Magyarországon a KSH adatai szerint a leggyakoribb családnév a Kovács. Az illetékes hivatal szerint nagyságrendileg 250 ezren tartoznak ebbe a „névcsaládba”. Őket követi a Kiss, a Nagy és a Horváth is – róluk nincsenek konkrét számaim, de minden bizonnyal ezek a családnevek, illetve képviselőik is százezres nagyságrendben vannak jelen az életünkben.
A Horváth családnév igen elterjed voltát elismerve, azt már ritkább esetnek kell tartani, amikor egy bizonyos csapatban két Horváth is szerepel. Az pedig valóban ritka – akár a fehér holló -, hogy a vezeték és keresztnév is azonos. Erre példa a női kézilabda élvonalban is volt, hiszen együtt, egy csapatban (Építők SC) is szerepelt két Horváth Ildikó. Ezen írás alanya Horváth II. Ildikó, aki a nyolcvanas-kilencvenes években volt élvonalbeli játékos, miközben 57 válogatottbeli szereplést is „összegyűjtögetett”.
– Én csak szépet és jót tudok mondani, ha bárki is kérdez a kézilabdás múltamról – vágott a közepébe a „Bubi” becenéven is ismert Ildikó. – Ameddig csináltam, mindig élveztem a játékot, egyszerűen imádtam kézilabdázni. És ezt nem azért mondom, mert ezt kell mondanom, hiszen nem a kézilabdázásból élek, abszolút civil ember vagyok. Ez a helyzet annak ellenére is, hogy a TF-en elvégeztem a sportszervezőit és egy ideig azt gondoltam, valamilyen szintű sportvezetőként esetleg helyem lehet a sportágban. Edző ugyanis egyáltalán nem szerettem volna lenni, ez a másik vonal pedig nem jött össze.
– Talán beszéljünk egy kicsit arról, milyen úton jutott el sportágába, amelyet azután egy életre megszeretett.
– Az első sportkapcsolatom a vívással kapcsolatos, ugyanis egy osztályban jártam a tőrvívó világbajnok Gyuricza József lányával a XI. kerületi Aga utcai általános iskolában. Így jutottam el a Tanács körúti vívóterembe, ahol Gerevich György oktatta a rábízottakat. Nekem azonban rettentő unalmasnak tűnt, hogy hónapokon keresztül csak a lábmunkát gyakoroltuk, így onnan elég hamar elköszöntem.
– Ezután már a kézilabda következett?
– Igen, mégpedig az egykori Hiradótechnika pályán, szintén a XI. kerületben. Ott láttam először a Gódor Misit is játszani és ez a játék nekem mindjárt megtetszett. A KHV alsóbb osztályú szakosztályában kezdtem ismerkedni a sportággal, ahol hónapokkal később, csupa 12-13 éves lányt már elkezdtek bajnoki meccseken szerepeltetni, jóval idősebbekkel szemben. Nem volt valami szívderítő, hogy egymás után szenvedtük el a nagyarányú vereségeket. A változást az hozta meg, hogy Ádám Lajos edző négyünket kiemelt onnan és elvitt a Vörös Meteor Közértbe.
– Ahol kevesebb vereséget kellett elszenvednie?
– Ez is igaz, és az is, hogy 14 évesen már az NB II-es felnőtt együttesbe is be-betett. Ő próbált ki engem először a beálló szerepkörében, mert korábban mindig a külső posztokra tanítottak.
– Bármily furcsa, de az újabb változást annak is köszönhette, hogy amikor kikaptak, mindig hatalmas sírás következett.
– Ez történt. A kitűnő nevelőedző, Hajnal József (fotó) akkor éppen az NB I-es Csepel második csapatával foglalkozott. Józsi bácsi azzal a kéréssel állt oda az edzőnk elé, hogy ő pedig azt a két, síró kislányt szeretné elvinni. Én voltam az egyik…
– Tizenhét évesen már az Építők NB I-es együttesének keretében készülhetett,
– Hikáde István volt az első felnőtt edzőm, elfogult vagyok vele szemben, hiszen nála játszottam az első élvonalbeli meccsemet. Egyébként azt tartom, minden edzőtől lehet valami újat és jót megtanulni. Hajnal Józsi például az alapokat rendkívüli módon megerősítette. Bíró Károlyt azért tartom jó edzőnek, mert nála bizonyos szintű vagányság, pimaszság, szemtelenség alapkövetelmény volt a pályán. Fekete Bélánál sok mindent megtudtál magadról, miközben kemény fegyelmet tartott. Képes volt árnyalatokat pontosítani a játékodban. Sokan nem szerették, mert nem bírták – vagy nem akarták bírni – a kőkemény vonalvezetését – én tudtam és akartam is. Különben hogyan állhattam volna helyt a 170 centimmel és a 60 kiló körüli testsúlyommal a sokkal megtermettebb védők között?
– Lenne még az egykori edzőiről más mondanivalója is?
– Ha folytathatom, azt is elmondanám, hogy a BHG-ban dolgozott Molnár Gusztáv és Fleckné Babos Ágnes egyaránt nagyon jó közösségépítő képességekkel rendelkezett, így hatékonyan tudták a csapat építését folyamatosan végezni. Bencsik Ottóval nagyon rövid időt töltöttünk együtt, viszont a férfiválogatott korábbi kapitányát, az egyébként rendkívül érdekes embert, Faludi Mihályt megint csak dicsérni tudom.
Fleckné Babos Ágnes (fotó: jochapress)
– A kilencvenes évek elején a BHG-ból az Építőkbe igazolt. .
– Onnan már mindenképpen el akartam jönni! A kapus Szopóczy Brigittával és a világválogatottat is megjárt György Annával elhatároztuk, hogy együtt köszönünk el. A Vasas is hívott, de az akkor már Hargita névre váltott Építőkbe mentünk, ahol pillanatok alatt beütött a szegénység: hónapokig egyáltalán nem kaptunk fizetést. Ebben az alaphelyzetben vívtunk bajnoki döntőt a Vasassal, ahol végül hétméteresekkel vesztettünk. A teljes csapat regisztrált munkanélküli volt.
– Innen kezdve szép lassan levezetett.
– 1993-ban megszületett Szandi lányom és tényleg egyre hátrébb szorult a kézilabda az életemben. Jókora meglepetésemre 1998-ban megkeresett a Fradi edzője, Németh András, hogy a betegsége miatt hosszabb időre kiesett Pádár Ildikó helyére ugorjak be. Bár csak 2-3 hónapot játszottam, de mégis bajnokcsapat tagja lehettem, ami egész pályafutásom során soha nem jött össze! Utána akkori férjemmel, Győrffy Sanyival még kimentünk Ausztriába, ahol ő a voralbergi Hard együttesében játszott, én is a helyi együttesben. Újabb döbbenetemre felkeresett Kovács Ferenc, aki akkor az osztrák élvonal női középcsapata, a Dornbirn utánpótlás együttesének edzője volt. Az ő hívására igazoltam a Dornbirnhoz és az utolsó tétmérkőzésemet ott játszottam, méghozzá a Hypobank ellen! Bár természetesen kikaptunk, de nekem saját szintemhez képest nagyon jól ment a játék. Még a Hypo akkori magyar vezetőedzője, Kovács László tanár úr is külön gratulált nekem.
– Bizonyos tanulságokat mindenki levon, ha egy pályafutás végére ér. Ön hogy summázná a két évtized legfontosabb tapasztalatait?
– A csapat- és közösségépítés erejében mindmáig hiszek. A jó sportoló erre alkalmas személyiségjegyekkel rendelkezik. Ezek az emberek nagy valószínűséggel a későbbi életük során is jó munkaerők lesznek. Ezt az én munkaterületemen is konkrétan le tudom mérni az egyes kollégák hozzáállásában, teljesítőképességében.
– Említette, hogy semmilyen konkrét kapcsolata nincsen a sportággal. Ettől persze még figyelheti, mi minden történik a magyar női kézilabdázásban.
Győrffy Szandra és Horváth Ii. Ildikó
– Mivel lányom még kapusként szerepel az NB I/B-s Szent István SE-ben, a vejem, Rutka Péter pedig az MTK szakosztályvezetője, így többszörösen is érdekelnek a történések. A kapusok kivételével jelenleg is zajló generációváltás eredménye nagyon kíváncsivá tesz. Golovin kapitánynak nincs könnyű dolga, mert nincsenek nemzetközi szinten is komoly átlövőink! Sok alacsonyabb, mozgékony játékossal dolgozik, de a magasabb és erősebb jelöltek bizony hiánycikknek számítanak. Szerintem az is gondot jelent, hogy a tehetségesnek ítélt fiatalokat a sajtó alighanem hamarabb, idő előtt futtatja fel, utána pedig már nagyon nehéz visszavenni a „hangerőből”. Az ifjú tehetség pedig többször is többet képzel el magáról, mint ahol valójában tart. Egy ilyen hipotézis ugyancsak nem tesz jót az illető felelősségérzetének. Szép lassan sokkal többre taksálja magát a valós játéktudásánál.
– Feltehetően azért vannak pozitív dolgok is?
– Szerencsére igen, bár nem sokan ígérnek igazán kiemelkedő játékot. Nekem az a fajta építkezés tetszik évek óta, ami a Vác együttesénél nyomon követhető. Fiatalokkal foglalkoznak, szerencsére nincs pénzük hazai vagy külföldi „nagymenőket” megvenni. Így kaphatott folyamatosan mind több és több játéklehetőséget Kácsor Gréta, aki ma már, 22 éves korára a válogatottnak is az egyik erőssége. Mellette nekem elsősorban a szöuli, 1988-as olimpián 4. helyezett válogatott Bordás József lánya, a Debrecenben játszó Réka és a Ferencváros balszélsője, Márton Gréta játéka nyeri el a tetszésemet.
Bordás Réka (fotó: MTI/Illyés Tibor)os,
– Végszóra azért megkérdezném: a férfiak kézilabdája is érdekli?
– Számomra természetes módon igen. Kiemelt figyelmet fordítunk férjemmel, Hoffman Pállal a német Bundesliga erőpróbáinak nyomon követésére, mert meggyőződésem, hogy aki ott megállja a helyét, az bármely ország válogatottjának is az erősségei közé tartozhat. Jó példa erre a Csurgóról a Stuttgarthoz került Hanusz Egon játéka. Ez a tehetséges irányító hamar beleerősödött a Bundesliga követelményrendszerébe és ezzel a fejlődése is szemmel láthatóvá lett. Felgyorsult, a helyzetfelismerése is sokat javult és ezzel a magyar válogatottban is stabil helyet harcolt ki magának. Az erő szerepe egyébként egyre fontosabbá vált. Csak azok a játékosok tudnak visszatérően jó teljesítményt produkálni, akik azon a szinten rendelkeznek a szükséges erőállapottal, mint alapképességgel. Mellette még a futógyorsaságuk is adott, mert a játék folyamatos gyorsulásával a cserelehetőségek kora mindinkább háttérbe szorul. Ezeknek a követelményeknek a meglétére példaként említeném Bodó Richárdot vagy éppen Rosta Miklóst.
(jochapress / Jocha Károly)
Post Views: 29
