A Magyar Labdarúgó-szövetség 1905. június 10-én ünnepi vacsora keretében utólag adta át az addigi válogatottságért járó bordó bársonysapkát az arra érdemeseknek. Hajós Alfrédnak két válogatottságért járt a „honorcap”, aztán utólag az egyik meccset törölték a hivatalos találkozók sorából, így maradt egyszeres válogatott. Nevét akkor is megőrizte volna a sporttörténelem, ha történetesen nem rúg labdába. Mivel néhány évvel korábban – átvitt értelemben persze – más sportágban már labdába rúgott…
Az 1955. november 12-én elhunyt Hajós Alfréd (született: 1878. február 1.), az első újkori olimpia első magyar bajnoka ráadásul két számban is a legjobbnak bizonyult az 1896-os athéni olimpián. Mondhatnánk kétszeres aranyérmes, csak éppenséggel az első helyezetteknek akkoriban ezüst járt. Talán kevéssé ismert, hogyan lett úszó. Édesapja két testvérével együtt őt is gyakran levitte a Dunához, hogy megszerettesse a vizet velük. Egy ilyen alkalommal a papa a tizenhárom éves fia szeme láttára egy tehergőzös keltette hullámzás örvényéből nem jött többé a felszínre. Ám a családi tragédia mégsem tántorította el a fiatalt az úszástól, 15 évesen a Magyar Úszó Egyesület (MÚE) tagja lett.
Egy nappal az olimpiai úszóversenyek előtt azt írta édesanyjának, hogy a magyar zászlót még mindig nem húzták fel az árbócra. Szinte valamennyi versenyszámban tengerentúli siker született. „Tennem kellene valamit az amerikaiakkal szemben – olvasható a levélben. Aztán a versenyen olyan elánnal vetette magát a vízbe, hogy észre sem vette, hogy a kifeszített kötél horzsolja a testét, csak úszott, úszott. Nem tudta hányadik helyen van, a nézők – az úszás helyszínéül kijelölt öbölben voltak vagy negyvenezren – egyre hangosabb lármája jelezte, hogy célba értek. Hajós a „Zito i Ungheria!” („Éljen Magyarország!”) kiáltásokból vette ki, hogy ő győzött. A továbbiakban naplójából idézünk. „És a versenybírák hajójának legmagasabb árbocán fenségesen magasba emelkedett a mi zászlónk. A zenekar belekezdett az osztrák nemzeti himnuszba, de már az első taktusok után elhallgatott. A rá következő csendben kevesek ajkáról felcsendült a magyar himnusz. Győzelem! Győzelem!” Az árbócra egyébként Stobbe Ferenc – aki a futball magyarországi meghonosításában és fejlesztésében elévülhetetlen érdemeket szerzett – bokrétaünnepi zászlaját György herceg trónörökös húzta fel. Hajós 100 méteren 1:22.2 perccel győzött, az 500 méteres futamban azért nem tudott elindulni, mert a két versenyszám között nem volt elegendő ideje rá, hogy indulási szándékát bejelentse. Az 1200 méteres táv megtételéhez faggyúval kente be magát, hogy bírja az áprilisi időben alig több mint 10 fokos vizet. Ráadásul a hullámzás is nehezítette az úszást és a tájékozódást, Hajós szem elől is tévesztette legnagyobb ellenfelét, az 500-on győztes osztrák Paul Neumannt. Versenyzőnk a körülmények miatt fel akarta adni a versenyt, de nem volt a közelben csónak, amely felvette volna. Amikor viszont az osztrák látta, hogy Hajós mintegy 20 méterrel előtte jár, ő adta fel a kilátástalan küzdelmet. A hidegtől szinte megdermedt magyar úszót úgy kellett kihúzni a vízből. A távot 18:22.2 perc alatt teljesítette. Az Akropolisz újság másnap reggeli számában az olimpiai bajnok Hajós Alfréd képe alatt ez állt: „A magyar delfin”. A görögök nagy ünneplésben részesítették, a király a fogadáson megkérdezte tőle: „Hol tanult meg ilyen jól úszni?” Mire Hajós nagy derültséget keltve így válaszolt: „A vízben.”
Ha „csak” két olimpiai elsőségét hagyja ránk örökségül, már beírja magát az örökkévalóságba, ám az all round sportember a magyar futball megkerülhetetlen alakja is volt a századfordulón. Az 1896-os magyar úszóbajnokságon elszenvedett vereségét követően az atlétika felé fordult, de egyre jobban beszippantotta a labdarúgás. A Budapesti Torna Clubbal (BTC) két bajnokságot nyert, játszott az első nyilvános labdarúgó edzőmérkőzésen klubja színeiben 1897. május 9-én. Pályára lépett a magyar válogatott első hivatalos válogatott találkozóján az osztrákok ellen (1901. október 12., Bécs, 0:5). Másik válogatottságát azért „vesztette el”, mert az MLSZ intéző bizottsága által kijelölt csapat ugyan a magyar válogatottnak felelt meg, de utólag nem minősült hivatalos országok közötti mérkőzésnek az angliai Surrey Wanderers elleni találkozó (1901. április 13., Millenáris 1:5). Hajós BTC-beli csapattársa, a talán az olimpiai bajnoknál is sokoldalúbb Manno Miltiádesz pedig azért nem mondhatja magát válogatott futballistának, mert ezen a találkozón és ezt megelőzően a Richmond AFC ellen (1901. április 11., Millenáris, 0:4) ott volt a pályán, viszont az első hivatalos találkozón nem állította be a csapatba Gillemot Ferenc szövetségi kapitány.
A balösszekötő Hajós Alfrédot lendületes, szorgalmas, nagy munkabírású csatárnak tartották, de technikai tudása elmaradt erényei mögött. Nemcsak játékosa, hanem szövetségi kapitánya is volt a magyar válogatottnak, sőt, nemzeti csapatunk egyik mérkőzésén játékvezetőként működött közre.
Kapitányként Csehország ellen idegenben ült a kispadon (1906. október 7., Prága, 4:4), nála mutatkozott be az együttesben Schlosser Imre. Érdekesség, hogy aktív pályafutásuk befejezése után egy kezdőrúgás erejéig mindketten visszatértek a pályára. Hajós a magyar futball 50. születésnapjára rendezett Magyarország–Ausztria válogatott találkozón (1947. május 4., Üllői út, 5:2 ide), Schlosser a századik magyar–osztrákon (1955. október 16., Népstadion, 6:1 ide) végezte el a kezdőrúgást. Kapitányként a Magyarország–Ausztria mérkőzésen (1906. november 4., Budapest, Millenáris) 3:2-es magyar győzelmet ünnepelhetett. Válogatottunk következő találkozóján a csehek ellen (1907. április 7.) a Millenárison (5:2) már nem Hajós volt a szövetségi kapitány, viszont ő volt a mérkőzés játékvezetője. Később a szövetség alelnökeként is tevékenykedett. Tényleg sokoldalú volt: 1897 novemberében Gillemot Ferenccel megalakították a Műegyetemi FC-t, a későbbi MAFC bölcsőjét. Érdekesség, hogy akkoriban annak ellenére alapítója vagy tagja lehetett valaki egy egyesületnek, hogy egy másikban tevékenykedett. Hajós és Gillemot „azért alakították meg az MFC-t, hogy a műegyetemi ifjúságot megtanítsák futballozni, s miután ez megtörtént, újra visszatértek anyaegyesületükbe.” (Nemzeti Sport 1928. február 29.)
A sportemberből neves építészmérnök lett, Alpár Ignác és Lechner Ödön irodájában tanonckodott, majd saját irodát nyitott. Amikor még a Millenárison futballozott, irányította a válogatottat vagy meccset vezetett, aligha gondolta, hogy ő tervezi újra a létesítményt. Az elgondolásai szerint az 1928-as kerékpáros vb-re elkészült „teknő” napjainkra is megtartotta eredeti formáját. 1924-ben Lauber Dezsővel készített stadionterve ezüstérmet nyert az olimpiai művészeti versenyeken Párizsban, úgy, hogy az aranyérmet nem ítélték oda. Nemcsak a sportpályán alkotott maradandót, hanem az építészet területén is. A Millenáris mellett többek között, ő tervezte a jelenlegi Újpest-stadion elődjét, több város sporttelepét, talán leghíresebb, egyben legismertebb munkája a margitszigeti Nemzeti Sportuszoda, de nem csupán a sporttal kapcsolatos létesítmények fűződnek a nevéhez, a debreceni Aranybika szálló terveit is ő készítette.
A Horthy-rendszerben kormányfőtanácsos volt (1930–1934), a Rákosi-érában sztahanovista oklevelet kapott. Építészként aranydiplomás, posztumusz Ybl-díjas (2010).
Hajós Alfréd (Guttmann Arnold)
(1878. február 1., Budapest–1955. november 12., Budapest)
Úszóként: MÚE (1894–1896)
Labdarúgóként: BFC (1898–1904)
Kiemelkedő eredményei, úszás: kétszeres olimpiai bajnok (1896: 100 m, 1200 m), nem hivatalos Európa-bajnok (1895: 100 m), örökös magyar bajnok, a magyar és a nemzetközi úszósport halhatatlanja (Hall of Fame)
Labdarúgás: kétszeres magyar bajnok (1901, 1902), szövetségi kapitány (1906), játékvezető (1897–1907).
(Megjelent a Nemzeti Sport november 12-ei számában, fotó: MTI/Pálvölgyi Ferenc)
