A grazi öltözőfolyosón Zinedine Zidane-tól és Luis Figótól kért aláírást, Splitben ő végezte ki a Hajdukot, a válogatottban felülmúlta a legendás édesapját, a Haladásban viszont furcsa véget ért a karrierje. Halmosi Péter minderről és a kevesek által ismert, de nála tehetségesebbnek tartott, két évvel ezelőtt elhunyt bátyjáról is mesélt lapunknak.
Halmosi Péter példáz akar mutatni a fiataloknak (fotó: Bors, Hatlaczki Balázs)
– Vépen, Vasváron vagy Jánosházán hogyan fogadnak egy 35-szörös magyar válogatott, Premier League-ben is megfordult labdarúgót a megyei első osztályban?
– Sokan féltettek attól, hogy itt focizzak, többek közt Király Gabi is, de neki is megmondtam, hogy tudom, mi a feladatom a Király SE-ben. Nem az, hogy leálljak veszekedni a különböző falvakban bárkivel, hanem az, hogy példát mutassak a fiataloknak, elhitessem velük, hogy sokra vihetik. Ehhez tartom magam. Egyébként sok helyen korrektek velem, persze mindig vannak, akik beszólnak. De így volt ez az NB I-ben is. Szokták mondani, azt találják meg a pályán, akitől tartanak, úgyhogy bóknak is vehetem.
– Öt meccsen tizenkét gólja van az idényben. Hiába lesz 42 éves szeptemberben, úgy tűnik, még mindig nem az amatőr futballban lenne a helye.
– Jó géneket örököltem, a komolyabb sérülések egész pályafutásom alatt elkerültek. Fizikailag rendben vagyok, a Király SE pedig csak papíron megyei csapat, az infrastruktúra és a szakmai háttér profi. Hetente négyszer edzünk húsz-huszonöt játékossal, ami nem jellemző a megyeiben, sok helyen örülnek, ha hatan-heten összejönnek. Azt gondolom, az NB III-ban simán megállnám a helyem, és talán az NB II-ben is tudnék még segíteni bizonyos csapatoknak. Ha nem is minden meccsen kilencven percet játszva, de csereként mindenképp.
– Miért nem teszi?
– Mert a Haladásnak nem volt szüksége rám, máshol meg nem akartam már játszani. Ez ilyen egyszerű. Ha kellettem volna a Halinak, még mindig ott lennék. 2018 júniusában lejárt a szerződésem, 2019 januárjáig vártam, hogy történjen valami. Végül befejeztem a profi karrierem.
– Szombathelyen nőtt fel és oda is tért haza Angliából. Az lenne a normális, ha klubikon lenne, ehelyett az utolsó hónapjait a keretből száműzve töltötte a Haladásban és nagyon furcsán ért véget a pályafutása. Átgondolta mi siklott félre?
– Nem kellett átgondolnom, pontosan tudtam akkor is. Az volt a probléma, hogy nem volt jó a viszonyom a klub tulajdonosaival. A szívemen viseltem a Haladás sorsát, ezért mindig őszintén elmondtam a véleményemet, ami nekik nem tetszett, azt szerették volna, ha csendben maradok. Pedig csak azt jeleztem jó előre, ami sajnos bekövetkezett, ami miatt a Haladás már a harmadik idényében szerepel a másodosztályban. Már akkor szóltam, hogy nem a jó irányba indultak el a dolgok, amikor 2016-ban még ötödikek voltunk az NB I-ben.
– A szakmai vitákon kívül volt itt más is. A beszámolók szerint azért tették ki a keretből a szerződése lejárta előtt, mert az egyik edzésen balhézott.
– Mondvacsinált indok volt. Nem szegtem szerződést, nem csináltam semmi olyat, ami ne fordulna elő egy csapat életében. Az igazi ok a háttérben meghúzódó vitasorozat volt. A vége felé az egyik edző kérdezte tőlem, miért nem akarok már vezér lenni. Azt válaszoltam, ha van egy lovam, de kiveszed a kezemből a gyeplőt, akkor nem tudom irányítani, merre megyünk. Ha megkaptam volna ugyanazt a támogatást, mint korábban, tudtam volna még vezér lenni.
– Megváltoztatták a Haladáshoz fűződő érzelmeit a történtek?
– Nem! A Haladás nekem mindig az életem része marad, a szüleim ott sportoltak, én a klubban nőttem fel. A tulajdonosok jönnek-mennek, de a Halmosi-család neve örökre egybeforrt a Haladáséval. A jelenlegi csapatkapitány, Németh Milán egyébként az egyik legjobb barátom.
– Említette a családját. Az édesapja, Halmosi Zoltán a szombathelyi labdarúgás egyik legnagyobb legendája. Milyen volt a fiaként futballozni a városban?
– Nemcsak édesapámat emelném ki, hanem édesanyámat is, aki ugyancsak a Haladás válogatott atlétája volt. Bárhová mentem gyerekként, tudták, kik a szüleim, ami óriási büszkeség volt, de egyben teher is. Úgy nőttem fel, hogy mindenki azt mondta, sosem leszek olyan jó, mint az apám. Sőt a bátyám is focizott, akit szintén mindenki tehetségesebbnek tartott nálam. Nehéz volt ezt fiatalon kezelni, de épp ezért érhettem el a sikereimet, mert dolgozott bennem, hogy csak azért is megmutassam.
A Haladás NB I-es örökranglistáján édesapám a harmadik 306 meccsel, én vagyok a negyedik 302-vel. Szerettem volna megelőzni… A válogatottban viszont többször játszottam nála, nem mintha többre tartanám az eredményeimet az övénél.
– A bátyja, ifjabb Halmosi Zoltán két éve elhunyt. Őt Szombathelyen kívül sem sokan ismerhették, csak néhány NB I-es meccse volt. Tényleg tehetségesebb volt?
– Amikor huszonévesen bekerültem a válogatottba, Lipcsei Péter és Halmai Gábor mesélték nekem, hogy a bátyám, aki az utánpótlás-válogatottban együtt játszott velük, milyen nagy tehetség volt. Sajnos őt elvitte az élet más irányba, és az esete bizonyítja, hogy a tehetség önmagában csak húsz-harminc százalék a sikerből. Én nem voltam olyan tehetséges, mint ő, de jobban akartam bizonyítani. Ezt a tapasztalatot próbálom átadni a fiataloknak – csak rajtuk múlik.
– Bár ezer szállal a Haladáshoz kötődik, Debrecenben lett magyar bajnok. Hogyan emlékszik vissza az ottani időszakára?
– Nem terveztem, hogy a Haladáson kívül lesz más magyar csapatom, 2002-ben Ausztriába igazoltam a GAK-hoz, amely akkor ottani topcsapat volt. Az első meccsemet a Real Madrid ellen játszottam a GAK száz éves szülinapján. A lefújás után az öltözőfolyosón kértem autogramot Zinedine Zidane-tól és Luís Figótól az egyik szombathelyi ismerősöm kisfiának. Aztán hiába rúgtam az első nyolc osztrák bajnokimon három gólt, egy edzőváltás után nem sokat játszottam, ezért kértem fiatal válogatottként, hogy a DVSC-be mehessek, mivel a Haladás akkor másodosztályú volt. Sokat elmond a debreceni időkről, hogy nemrég Hajdúszoboszlón pihentünk a családdal, és amikor átugrottunk a városba, többen felismertek, pedig már tizennégy éve eljöttem onnan. Három és fél év alatt háromszor lettünk bajnokok, tevékeny részese voltam a klubtörténet első NB I-es aranyának. A Haladás mellett Debrecenből is van egy darab a szívemben.
– Talán élete meccsét is a DVSC mezében játszotta, amikor a Hajduk Split ellen 5-0-ra megnyert 2005-ös BL-selejtezőn két gólt és két gólpasszt ért el. Utána vitte volna a Celtic. Miért nem lett a skót sztárcsapat játékosa?
– Mert túl sok pénzt kért értem a Debrecen. Repültem haza Glasgow-ból, még le sem szálltam a gépről, amikor hívott Szima Gábor, az akkori klubtulaj, hogy ha visszaértem Debrecenbe, azonnal menjek hozzá. Azt nem mondom, hogy bocsánatot kért, amiért nem adott el, de kíváncsi volt, mennyire törtem meg. Megmondtam neki, hogy a skót legenda, Gordon Strachan által irányított, rendszeres BL-szereplő Celtic nagy lehetőség lett volna, de a feleségemmel imádunk Debrecenben élni, és ha a klub engem ilyen sokra tart, akkor az a dolgom, hogy még jobban játsszak, mígnem valaki kifizeti a kért összeget. Erre a főnök új szerződést tette elém, azonnal, magától kompenzált.
– Két évvel később az angol másodosztályú Plymouth négyszázezer fontért vette meg. Mitől lett hirtelen „akciós”?
– Akkor már 27 éves voltam, és Szima úr megkérdezte: „Peti, szeretnél még külföldre menni?” Én meg azt válaszoltam, hogy ez az utolsó esélyem, most már mennék. Egyébként a menedzserem, Vladan Filipovics győzött meg, aki azt mondta, ha a Championshipben jól játszom, el fog adni a Premier League-be. Így is történt.
– Egyetlen évvel később, 2008-ban az élvonalba éppen feljutott Hull City két és fél millió fontért igazolta le, ami akkori klubrekord volt. De a Premier League-ben már nem tudott vezérré válni, csak 18 meccsen játszott. Miért?
– Nem véletlen, hogy egyedül Gera Zoltánnak adatott meg a magyarok közül, hogy huzamosabb ideig tudott játszani a Premier League-ben. A Championship egy erős, fizikális, taktikailag fejlett bajnokság, amelyben ha valaki az átlagnál technikásabb, ki tud emelkedni. De a Premier League-ben már az összes játékos extra képességű.
Én például nem számítottam lassú szélsőnek még a Championshipben sem, de az élvonalban olyan gyors volt a játék, hogy néha mire elindultam volna letámadni, már máshol járt a labda.
– Harmincegy évesen hazaigazolt a Haladásba. Nem adta fel túl könnyen?
– Miután felbontottam a szerződésemet a Hull-lal, autóban ültem Dover felé, amikor hívott a menedzserem, hogy azonnal forduljak vissza, mert az élvonalbeli Blackpoolba akar vinni a volt plymouth-i edzőm, Ian Holloway. Én meg mondtam neki, hogy azt kértem, a Haladást intézd, mert a Haladásban akarok focizni. Lett volna lehetőségem Angliában maradni, de eldöntöttem, hogy hazajövök. Apám utána sokszor megmondta, hogy te hülye vagy. De én már a karrierem elején tudtam, hogy a Haladásból fogok visszavonulni. 2010-ben úgy gondoltam, levezetek itthon két-három évet, aztán abbahagyom. Lett belőle kilenc. Nem bánom. Semmit sem.
(magyarnemzet / Szalai Attila)
