“Idén már annyira rossz volt a helyzet, hogy…”
– Az utolsó előtti fordulóban hazai pályán búcsúztattak el Soroksáron, de az utolsó meccsedet a Vasas ellen idegenben játszottad. Melyik volt az érzelmesebb?
– A hazai meccs meghatóbb volt, a klub meglepetésként odaszervezte a családomat is. Ott voltak a gyerekeim, a feleségem, apósomék, anyósomék, a szüleim, ráadásul nyertünk is. A Vasas ellen nem volt különösebben felfokozott hangulatom, muszáj volt készülni a héten rendesen. A visszavonulásomat pedig már fél éve eldöntöttem. Szezon vége van, ilyenkor már fáradt, kimerült az ember, úgyhogy vártam a végét.
– A korábbi több súlyos sérülésed miatt nem titok, hogy komoly fájdalmaid is voltak már. Ez volt a legfőbb oka, amiért 34 évesen abbahagytad?
– Abszolút ez, fejben, játékban még 34 éves korom után is ment volna az NB II. De olyan fájdalmaim voltak a lábamban akár egy sima edzés után is, hogy az már nagyon nem volt kellemes, ezért meg kellett hoznom ezt a döntést.
– Végig fájdalomcsillapítókkal játszottál a szezon során?
Muszáj volt. A tavalyi szezonban még próbáltam csak a mérkőzésekre beszedni a gyulladáscsökkentőket, de idén már annyira rossz volt a helyzet, hogy az edzéseket is csak ezek segítségével tudtam végezni.
A Fradi stábjában folytatja
– Sokan nem találják a helyüket a visszavonulás után, te azonban ahogy említetted is, már készültél erre. Hogyan tovább?
– A terv megvan, ugyanis már lassan 3 éve, hogy besegítek a Fradi játékosmegfigyelői csapatába. Az is volt a cél, hogy ha abbahagyom a karrieremet, akkor ezt teljes állásban folytatom.
– Hogyan indult ez a másodállás a számodra?
– Még 3 éve meghívtak a Fradi bajnoki ünnepségére, ahol Hajnal Tamás odajött hozzám, hogy szeretné, ha csatlakoznék a scout csapatba. Akkor azonban, 30-31 évesen még focizni akartam. Úgy egyeztünk meg, hogy mellette másodállásban elkezdem, és meglátjuk, mennyire passzol, mennyire elégedett velem. Ez végül 3 évig kitolódott. Már tavaly szerette volna, ha teljes állásban folytatom, de volt egy hosszabb sérülésem, sok meccset kihagytam, és nem szerettem volna egy csonka szezon után otthagyni a csapatot. Ezért azt beszéltük meg, hogy az idei szezont még ráhúzzuk, és most nyártól tudom elkezdeni a teljes állású munkát.
– Neked is van egy régiód, ahol játékosokat kell keresned? Fiatalokat vagy felnőtt futballistákat kell inkább figyelned?
Az irányvonalat mindig Tomi határozza meg, a Ferencvárosnál fontos, hogy egyből beépíthető, minőségi labdarúgókat találjunk, az egész világra nyitottnak kell lennünk, figyelnünk a történéseket, persze ez Magyarországra is igaz.
A foci mellett többnyire otthonról dolgoztam, több platformon kellett videókat nézni, meccseket, statisztikai adatokat elemezni, egyszer-kétszer ki kellett mennem megnézni egy játékost, valószínűleg a jövőben ez utóbbi még gyakoribb lesz. Biztos, hogy szeretnék majd edzősködni is, de kezdésnek ez izgalmas lehetőség, így ebben a szférában indítom el a labdarúgó-karrierem utáni életemet.
“Nem tartottam magamat egy nagy tehetségnek”
– Karriered során egyszer szerepeltél külföldön, viszont egy igen izgalmas helyen, mennyire volt a nagy ismeretlenbe ugrás, amikor 18 évesen Brazíliába igazoltál?
– Bizonytalannak indult, de belevágtunk, mert miért ne lehetett volna megpróbálni. Hamar tudatosult azonban, hogy ez inkább csak álom, mint a valóság. Kint végül csak edzettem, nem is játszottam, ezért fél év után hazajöttem, hogy minél többet a pályán lehessek.
– A Fradi nagy fejlődésének az első öt évben te is részese voltál. Érezted, hogy ekkora potenciál van a klubban?
– Nagy vágyam teljesült azzal, hogy visszakerültem a Fradiba, és bemutatkozhattam még a régi Albert Stadionban. Eleinte azért mások voltak még a körülmények, akár az edzéslehetőség is. De lehetett érezni abból, amilyen edzők, játékosok érkeztek, hogy fejlődik az egyesület, és nemcsak csapatminőségben, hanem infrastrukturálisan is.
– Mi a legfontosabb szerinted egy ilyen építkezésnél: a minél jobb edző, a minél jobb játékosok, a háttérstáb?
– A biztos háttér a legfontosabb, hogy adottak legyenek a feltételek ahhoz, hogy a csapat nyugodt, jó körülmények között tudjon készülni. Persze fontosak a jó játékosok is, főleg ha egy adott poszton akár kettő is van belőle, mivel a konkurenciaharc az egyén és a csapat teljesítményének javára is válik. És mindennek az élére kell egy felkészült, keménykezű edző.
– Igen hamar csapatkapitánya is lettél annak a Fradinak, vezéralkatnak tartod magad?
– Igen, ez bennem van, hogy próbálok kommunikálni a pályán és a pályán kívül egyaránt, segíteni a csapattársaknak, űzni, hajtani őket. Talán ezért tartottak mindenhol vezértípusnak.
– Ezt a tulajdonságodat mindenhol elfogadták?
– Mindegy volt, hogy 19 évesen Sopronban, vagy fiatalon Pápán játszottam, mindig ilyen volt a habitusom. Persze akkor még az idősebbek nem mindig fogadták ezt szívélyesen, de amikor már sok mérkőzés volt a lábamban, folyamatosan játszottam a Fradiban, akkor jobban elfogadták.
– Minek volt a legnagyobb szerepe abban, hogy ilyen karriered legyen? Tehetség, akarat, szerencse?
Abszolút az akaratnak. Nem tartottam magamat egy nagy tehetségnek, amit elértem, azt a mentalitásomnak köszönhettem.
Mindig megvolt az a mentális erő, illetve családi háttér, aminek a segítségével talpra tudtam állni akár a komoly sérülésekből is. Próbáltam mindig mindent beleadni, és ezt mindenhol értékelték.
– Kitől láttad, vagy örökölted ezt a szívósságot?
– Azt nem tudom, de az biztos, hogy rossz vesztes vagyok.
Ha otthon a feleségemmel vagy édesapámmal kártyázok, ott is olyan csetepaté van, ha nem nyerek… Nehezen tudom elviselni a vereséget.
– Meddig nem lehet ilyenkor hozzád szólni?
– A következő partiig, de attól függ, mekkora balhét csapok. Igyekszem azért lehiggadni, és revansot venni.
“Más elképzeléseim voltak”
– A Fradiban aztán furcsa helyzetbe kerültél, mert bár te voltál a csapatkapitány, a 2016/17-es szezonban kiszorultál a kezdőből. Mindenképp elmentél volna egy ilyen helyzetben, vagy amiatt volt nehezebb a szituáció számodra, hogy egy csapatkapitány nem ülhet a kispadon?
Ehhez hozzátartozik az is, hogy sosem volt olyan nagy önbizalmam.
Vidéki srácként Pestre felkerülve mindig a folyamatos játék, a jó teljesítmény adta azt a magabiztosságot, ami miatt tudtam fejlődni. És ha az ember kikerül a csapatból, meginog az önbizalma, a magába vetett hite is. Ha nincs ott a csapattal a fronton, vagy ha nem éli meg teljes intenzitással a győzelmeket, vereségeket, akkor már nem is tud mindig olyan vezér lenni. Mindig arra törekedtem, hogy a hétvégén játszhassak, együtt izzadjak, szenvedjek a többiekkel. Ilyenkor tudtam 100 százalékig magamat adni, buzdítani a társakat, számonkérni őket, mert tőlük is csak azt vártam el, amit magamtól, hogy mindent beleadjanak. Úgyhogy valóban fura helyzet volt, és a váltásnak is ez volt az oka. 28-29 évesen szerettem volna még focizni.
– A Fradiból akkor a Puskás Akadémiába mentél, amellyel ugyan rögtön feljutottatok, de téged elengedtek. Akkor a kényszerű távozás után úgy fogalmaztál nekünk, megbántad, hogy eljöttél a Ferencvárosból. Most is így érzed?
– A Fradiban nem maradtam volna, mert a sok sérülés nem tette volna lehetővé, hogy ilyen komoly szinten játszani tudjak. Az volt a csalódás, hogy a Puskás Akadémiánál más elképzeléseim voltak, nagyon hamar vége lett annak a korszaknak. Ha más döntést hozok, talán több évem is lehetett volna még NB I-ben. De abból a szempontból nem bánom, hogy így alakult, hogy Soroksáron öt csodás évet töltöttem egy remek közösségben.
– Mit tartasz karriered legnagyobb sikereinek?
– Egyrészt, hogy bemutatkoztam a felnőtt válogatottban, ami ugyan csak egyszer adatott meg, de felemelő érzés volt. Amikor 14 évesen elindultam otthonról, az a cél vezérelt, hogy játszhassak a gyerekkori kedvenc csapatomban, a Ferencvárosban. Ezt sikerült elérnem, hab a tortán, hogy csapatkapitány is lehettem, és hogy sikereket értünk el: nyertünk bajnokságot, Magyar Kupát, Szuperkupát és Ligakupát is. Gólt lőhettem derbin, futballozhattam 25 ezer ember előtt az Újpest ellen a Puskás Stadionban, játszottam az Albert Stadion utolsó derbijén is, amin Cukic góljával az utolsó percben nyertünk, ez is örök emlék marad, a hideg kiráz, ha belegondolok. Kivezethettem a csapatot a Groupama Aréna nyitómeccsére telt ház előtt a Chelsea ellen. Vannak szép emlékeim jócskán.
– Ha a karrieredet egy filmnek tekintjük, biztosan főszerep jutna benne a feleségednek, Nikinek, akivel 18 éve vagytok együtt. Mennyire jut nehéz szerep ilyenkor egy játékos párjának?
– Biztos nem volt egyszerű. Amikor fiatal voltam, mindent alárendeltem a focinak, szerencsére ő sem olyan típus, aki arra vágyott volna, hogy minden héten buliba járjunk, vagy hogy olyan életet éljünk, ami a futballnak ártana. Fel tudta áldozni a saját jövőjét annak érdekében, hogy az enyémet maximálisan támogatni tudja. Azóta szerencsére van két gyönyörű gyermekünk is, úgyhogy van dolgunk bőven.
– Ha a karriered kapcsán a filmes példánál maradunk, milyen címet adnál neki?
Nem gondolom, hogy ez egy megfilmesíthető sztori lenne.
Nyugodtan alszom, tükörbe tudok nézni, biztos lehetett volna ennél is szebb, de én beleadtam mindent, nincs negatív érzés bennem most, hogy vége lett. Rengeteg gyönyörű üzenetet, gratulációt kaptam ismerősöktől, volt csapattársaktól az elmúlt napokban, úgyhogy az én szemszögemből ez egy sikersztori.
– Mit kívánsz magadnak a következő karrieredhez?
– Erőt, egészséget, kitartást. Biztos, hogy másik élet kezdődik, de ha ugyanolyan szorgalmas leszek, mint eddig, nem érhet gond.
