Az utóbbi években mind gyakrabban keresem a minimum középkorú hölgyek és urak társaságát abból a célból, hogy minél többet megtudhassunk róluk. És főleg azért, hogy az egykori kiválóságok ne tűnjenek el „csak úgy” a süllyesztőben, hogy a fiatalabbak is megismerhessék őket.
Dagi (Stiller János) fiatalabb éveiben
A lehetőségek tárháza óriási. A magyar sport a hatvanas-hetvenes években különösen termékeny volt, így a válogatási lehetőségekkel soha nincs gond. Vannak sok év óta érlelt, fejben tartott témát jelentő egyéniségek, akiket előbb vagy utóbb meg kellene jeleníteni és vannak váratlan alkalmak, amelyeket meg kell ragadni.
A hetvenes éveiben járó, egykori sokszoros válogatott kézilabdázót, Dagit (személyi igazolványa szerint Stiller Jánost) mindmáig és mindenki csak a diákéveiben kapott becenevén szólít. Az ok egyszerű, annak idején mérleg nyelve jobban kilengett az átlagosnál, s bár később ezek a plusz kilók eltűntek, Dagi mindmáig Dagi maradt.
A Spartacus és a magyar válogatott akkori erőssége eseményekben ugyancsak gazdag életutat mondhat a magáénak. Egy házasság és egy fiúgyermek itthon, egy házasság és egy fiúgyermek Franciaországban. Dagi jelenleg is Nantes városában él, s mivel a Veszprém a BL-negyeddöntőjében éppen a francia bajnokság harmadik élcsapatával kerül szembe, így a sokéves tervezgetés megvalósítása most vált aktuálissá.
Dagit pillanatok alatt sikerült elérni és már az első alkalommal úgy beszélgettünk, mintha félévszázados barátok lennénk. A Kőér utcai Spartacus pályán ugyan igen gyakran láttam játszani, de akkoriban nem kerültünk szembe egymással. Most pedig a vírusinvázió miatt nem jöhetne létre a megismerkedés, bár Dagi már nagyon készülődik, hogy az idei nyarat is a Balaton közelében tölthesse el. Így viszont maradt a telefonos terefere, amelynek második fordulójában rengeteg mindenről szó esett, a szerszámkészítő szakma elsajátításától a kézilabdás éveken át a franciaországi beilleszkedésen keresztül.
Közben egy speciális rekord megdöntésére is sor került. Telefonos „kuncsaftjaim” közül ugyanis eddig a 80 éves cselgáncsozó, a kötélre lábkulcs nélkül (!) felmászó Andrássy Lászlóval „tárgyaltunk” legtovább. Vele éppen úgy két óra 25 percig tartott a konzultáció, mint az ugyancsak kivételesen sikeres, de még csak alig hatvanas kosaras hölggyel, Winter Ilonával. Ez alkalommal viszont percre pontosan három óra 30 percnél bontottuk a vonalat, amit egyhamar aligha fogok bárkivel is megjavítani.
Ma éjjel – talán érthetően – Dagival, az új csúcstartóval is álmodtam. Még az is bevillant, hogy ugyan mit fogok megírni ebből a valóban hatalmas adat- és ionformációhalmazból, amelyek jelentős részét csak magánhasználatra osztotta meg velem. Egy biztos: az új csúcstartó – aki minimum 90 százalékban végig beszélte a három és fél órát – alaposan feladta a leckét.
Ami egyértelmű: itt és most gratulálnom kell a távbeszélés új rekorderének!
Hajrá Dagi!
(jochapress / Jocha Károly)
