Amikor már sok ezer fotója van valakinek és elkezd visszafelé keresgélni közöttük, akkor mindig talál valami érdekeset. Olyasmit is, amit sok év óta nem látott, pedig egy ritka érdekes felvételről van szó. Így jártam az egykori ferencvárosi kézilabdázóval, Hesz Ágnessel is, akivel életemben egyszer – és véletlenül Bécsben, a Hypo Südstadt csarnokában, valamilyen nemzetközi felkészülési tornán – találkoztam. Ott, valamikor a nyolcvanas évek második felében mindössze néhány mondatnyit beszélgettünk.
Hesz Ágnes a nyolcvanas években (fotó:jochapress)
Az ilyen alkalmi és rövidke beszélgetések általában nem maradnak meg az emberek emlékezetében. Egészen más a helyzet, ha készül egy fotó is, ami sokszor segít felnyitni a halvány emlékek tárházát és felerősíteni a hajdanvolt történéseket. Ezt a fotót küldtem el most a napokban a Németországban élő Hesz Áginak azzal, hogy szeretnék vele kézilabdáról és későbbi éveinek eseményeiről szót váltani. A telefon jóvoltából létrejött a randevú, Ági pedig jó társalkodó partnernek bizonyult. Sokan ismerik, de nem árt feleleveníteni pályafutása legelső éveit, állomáshelyeit.
– Az internet jóvoltából azt is visszakereshettem, hogy Ön Kaposvárról indult…
– Ez az információ máris módosításra szorul – válaszolt a vonal túlsó végéről, a Hamburg közelében lévő Bad Schwartau városában élő Hesz Ági. – Én ugyanis 14 éves koromig Lengyeltótiban éltem-nevelkedtem, majd az általános iskolai igazgatóm, Albert József addig biztatott, míg eljutottam Székesfehérvárra, egy ének-zene tagozatos gimnáziumba. Szorgalmasan részt is vettem az énekkari próbákon, mígnem egy alkalommal a kari próba szünetében valaki biztatására egy felugrásos lövést kellett bemutatnom a tornateremben. Meglátott az ottani testnevelő tanár, Barabás Zsolt – aki később a magyar női kézilabda válogatottnak is volt szövetségi kapitánya – hívott, jöjjek kézilabdázni. Ennek az lett a vége, hogy a súlypont eltolódott a kézilabdázás felé. Mivel 177 centiméter magas voltam, így jobbkezesként baloldali átlövő lettem.
– Ezzel meg is indult felfelé azokon a bizonyos lépcsőfokokon…
– Lépkedtem előre, közben egyre jobban ment a játék: egészen az érettségiig a fehérváriaknál szerepeltem. Ekkor jött a Ferencváros, konkrétan pedig Elek Gyula bácsi és a Fradi hívásának nem lehetett ellene mondani. Az érettségi után egyébként a jogi karral is kacérkodtam, de a zenei vonalon történő továbbtanulás lehetőségét sem vetettem el eleve. Végül azután egyik lehetőség sem valósult meg, mert a kézilabda mindennél fontosabb lett számomra.
– A Ferencvárosnak Ági érkezésekor, a nyolcvanas évek elején is bombaerős csapata volt. Hogy sikerült oda beilleszkednie?
– Gyula bácsi jól adagolta a terhelést és a játéklehetőségeket is. Akkor egy bizonyos átalakulási időszak is volt a Fradinál. Az én posztomról például visszament Békéscsabára Csulikné Bozó Éva. Az ő távozása mindenképpen növelte az esélyeimet. Egyébként az első években a tanulás volt a legfontosabb. Az, hogy minél többet megtanuljak a kézilabdázás tudományából és menet közben a gyakorlatban is mind többet bizonyíthassak a tanultakból. Gyula bácsi Gálfi Andreával felváltva küldött minket a pályára, miközben a jó oldalunkat igyekezett erősíteni és továbbfejleszteni. Lelkes, jó közönségünk volt, akik mindig támogattak bennünket, ráadásul az edzések előtt vagy után mindig lehetett focizni is egy jót.
– 1987-ben, 24 éves korában a válogatottban is bemutatkozhatott…
– Érdekesen alakult az élet, hiszen korábbi, gimnáziumi testnevelő tanárom, Barabás Zsolt lett a nők kapitánya és ő engem is beválogatott. Körülbelül 20 alkalommal léphettem pályára a nemzeti együttesben, ahol a hétmétereseket is gyakran én lőhettem, mert a hatékonysági százalék alapján megkaphattam a lehetőségeket a büntetők elvégzésére.
– Egy időre Gyula bácsit Berzsenyi Mária váltotta a zöld-fehérek kispadján.
– Nekem vele kapcsolatosan is jó tapasztalataim vannak, szerintem ő is jó edző volt, amit a korábbi kapusokról nem mindig lehetett elmondani. Berzsenyi pontosan tudta-megérezte, kivel és mikor kell keményebben beszélni vagy éppen letolni az illetőt, a másikhoz pedig finoman hozzászólni.
– Hipp-hopp, elszaladt az a tíz év is, amennyit a Ferencvárosban eltöltött, miközben 487 hivatalos mérkőzésen szerepelt a ferencvárosi zöld-fehérek csapatában.
– 1991-ben férjhez mentem, majd kis idővel később elfogadtam az alsóbb osztályú német csapat, a Bad Schwartau ajánlatát. Ez a harmadik ligás klub azonnal fel akart kerülni a második vonalba, de miért-miért nem, ez a vágy csak a harmadik nekifutásra valósult meg. A játék mellett kisebb gyerekekkel is foglalkozhattam annak ellenére is, hogy nem volt edzői végzettségem. Ezeket a foglalkozásokat valóban nagy örömmel végeztem, egyfajta pótcselekvésként is, mivel nem volt saját gyerekünk. Érdekes, hogy amíg Magyarországon voltam, soha nem is gondoltam arra, hogy egyszer majd én is edző leszek! Ott viszont mindent én intéztem, így a sportszervezői előtanulmányaimnak mégis csak hasznát vettem.
– Talán túl sokat is vállalt egyszerre?
– Ma már én is így gondolom, de amikor az ember benne van a folyamatokban, nehezen húzza be a kéziféket. A visszavonulásomat követően több munkát is elvállaltam, ráadásul a sportcsarnokban volt egy kisebb étterem, annak vitelébe a is belevágtunk a férjemmel. Mivel jól végeztem a dolgomat egy szakmunkásképzőben, tanári képesítésem hiánya ellenére is véglegesíteni akartak, amikor jött a baj. Agyvérzést kaptam és nyolc hónapig nyomtam a kórházi ágyat. Sajnos, ma sem vagyok a legjobb állapotban, hiszen csak két kézi mankóval tudok járni.
– Említette, hogy a kórházból kikerülve, a hazaköltözés is megfordult a fejükben.
– Igen, 2015-ben komolyan fontolgattuk, de azután a realitások győztek. Azokat a kezeléseket, amelyeket Németországban megkapok, otthon nem mindegyiket tudnám megkapni. Itt például a történtek óta a férjem a hivatalos ápolóm, ő gondoskodik rólam, ő segít mindenben, ő intéz mindent. Ez a főállása. Amikor elejtettük a végleges visszatérés gondolatát abban maradtunk, hogy amennyi időt csak tudunk, annyit leszünk Magyarországon. Ez eddig így is történt.
– A régi játékostársakkal tartja a kapcsolatot?
– De még mennyire! Igaz, hogy a legtöbb barátnőm a Ferencvárosból van, de a BHG-ban eltöltött egy év sem múlt el nyomtalanul. Többen itt élnek Németországban, velük is vonalban vagyok. Van egy szép házunk, ott töltjük az időt. Természetesen kiemelt programjaink közé tartoznak a tévében látható férfi kézilabda Bundesliga mérkőzések. A Kiel és a Flensburg mellett a távolabbi Magdeburg igazán jó meccseket produkál. Utóbbiaknál sok év munkája érett be most a bajnoki cím elnyerésében.
(jochapress / Jocha Károly)
