Az olimpiai bajnok norvég kézilabdázó 2011 és 2017 között szerepelt a Győrben, és elárulta nekünk, szíve szerint melyik meccset játszaná le ismét zöld-fehér mezben.
Heidi Löke. Fotó: Vidar Ruud/NTB Scanpix
Emlékszik még arra a focimeccsre?
Pontosan melyikre? – kérdezett vissza Heidi Löke, a Larvik 39 esztendős olimpiai bajnok kézilabdázója.
Arra, amikor akkorát lökött az egymás közötti játéknál Ambros Martínon, hogy a szakvezető átesett a reklámtáblán, sőt, össze is törte.
Persze, így már megvan! Vicces helyzet volt, a Kolozsvár elleni idegenbeli Bajnokok Ligája-meccs előtti edzésen egymás közti focival kezdtük a bemelegítést, és az oldalvonalnál kaptam labdát, amikor láttam, hogy Ambros sprintel felém. Arra számítottam, hogy kicsit meglök majd, gondolom, ő is úgy vélte, hogy simán megszerzi a labdát, úgyhogy odatettem magam az ütközésnél. Ennek az lett vége, hogy én maradtam a pályán, ő pedig átrepült a reklámtáblán.
Ehhez hasonló jelenetek később is történtek az edzéseken?
Előfordult. Ilyen vagyok, az edzés első percéig az utolsóig imádom a versenyzést. Ezeknél a focimeccseknél mindig idősebbek–fiatalok meccseket rendeztük, és számoltuk, hogy ki vezet összesítésben. Az idény végén a vesztesnek kellett főznie a győztesnek, úgyhogy nem lehetett félvállról venni ezeket a meccseket.
Larvikban is focival kezdődik a bemelegítés?
Itt a röplabdához nagyon hasonlító smashball a népszerűbb, de itt is idősebbek–fiatalok csapatok küzdenek. Szerencsére kilenc háromra mi vezetünk.
Immár öt éve, hogy távozott Győrből. Emlékszik még magyar szavakra?
Hogyne, sőt, napi szinten hallom is. A tizenöt éves fiam, Alexander még pici volt, amikor Győrben játszottam, két-három hónap alatt folyékonyan megtanulta a nyelvet, és a mai napig tökéletesen beszéli a magyart.
Mi hiányzik leginkább Magyarországról?
Több mindent említhetnék, mert annyira jól éreztem magam Győrben, hogy az is benne volt a pakliban, végleg Magyarországon maradok. Imádtam a várost és a szurkolókat, egyszer minden női kézilabdázónak meg kellene tapasztalnia, milyen érzés a Győr vagy a Fradi csarnokában meccseket játszani. Nem számított, hogy nyertünk-e, vagy kikaptunk, a drukkerek mindig imádtak minket. A mai napig emlékszem, hogy a Larvik elleni idegenbeli BL-döntőre két tömött busszal jöttek utánunk, huszonhárom órát utaztak Norvégiáig, megnézték a meccset, majd indultak vissza. Ilyen fanatizmust korábban nem láttam. Sok barátot szereztem a klubnál és a civil életben is, terveztük is, hogy meglátogatjuk a győri barátainkat, de sajnos a koronavírus miatt nem utazhattunk Magyarországra. Ám megeshet, hogy a családunknak egyszer majd ismét szorosabb kötődése lesz Magyarországhoz.
Tervezi, hogy visszatér?
Még mindig játszom, és hát sosem lehet tudni, mit hoz az élet… De itt most elsősorban a legidősebb fiamra, Alexanderre céloztam. Tizenöt éves, imádja a kézilabdát, már most 194 cm magas, 48 és feles cipőt hord, és nagy álma, hogy egyszer a Veszprémben kézilabdázzon.
Lélekben már most visszatérhetünk Magyarországra. Ha egyetlen meccset újra átélhetne, azok közül, amelyeket Győrben játszott, melyiket választaná?
Hat fantasztikus évet töltöttem Győrben, úgyhogy nem könnyű egy meccset kiválasztani, de ha muszáj, akkor a Valcea elleni Bajnokok Ligája-elődöntő-visszavágót választanám, abból az idényből, amelyben először nyertük meg a BL-t. Az első meccsen idegenben két góllal nyertünk, de a visszavágón kilenc perccel a vége előtt hatgólos hátrányban voltunk. Kevesen hitték volna, hogy onnan még lehet visszaút, de mégis sikerült. És persze az első BL-cím utáni ünneplés is felejthetetlen marad. Több tízezer szurkoló várt minket a Városháza előtt, hihetetlen pillanatok voltak.
Nyáron három évre írt alá a Larvikhoz, ezek szerint még évekig nem tervezi a visszavonulást. Mi motiválja még azok után, hogy már mindent megnyert ebben a sportágban?
Soha életemben nem mentem úgy edzésre, hogy arra gondoltam, mit nyertem korábban. Imádom a kézilabdát, a versengést, az edzéseket. A mai napig ez éltet, és amíg élvezem mindezt, addig nem is gondolok a visszavonulásra. Ha most abbahagynám, később biztosan megbánnám. A harmadik gyermekem születése után ráadásul többen is kételkedtek abban, hogy képes leszek ugyanilyen magas szinten kézilabdázni. Nekik, és magamnak is bizonyítani akarom, hogy tévedtek.
Látja magát a 2024-es párizsi olimpián?
Az biztos, hogy a lehető legkeményebben edzem majd, hogy az olimpia idejére csúcsformában legyek. A norvég válogatottban nagy a konkurencia, remek játékosokkal kell versengenem a keretbe kerülésért, és érzem magamon, hogy a harmadik gyermekem születése után nehezebben kerülök ismét formába, mint korábban. Ugyanakkor abban is biztos vagyok, hogy ha napi kétszer keményen készülök, előbb-utóbb ismét csúcsformába kerülök.
Melyik a nehezebb? Élsportolóként tartani a szintet, vagy három fiúgyerek édesanyjaként megszervezni a napi logisztikát?
A hétköznapok szervezése ugyanolyan, mint a sport: minden megoldható, ha akarjuk. Szerencsére a barátom, Stian mindenben segít és támogat, mostanra pedig már a rutin is kialakult. Délelőtt akkor edzek, amikor az öthónapos kisfiam, Casper alszik, délután pedig Stian vigyáz rá. Az ötéves Oscar általában jön velem az edzésekre, ez annak idején Győrben, Alexanderrel is így volt. A lányok imádják őt, és ő is a csarnokot. Alexandernek szinte az összes meccsén ott vagyok, a lehető legtöbb időt töltjük együtt, nem érzem, hogy bármiről is lemaradnék.
Szeretné, hogy a fia profi kézilabdázó legyen?
Semmit nem erőltettem rá, azt kívánom, hogy legyen sikeres abban, amit választ magának, Ám ha végül profi kézilabdázó lesz, nem leszek szomorú, ha befut a Veszprém ajánlata.
(sportal.hu)
Post Views: 25
