-ki kiválasztotta és kinyitotta a csomagjait, majd vihette vissza a pakkot a szobájába. Mindennek akadt gazdája, csak egy zacskónyi banán árválkodott a flaszteren, hiszen apu tudta, ha magához veszi a tiltott gyümölcsöt, az beismerése annak, hogy átmerészkedett a túloldalra.
„Soha életemben nem sajnáltam ételt úgy – mesélte utóbb anyu –, és sose voltam oly biztos apád szeretetében, szerelmében, mint akkor.”
Így történt, hogy minálunk a banán 1951 óta a szeretet kifejezésének eszköze.
(24.hu)
