Ami a magyar férfi kézilabda sportban elérhető, azt Kaló Sándor teljesítette. Játékosként Tatabányán háromszoros bajnok és kétszeres hazai kupagyőztes volt. Tagja volt annak a sikeres bányászcsapatnak, amely a vidéki együttesek közül először nyert aranyérmet, megtörve ezzel a fővárosi hegemóniát.
A sor még nem teljes. Harmincöt évesen megválasztották az év kézilabdázójának. Balkezes átlövőként százötvenháromszor szerepelt a nemzeti együttesben és volt a magyar válogatott szövetségi kapitánya is.
Éppen harmincegy évvel ezelőtt érkezett a királynék városába. Most azonban összepakolt és egy volt tatabányai játékosának a házában vár a továbbköltözésre.
– Hetvenegy éves vagyok és most jött el a pillanat, hogy nyugalomra vágyok – kezdte a beszélgetést Kaló Sándor. – Abban bízom, hogy ezt a család közelében valóban meglelem. Ezért döntöttünk úgy a feleségemmel, hogy feladjuk veszprémi otthonunkat és a fővárosba, Dénes fiam közelébe költözünk. Amíg elkészül a ház felújítása, csak addig leszünk Tatabányán. A karácsonyi ünnepeket már szeretnénk Budapesten tölteni. Nagy volt már kettőnknek a kétszintes épület, amiben éltünk. Nekem ráadásul a lépcsőzéssel is gondjaim vannak már. Szóval otthagytuk azt a várost, ahol fél életünket töltöttük.
– Amihez sok kellemes és jó néhány negatív emlék is fűzi. Hiszen mégis csak itt élhette meg edzői pályafutásának legnagyobb sikerét.
– Valóban így van. Pedig Tatabányán már mindenben megállapodunk a klubvezetéssel, hogy én leszek a felnőtt csapat edzője frissen szerzett edzői diplomámmal, de aztán váratlanul változtak a feltételek. Például nem az lett a segítőm, akit én választottam. Nekem meg felsejlett, ha már az elején nem úgy van, ahogy megbeszéltük, akkor mi lesz a folytatásban. Ezért felhívtam Hajnal Csabát, a Veszprém ügyvezető elnökét, hogy ha továbbra is úgy gondolja, én legyek az Építők edzője, akkor megyek. Így kezdődött 1984-ben a most befejeződött harmincegy esztendő.
– A kapott feladata végtelenül egyszerű volt. Bajnoki címet nyerni az ezüstérmes csapattal. Merthogy a várpalotai Poór Gyula tanár urat azzal a felkiáltással küldték el a kispadról, hogy „Gyuszikám”, másodikak már voltunk. Aztán a sors fura fintoraként első évében visszacsúsztak a harmadik helyre.
Az akkori idők egyik nagy bombázója, Molnár Gyula
– Jaj, ne is említse, néha még mindig álmodok azzal a drámai körülmények között elvesztett bajnoki címmel. Három fordulóval a zárás előtt, ha megvertük volna a Tatabányát, mi vagyunk a bajnokok. Igazi presztizscsata volt. Úgy vesztettünk két góllal, hogy a válogatott jobbszárnyunk, Horváth Gábor és Gyurka János egyszer sem lőtt Hoffmann László hálójába. Szenzációsan védett a „Hofi” és a volt csapatom nyerte az aranyérmet.
– A veszprémi szurkolók pedig végignézhették, ahogy a vendégek mestere, Kuzma Ferenc öltönyben átbukfencezi a pályát és utána beáll a zuhany alá.
– Ez is azt bizonyítja, hogy a sport milyen érzelmek kiváltására képes. Mi összeroskadva ültünk az öltözőben. Pár méterre tőlünk pedig majd szétvetette a boldogság az öltözőt. A legnagyobb baj az volt, hogy fejben már mindenki elkönyvelte a klub első bajnoki sikerét. Hiába kértem, hogy csak a sorsdöntő összecsapásra koncentráljunk, nem így történt. És amikor baj volt, már nem tudtunk rajta változtatni. Igazán még a Magyar Kupa diadalnak sem tudtunk utána örülni.
– Azért az mégis csak sporttörténeti tény, hogy az első két, egymást követő bajnoki címet Kaló Sándorral nyerte az egyesület. Amihez hozzá tett még egyet majdnem tíz évvel később. A klub legzaklatottabb évében történt mindez. Amikor Kiss Szilárd után dr. Hoffmann László, majd négy meccs erejéig megbízottként Velky Mihály, aztán negyedik edzőként zárta az évet kettős sikerrel.
Kaló Sándor (fent, a jobb szélen) és bajnokcsapata
– Igen, az tényleg egy felfokozott hangulatú, zaklatott esztendő volt a folyamatos edzőcserék miatt. De erre mondják, hogy minden jó, ha a vége jó. Bajnoki és kupa arannyal búcsúztunk a szurkolóktól.
– És egy majdnem világra szóló bravúrral is. Hiszen sokáig úgy tűnt, hogy hazai pályán pórrá zúzzák a Barcelonát, majd vendégként csak idegenben lőtt kevesebb góllal estek ki a legjobb nyolc közé jutásért.
– Fantasztikus meccsek voltak. Itthon már tíz góllal is vezettünk. Csak mentek előre a fiúk. Akkor jött ki belőlük az a feszültség, ami hónapokig bennük volt. Lehetetlen volt őket visszafogni. Barcelonában pedig végig éreztük a két játékvezető rosszindulatát. Urdangarin a végén lépéshibából lőtt gólt, amivel kiegyenlítették a Veszprémben szerzett hátrányukat. Az utolsó percben mi támadhattunk, de senki sem vállalta a felelősséget, csak passzolgatták egymásnak a labdát a srácok a fal előtt. Nem túlzás igazi sportdrámát éltünk át a szurkolókkal együtt. Sokan mondták, ha akkor továbbjutunk, megnyerjük a BEK-et. A döntőig tényleg eljuthattunk volna azzal a lendülettel.
– Megadatott, hogy külföldön is dolgozhatott. Négy évet töltött Kuvaitban, mi volt ott a legfontosabb tapasztalata?
– Más közeg, más kultúra, más szempontok. Tapasztalatszerzés céljából hasznos időszak volt. Visszatérve sokkal türelmesebbé váltam. Jobban sikerült összehangolnom az egyéni és csapatérdek szempontjait. Úgy érzem, ezt jól illesztettem a szakmai munkámba. De egy cseppet sem csorbította az ars poeticámat, hogy az eredményesség a legfontosabb. Ezért is fogadtam el akkor a Veszprém invitálását, mert Hajnal Csabával e tekintetben teljesen egyezett a véleményünk. Mindig előre, egyre feljebb.
– És célba ér végre a Bajnokok Ligájában a Veszprém, amiért útnak indult 38 évvel ezelőtt?
– Mindenki ezt szeretné. De azt gondolom, hogy annak ellenére nagyon nehéz lesz, hogy fantasztikusan erős az MVM Veszprém kerete. Viszont úgy érzem, hogy a Párizsé szintén az, és az új edző, Zvonimir Serdarusic kezd igazi csapatot formálni belőlük. És azért a Barcelonáról sem feledkezzünk meg.
– Nem csak Veszprémben, de Várpalotán is letette edzői névjegyét, hiszen ott szintén szép eredményeket ért el az élvonalban. És oda is többször visszatért.
– A bajnokságban a negyedik helyig meneteltünk és a Magyar Kupában is a négy közé jutottunk. Sajnálom, hogy most a második vonalban itt kellett hagynom a csapatot. Van ugyanis néhány olyan ügyes fiatal játékos, akiket talán az NB I-ig segíthettem volna. De a sors közbeszólt.
– Ami nagyon kegyetlen is tud lenni, főleg ha család elveszti nagyon fiatalon a gyermekét.
– Soha nem fogjuk feldolgozni Gábor fiunk halálát, aki autóbalesetben vesztette életét, Ajkáról hazatérőben. Amikor a szemből jövő autó áttért a másik oldalról és frontálisan ütközött az övével. Azóta is az jár a fejemben, hogy ha nem jövünk ide, akkor ez sem történik meg velünk. Ha a harmincegy év mérlegét kell megvonni, akkor sajnos ez a szörnyű tragédia is benne van az életünkben…
– Azért ne legyen ilyen szomorú az elköszönés. Megfontolt, tapasztalt mesterként rakja össze újra a kedvenc Veszprémét.
– Nem bánom, de többen lesznek benne hétnél. Bartalos Béla, Horváth Gábor, Gyurka János, Gulyás István, Pardi Károly, Sótonyi László, Molnár Gyula, Putics Jenő, Éles József, Végh József.
Egykori nagy kedvencek, egy remek edző irányításával. További boldog éveket, mester!
(Donát Tamás / Vasárnapi Napló, fotók: jochapress.hu)
