Gennaro Gattuso mesélt a FourFourTwo magazinnak arról, miért vágta bele a villát csapattársa lábába, milyen érzés visszanézni fiatal, heves önmagát, aki nem tisztelt senkit, és milyen volt elszakadt keresztszalaggal végigjátszani egy mérkőzést, hiszen bármit megtett volna a Milanért. Változtatás nélkül közöljük a FourFourTwo cikkét.
“Az első emlékem arról, hogy valaki igazán dühbe gurul, anyámról van. Úgy nyolc-kilenc éves lehettem, kiragasztottam a szobám falára egy posztert Salvatore Bagniról, az olasz válogatott középpályásáról. Egy reklámfotó volt a Martens legújabb papucsához. Bagni volt a példaképem. Leginkább az tetszett benne, hogy a bokájáig legörgetve hordta a zokniját, nem húzta fel térdig, mint a többiek. Fura lehet, hogy éppen ez ragadt meg bennem, de lenyűgözött, hogy védtelenül hagyja azokat a pipaszárlábakat. Anyám azt mondta, nem hagyhatom fenn a posztert. Amikor megpróbáltam levenni a falról, lejött vele a vakolat. És kaptam egy nagy pofont.
Nem vagyok hajlandó veszíteni, még egy barátságos kártyapartiban sem. Ez vezetett mindig sikerre. A génjeimbe lett írva, az apámtól örököltem. Ő és a nagybátyáim is ilyenek. Sőt az egész családom, ebben mind hasonlítunk.
Játékosként is a magam feje után mentem. Nem igazán hallgattam másokra. A magam módján játszottam. Mindennap megmértem a súlyomat, mindennap ugyanazt ettem: fehér rizst csirkemellel. Nem ittam se bort, se semmit, vízen éltem. Minden este egyedül indultam futni. A meccsek előtt meg bepörögtem. Egész éjszaka filmeztem meg tévét néztem, aztán délután kialudtam magam a meccsre.
Talán ezért nem volt soha szobatársam, túl heves voltam hozzá. Emlékszem, 2003-ban, amikor az Inter ellen játszottunk a Bajnokok Ligája elődöntőjében, két hétig a kanapén kellett aludnom, annyira nyughatatlan voltam.
Egy ideje már nem focizom a barátaimmal sem, mert folyton ostoba összetűzésekbe keveredem. A klubnál is mindenkivel veszekszem, és a régi csapattársaimmal is. Nem szívesen játszom ellenük, mert, ha egyszer felveszem a mezt meg a stoplist, már nem érdekel, ki az ellenfél. És csak később jövök rá, hogy mit tettem vagy mondtam. Akkor már inkább elkerülöm az ilyen alkalmakat, és elmegyek futni egyet. Amint meglátom a labdát, előtör belőlem a vadállat.
Tizenkét éves korom óta, amióta klubban játszom, a foci volt a szelep. Azelőtt két benzineskanna jelentette a kapufát, mert a parton játszottunk a halászok között, a talpunk alatt ropogott a kagyló meg a kavics. Egész más volt úgy játszani. Játszhattunk a San Siróban, a Wembleyben, a Maracanában és a La Bombonerában is, akár mindennap, hiszen elég volt átnevezni az utcát vagy a partot, ahol játszottunk.
Más lett a világ. A mai gyerekek nem fociznak annyit, mint mi, mert a szülők sokáig dolgoznak, úgyhogy délután ötig az iskolában hagyják őket. Észak-Olaszországban már nem igazán lehet az utcán focizni, szóval, aki játszani akar, beiratkozik egy akadémiára.
Tavaly viszont gyönyörű dolog történt. Elküldtem a tízéves fiamat, Francescót Calabriába. Amikor hat hét után hazajött, alig bírt magával, izgatottan mesélte, mi minden történt vele, olyasféléket mesélt, amiket én is átéltem annak idején. Mintha visszautaztam volna az időben, könnyek szöktek a szemembe.
Ha szorult helyzetben vagyok, csak behunyom a szemem, és felidézem azokat az időket: a tengerpartokat, az emlékeket. Majd’ tizenkét éves koromig az utcán éltem, nem mintha nem lett volna családom vagy otthonom, hanem mert csak ott lehetett sportolni meg barátokra lelni. Nem gyűjtöttünk kincseket, az emberek sokat dolgoztak kevés pénzért. Mi, gyerekek meg kijártunk az utcákra, és fociztunk, jól éreztük magunkat. Nem volt másunk, de jó is volt ez így. Szóval, ha más nem is, a nincstelenség magyarázat lehet arra, hogy miért akarok annyira győzni.
Tizenkét évesen felvettek a Perugia akadémiájára, ahol öt évet töltöttem. Az első néhány hónap borzalmas volt: nagyon egyedül voltam, de inkább elviseltem, mert legbelül tudtam, hogy ott a helyem. Majdnem minden ifjúsági tornát megnyertünk, és sokat fejlődtem. Napról napra nőtt bennem a győzelem iránti vágy.
Persze akkoriban nem volt gyakori, hogy ilyen fiatal játékosokat is felvesznek a Serie A-ba. Az edzőim úgy gondolták, tehetséges vagyok, de nekem csak a kemény munka járt a fejemben: a futás, a tekerés, az edzőterem, a küzdelem, hogy tovább jussak. Hamar bekerültem az U18-as válogatottba. Franciaországban részt vettem egy tornán, ahol számos európai megfigyelő előtt játszottunk. A Rangers megfigyelőjének megakadt rajtam a szeme. Alig múltam tizenkilenc, és már úton voltam Glasgow felé.
Glasgow-ban kezdtem igazán futballistaként gondolkodni. A Perugiánál még nem tudtam úgy pályára lépni, hogy ne rettegjek a kudarctól. A lábam remegett, nem tudtam uralkodni magamon. Amikor Skóciába érkeztem, ez megváltozott. Megértettem, hogy képes vagyok a legmagasabb színvonalon játszani, és örültem a szerencsémnek, hogy olyanokkal játszhatok együtt, mint Brian Laudrup, Jonas Thern vagy Paul Gascoigne.
Bár nem éppen példaértékűen viselkedett, Paul Gascoigne sokat segített, hogy be tudjak illeszkedni Glasgow-ban. Gascoigne az ostoba tréfáiról híres: az első napomon például belecsinált a zoknimba. De azt sokan nem tudják, milyen kedves tud lenni.
A Rangersnél még az ötvenes években kialakult az a szabály, hogy a játékosoknak öltönyben és nyakkendőben kell megérkezniük az edzőpályára. Én még kamasz voltam, vasárnap sem viseltem öltönyt, nem volt a stílusom. Úgyhogy Paul elvitt Glasgow egyik legdrágább szabójához, és megrendeltünk vagy nyolc öltönyt. Azt mondta, a szabónak szerződése van a klubbal, és bármit rendelnek a játékosok, az árat havi részletekben levonják a fizetésünkből. Kiválasztottuk az öltönyöket, az ingeket, a nyakkendőket, és végül kábé tízezer fontért vettünk ruhát.
Később tudtam meg, hogy semmi szerződés nem volt a szabóval. Paul így akart segíteni. Az egésznek semmi köze nem volt a klubhoz. A saját pénzéből fizette ki az öltönyöket. Ezt az arcát nem sokan ismerik. Mostanában nincs jól, alkoholproblémái vannak. Még most is sokat beszélünk. Sosem felejtem el a kedves emlékeket, és szeretném, ha az emberek tudnák, mekkora szíve van. Mindig is különc volt, és bármikor meg tudott minket nevettetni.
Szerettem Glasgow-ban játszani. Tetszett, milyen heves lelkülettel játszanak a rangadókon. Azok a meccsek nem csak a fociról szóltak. Az olyan bennszülötteknek, mint Ally McCoist, az Old Firm mindig több volt egyszerű játéknál. Emlékszem, Walter Smith már két héttel a derbi előtt elkezdte mondani, hogy „kérlek, ne legyél állat, mert túl hamar kiállítanak!”. A huszadik másodpercben sárga lapot kaptam! A félidőben dühömben akkorát rúgtam az öltözőszekrénybe, hogy az arcomra borult, és megvágott. Nem is akartam visszamenni a pályára, de Smith megmondta, hogy varrassam össze, és folytassam. Na, ilyen fontos volt a Rangersnek a derbi.
Amikor Glasgow-ba költöztem, ott lógott a kereszt a nyakamban, amit még az anyámtól kaptam. Mindenki nagyon furcsán nézett rám. Nem is értettem, mi a f…sz bajuk van, miért bámulnak. Naiv voltam. Akkor még nem értettem, mennyit számított, hogy én katolikus vagyok, ők meg protestánsok. Csak később jöttem rá, de soha senki sem kérte, hogy vegyem le a keresztet.
A legnagyobb probléma az volt, hogy az új edző, Dick Advocaat jobbhátvédnek állított be. Ám én nem akartam jobbhátvéd lenni, ami nyilván frusztrált.
Amikor még játszottam, sosem néztem vissza a meccseimet. Soha. Most, hogy visszavonultam, elnézem a pillanatokat, amikor elvesztettem a fejem, és elgondolkodom: „Ez tényleg én voltam? Valóban ezt csináltam?” Rá sem ismerek magamra. Amikor meglátom a képet, amin Joe Jordan torkára teszem a kezem, és a karomon ott virít a Respect felirat, muszáj nevetnem, különben elsírom magam. Az egész nem tartott tovább egy másodpercnél, de nagyon rossz példát mutattam.
Ugyanez a helyzet a képpel, amin rádörrenek Ronaldóra, a világ legjobb játékosára. Vagy ha Zlatan Ibrahimovicra gondolok azon a bizonyos Ajax-meccsen. Folytathatnám, de talán elég is lesz…
Amikor Ibrahimovic a Milanhoz érkezett, elég volt egymás szemébe néznünk, és fátylat borítottunk a múltra. Belenéztünk a másik szemébe, és tudtuk, hogy ugyanúgy érzünk a futball iránt. Nagyon különböző játékosok voltunk, de ugyanaz a hozzáállás, ugyanaz a győzni akarás dolgozott bennünk. Megértettük egymást.
Labdarúgóként könnyű megérezni, mikor akar valaki szándékosan ártani a másiknak, és mikor játszik egyszerűen csak agresszívan. Én sosem akartam ártani senkinek. Az én célom mindig is az volt, hogy megszerezzem a labdát, de azt bármi áron. Ez volt az alapelv. Mindig.
Amikor valami nem ment jól a pályán, mindig arra gondoltam, mit tehetnék, hogy Carlo Ancelotti kedvében járjak. Sok éven át játszottam alatta a Milannál, olyan volt, mintha az apám lenne. Nem lehetett nem szeretni. Utánozhatatlan egyéniség volt, uralta az öltözőt. Mindig tömören fogalmazott, és szinte sohasem dühödött fel. A Carlóval eltöltött hét év sikerének titka az volt, hogy úgy ismertük egymást, mintha egy család lennénk.
Többek között az Andrea Pirlóhoz kötődő barátságomat is neki köszönhetem. Addigra már rég együtt játszottunk a válogatottban, még az ifjúsági válogatottban is együtt dolgoztunk, de Andrea mezzapunta, vagyis támadó középpályás volt. Ancelotti azonban mélyebbre tolta őt a védelembe, így közelebb játszhatott hozzám. Pirlo emberfeletti volt, bárhol tudott játszani. Az elképesztő technikája miatt sokan elfelejtik, hogy egész nap képes volt futni. Állóképességét tekintve egy igazi szörnyeteg volt. Az egész meccset végigfutotta, és el sem fáradt, bár azt hiszem én is megspóroltam neki pár kilométert!
Szerencsés voltam, hogy mellette játszhattam, mert ha bajba kerültem, elég volt neki passzolnom, és ahogy az olaszok mondják, betette a bankba a labdát. Nyilvánvaló, hogy nélküle sokkal nehezebb dolgom lett volna, mint neki nélkülem.
Aki nem ismeri Pirlót, könnyen hiheti, hogy hideg, csendes vagy unalmas személyiség, de nekem elhihetitek, nem így van. Hatalmas forma, igazán szórakoztató és jó humorú. Pótolhatatlan csapattag volt, és nagyszerű csapattárs. Jó volt vele esténként kimozdulni.
Sokan kérdezgetnek a történetekről, amiket az önéletrajzában rólam írt. Higgyétek el, a tíz százalékát sem írta le annak, amit egymással műveltünk. El sem hinnétek, hányszor pofoztam fel a tíz év alatt, amíg együtt játszottunk. Ha pofononként egy centet kaptam volna, most milliomos lennék. Mindig megpróbált felhergelni, márpedig engem elég könnyű. Tiszta ideg voltam, ő meg mindig nyugodt, ami a pályán kívül igen szórakoztató volt. Folyton megnevettettük a srácokat, mert mindig bedőltem Pirlo hecceinek, és mindig az elmaradhatatlan pofonnal reagáltam.
Még 2007-ben, mikor a Bajnokok Ligája elődöntőjére készültünk a Manchester United ellen, volt egy alkalom, amikor a többiek mind fagylaltot ettek, én meg ott ültem köztük a rizsemmel. Mondtam is, hogy „Srácok, holnap nagy meccsünk lesz, szedjétek össze magatokat!”. Képzelhetitek mennyire véresen komolyan vettem az étrendemet. Massimo Oddo meg csak nevetett, hogy „Hagyj már minket fagyizni, nem vagyunk olyan őrültek, mint te”. A tököm is tele volt már vele, végül elborult az agyam, és belevágtam a villát a lábába. Pedig én előre szóltam neki. Mondtam, hogy ha itt vicceskedik, egyszer tele lesz vele a tököm, és kap egyet a villával. De nem hagyta abba, úgyhogy jött a villa.
Volt egy másik alkalom, amikor a válogatottal a 2006-os vébére készültünk. Edzés után egyből fizioterápiára mentem, Pirlo és Daniele de Rossi meg beszöktek a szobámba, és elrejtőztek a szekrényben meg az ágy alatt. Az idióták három órát vártak rám! Ennyire elszántak voltak. Amikor este tizenegy körül végre megérkeztem, hogy lefeküdjek aludni, előugrottak. Majd’ beszartam, úgy rám ijesztettek. Bezártam az ajtót, és alaposan elvertem mind a kettőt.
Persze csodálatos emlékeket őrzök a válogatottról. Már gyerekként az volt az álmom, hogy egyszer a Milanban játszom, és hogy megnyerem az Európa-bajnokságot. A világbajnokságról szó sem volt, álomnak is túl szép lett volna. Kijutni, azt igen, de hogy meg is nyerjem? Eltartott egy ideig, amire feldolgoztam, hogy tényleg megnyertük a vb-t. A németek elleni elődöntőig nem tudtuk, micsoda felfordulás volt otthon. Mindenki majd’ felrobbant az izgalomtól. Úgy mentünk el a vb-re, hogy minden edzésen sértegettek minket, meg persze ott volt a bundabotrány… És amikor hazaértünk, hősként fogadtak minket. Elképesztő fordulat volt.
Sokat köszönhettünk Marcello Lippinek. Az elődöntő után már tudtuk, hogy valószínűleg ez az utolsó tornánk vele, bárhogy is lesz. Amikor a fia neve felmerült a bundabotrányban, a média gyakorlatilag ízekre szedte, ami eléggé megviselte. Szóval a döntő után első dolgom volt odamenni hozzá, vele együtt ünnepelni, és megkérni, hogy maradjon. Ezért vannak rólunk aznapról közös felvételek.
Addigra már alsónadrágban voltam, mert a nadrágom beleakadt a kispadba, és elszakadt, mikor kirohantam a pályára tombolni. Így hát alsóneműben ünnepeltem, mert még életem legboldogabb pillanatában is sikerült összeakaszkodnom valakivel: jelen esetben a kispaddal.
Hogy hiányzik-e a játék? Egyáltalán nem. Amit tudtam, megtettem. Sosem fogtam vissza magam. Szenvedéllyel játszottam, és bármire hajlandó voltam ezért a szenvedélyért. Sokat értem el, de ennek a tizedéért is mindent beleadtam volna.
Egyszer egy Catania elleni meccsen az ötödik percben elszakadt a térdszalagom. Nem álltam ki. Éreztem, hogy valami nem stimmel, de már annyi esésem és koccanásom volt, hogy fel sem tűnt. Bármit hajlandó voltam megtenni a Milanért. Sosem kíméltem a testemet, amiért nagy árat fizettem.
Nézzétek meg a kezeimet, nem egyformák, furán állnak. Azt mondták, meg kell műteni, aztán két hónap pihenő, én meg négy nap után levettem a gipszet, és mentem edzeni. Két éven át minden egyes ütközés után helyre kellett rántanom az ízületeimet.
Visszatekintve a pályafutásomra, azt hiszem, az a legfontosabb, hogy józan voltam. Valahányszor hibáztam, bocsánatot kértem, és vállaltam a felelősséget. Ez ma is igaz rám, hiszen bár a kispadon ülök, ugyanolyan szenvedéllyel élem meg a játékot. Persze sokat csillapodtam azóta, de ha most valaki azt mondaná, menjek el papnak, nemet mondanék, mert nem tudok lemondani a szenvedélyről. Ez a szenvedély az életem.”
(Megjelent a FourFourTwo magazin 2018. márciusi lapszámában.)
