Vannak események, amelyek időbeli távolságát már nem olyan egyszerű megjeleníteni. A Jurák László úrral volt beszélgetésem elé talán azt kellene írni, hogy ami vele szóbakerült, az bizony elég régen történt. Talán a nagyon régen szóösszetétel még jobban megfelel az alaphelyzetnek. Az 1956 óta Amerikában, New York-ban élő Jurák László ugyanis 1931-ben született. Itt élt Budapesten, már a Testnevelési Főiskolán negyedéves volt, amikor 1956 őszén elhagyta az országot.
Jurák László (j) és Rivnyák Sándor, koráűbbi amerikai válogatott kapus
A beszélgetésünk apropója természetesen a kézilabda volt. A dolog pikantériája, hogy majd negyven évvel korábban egy rövidebb ideig leveleztünk is egymással, méghozzá abszolút klasszikus módon: a postán feladott, légiposta címkével ellátott levelek jöttek-mentek. Akkoriban benne voltam egy „Handball International” nevet viselt kézilabda szaklap szerkesztésében, ám az ausztriai kiadó másfél év után csődbe ment. A bezárást megelőző hónapokban arra szerettem volna megnyerni Jurák urat, hogy alkalomszerűen írjon néhány sort az óceánon túli, közismerten nem különösebben pezsgő, amerikai kézilabdás életről.
Az élet azután ezt a vonalat a csőddel lezárta és csak mostanában kezdtem ismét kutakodni arról, hogy Jurák László él-e, vagy már eltávozott? Kellemes meglepetésemre a Faludi Mihályon keresztül megszerzett telefonszám hívására a vonal végén egy magyarul igen jól beszélő úriember jelentkezett. Kiderült, hogy már 89 éves.
– Jaj, nagyon örülök, hogy felhívott – válaszolta az amerikai kézilabdázás megalapozója. – Az igazság az, hogy a régi kortársak közül már csak nagyon kevesen vagyunk vonalban; a leggyakrabban az egykori válogatott kapussal, majd szövetségi kapitánnyal, Faludi Misivel beszélek. Most legalább elmondhatom, milyen élénken élnek bennem a városligeti élmények, mennyire sajnáltam a Regnum Marianum templomot, amelyet 1951-ben Rákosi „elvtársék” felrobbantottak. Ugyanígy élnek bennem a mai Puskás Ferenc stadion helyén volt Postás Sportegyesületben eltöltött évek is. Arra is markánsan emlékszem, hogy tizenhét évesen már az NB I-ben szerepelhettem. Még együtt játszhattam az 1936-os, berlini olimpián is szerepelt, kézilabdában és kosárlabdában is sikeres Velkey Ferenccel, Bánkuti Antallal, Csanádi Zoltánnal és a többiekkel.
– Az 1951-es esztendő komoly fordulatot hozott a pályafutásában.
– Ekkor vettek fel a TF-re, ahol az országos szaktekintély,Verbényi József tanár úr vett pártfogásába. Ami pedig konkrétan a kézilabdázást illeti, a szakma egyik legjobbja, Kolos (Klein) Feri bácsi tette rám a kezét. Ő kerek-perec közölte velem, hogy neki egy keménykötésű beállóra van szüksége és rám gondolt. Hát a 182 centimmel akkoriban még elég magasnak számítottam, Keménynek kemény voltam és a könyöklések is elég jól mentek…
– Már korábban végezhetett volna, de halasztások miatt még csak negyedikes volt 1956 őszén. Önnek el kellett mennie vagy inkább a kalandvágy vitte előre?
– Az igazság az, hogy nem valami jó volt az általános megítélésem. Épp elég volt ahhoz, hogy ferde szemmel nézzenek rám, mert hogy kockás inget és kockás kabátot is hordtam. Szóval úgy éreztem, jobb, ha szép csendben kisétálok az országból. Meg sem álltam Amerikáig. Olyanokkal együtt érkeztem meg az óceán túlsó partjára, mint a tizenhatszoros válogatott labdarúgó kapus, Henni Géza, fivére, Henni Miklós vagy az ugyancsak kapus Baranyai Sándor. Három hónappal később már Rockefeller-ösztöndíjasként tanulhattam a New-York-i Egyetemen, ahol 1962-ben mestervizsgával végeztem.
– Közben pedig már javában szervezte az amerikai kézilabdaéletet.
– A nulláról kellett kezdenünk, mivel Amerikában ez a sportág mindmáig csak éppen, hogy létezik. A New York Hungária klubon belül a népszerű focicsapat mellett minket is elviseltek. Az természetes volt, hogy a hat csapatra épült amerikai bajnokságban és a megalakult válogatottban is a legjobbak közé tartoztam. Mindkét helyen játékosedző voltam, de természetesen a testnevelő tanári béremből éltem, a kézilabdára inkább csak költöttem. Egészen 1970-ig, 39 éves koromig játszottam az amerikai válogatottban, ahol tiszta amatőrként a legszerényebb vereséget a japánoktól szenvedtük el, akik 21-15-re nyertek. Számomra külön érdekesség, hogy a hétmétereseket általában be szoktam lőni, de ezen a Japán elleni összecsapáson négyből csak kettőt tudtam értékesíteni.
– Az 1972-es, müncheni olimpián korszakos részsikert értek el.
– Ekkor már nem játszottam, s bár összesítésben csak a 14. helyet szereztük meg a tizenhatos mezőnyben, de számunkra hatalmas sikert jelentett a spanyolok 22-20-as legyőzése. Montrealban (1976) már nem én voltam a kapitány, hanem Denis Bergholz, de ez abszolút nem játszott szerepet, hiszen az amerikai kézilabdázás akkor is éppen csak vegetált és mindmáig hasonló a helyzete a sportágak itteni hierarchiájában.
– Ön már régen nyugdíjas. Ezekben az években van még köze a kézilabdázáshoz?
– A sportág mindmáig vegetál az Egyesült Államokban, pedig állítom, ha valaki látna benne egy kis üzletet és áldozna rá, pillanatok alatt rengeteg, kitűnő képességű játékos tolongana, és szívesen játszana is. Erre a változásra azonban úgy tűnik, még mindig várni kell.
– A kézilabdázás élvonalát tudja figyelni? Érdekli, merre a tart a sportág?
– Természetesen, amit tudok, megnézek. Élvezem a gyors, erőtől duzzadó játékot. Konkrétabban pedig nekem a francia és a horvát csapat produkciója tetszik elsősorban.
– Magyarországgal milyen a kapcsolata?
– Sportvonalon gyakorlatilag Faludi Misi az egyetlen, komolyabb barátom, mellette a gerelyhajító Kulcsár Gergellyel és a kardvívó Pézsa Tiborral is tudunk egymásról. Más vonalakon is vannak barátaink és ismerőseink is, akikkel még lazán kapcsolatban vagyunk. Van egy fiam és az ő fia (az unokám) ragyogóan zongorázik. Tervünk és vágyunk az, hogy a budapesti Zeneakadémián folytassa a tanulmányait, amire meg is van a konkrét esélye. Jómagam ugyan egy majdnem végzetes pacemaker cserén estem túl a közelmúltban, de ezt túlélve ismét jól vagyok. Alig várom, hogy ennek a vírusinváziónak vége legyen, s ülhessek fel a repülőre, mert Budapest mindmáig a szívem közepén foglal helyet.
(jochapress / Jocha Károly)
