Négyévesen tanult meg korcsolyázni, harmincévesen lett profi jégkorongozó, negyvenévesen jutott el a világelitbe, ma pedig a legmodernebb eszközöket, elméleteket hasznosítva klubedző. A ma már ötvenkét éves Kangyal Balázs pályafutása felöleli a magyar jégkorong történetét.
Kangyal Balázs (fotó:Kurucz Árpád)
– A találkozást egyeztetve meglepett, amikor azt mérlegelte, hogy az apai teendőkbe mikor és hogyan tudja beilleszteni az interjút. Amikor túl a negyvenen visszavonult, úgy tudtam, hogy facér.
– Akkor éppen talán úgy is volt. Van egy nagy lányom, ő már elmúlt harminc, októberben nagypapa leszek. S van egy hatéves kisfiam és egy hároméves kislányom. Mozaikcsaládban élek, igyekszem egyensúlyozni, ami olykor azért nem könnyű.
– S akkor még ott a hoki. A MAC edzőjeként szeptembertől áprilisig folyamatosan úton van, a múlt héten a Ljubljanában rendezett divízió I/A jégkorong-világbajnokságon pedig televíziós szakkommentátorként dolgozott. Megérte a helyszínen szurkolni, közvetíteni, elemezni?
– Teljes mértékben. Hozzám is eljutottak a fanyalgó vélemények, miszerint csak a szerencsének köszönhetjük a feljutást, mondván, a magyar válogatott teljesítménye messze nem ütötte meg az A csoportos nívót. Értem a kritikát, de ez a tényen nem változtat. Az élet kínált egy nagy lehetőséget, amivel a csapat tudott élni és ismét ott van az elitben. Csak ez számít.
– Mi több, az élet további extra esélyt kínál. Oroszországtól elvették a 2023-as világbajnokság rendezését. Hirtelen kell pótmegoldást találni, és a szokásos négyéves előrelátás helyett most kell dönteni a jövőre esedékes vb-ről. Magyarország úgy, általában hiába szeretne pályázni, nincs értelme, mert az a realitás, hogy a második vonalban szerepelünk, most viszont az elitmezőny tagjaként jelentkezünk. Van esélyünk?
– Fő szabályként hároméves folyamatos tagság kell ahhoz, hogy valaki elit-világbajnokságot rendezhessen. A nemzetközi szövetségnek ugyanakkor nyilván az sem célja, hogy mindig ugyanazon országokban tartsák a vb-t, s pláne nem, hogy egymást követő két évben is Finnország legyen a házigazda. Az északi országban tegnap kezdődött az idei vb, s a 2023-as világbajnokság rendezéséért a finn–lett pályázat a magyar–szlovén vetélytársa. Több szempontból is speciális időket élünk, tenisznyelven fifty-fifty az esélyek megoszlása.
– Ismét hét év után jutottunk fel az elitbe. Nem túl hosszú idő elteltével? A magyar hoki fejlődése miért nem tart lépés a feltételek látványos javulásával?
– A feltételek sokat javultak, ez igaz. Különösen a Szapporóban kivívott feljutás idejéhez képest. Pénz is van a sportágban, ezt se tagadjuk. Ám a hátország, az infrastruktúra még mindig nem üti meg az A csoportos szintet. S a pénz önmagában nem minden. Hadd éljek személyes példával. Elmúltam harmincéves, amikor tudatosan csak a hokinak éltem. Akkoriban kezdtem erősíteni. Fekvenyomásban például a száznegyven kilóig viszonylag könnyen eljutottam. A százötvenhez viszont legalább annyit edzettem, mint előtte a száznegyvenhez összesen. Van egy szint a nemzetközi hokiban, ahová némi szervezettséggel durván egy évtized alatt viszonylag könnyű eljutni, miként azt most a litvánok példája mutatja. Onnan tovább viszont nagyon nehéz. Mi most ebben a fázisban vagyunk.
– S korábbi ellenfeleink közül a dánok és a norvégok? Az ezredforduló környékén még velük csatáztunk, a dánok aztán 2002-ben, a norvégok pedig 2005-ben jutottak fel, s azóta egyszer sem estek ki az elitből, sőt mindkét csapat jutott már be a negyeddöntőbe, a norvégok háromszor, a dánok pedig egyszer a téli olimpiát is megjárták.
– Mindkét országban lényegesen fejlettebb az infrastruktúra, miközben nálunk még mindig sok a sátras pálya. Mi a fejünket próbáljuk kiemelni a vízből, ők viszont már a stégen vannak.
– Hadd hízelegjek. Az ön generációja, helyesebben az a generáció, amelyhez ön még tudott csatlakozni, kezdetleges körülmények közepette tíz éven belül két osztályt lépett felfelé. Mi volt a titkuk?
– Ha sokan nem is szeretik a kifejezést, az tényleg a csoda kategóriája volt. Sokkal inkább az egyének egymáshoz fűződő viszonya, a közösség ereje hajtotta azt a csapatot, semmint a szakmaiság. Alázat, fegyelem, hazaszeretet fűtötte azt a rendkívül összetartó társaságot. Tényleg egy család voltunk. A Kiss család, ahogy Pat Cortina így, magyarul kiírta az öltöző falára.
– Bezzeg az én időmben… Edzőként szokott mesélni a mai fiataloknak?
– Nehéz párhuzamot vonni. Eltelt másfél évtized, megváltozott a világ, másképp szocializálódnak a mai fiatalok. Nem állítom, hogy rosszabbul, de másképp, ami azonban a sportban egyértelműen a hátrányukra válik. Azoknak a srácoknak, akik úgy nőttek fel, hogy hatéves koruktól a szüleik hozták és vitték őket edzése, az én történetem inkább megmosolyogtató, mint példaértékű.
– Azért elmesélné?
– Az édesanyám, aki egyébként röplabdázott, a fejébe vette, hogy műkorcsolyázót farag belőlem. Meg sem tudtam tőle kérdezni később, hogy miért, mert hatéves voltam csupán, amikor meghalt. Négyéves koromban elvitt a legendás Dillinger Rudi bácsihoz, aki azonban az első idény után lebeszélt a műkorcsolyáról. A labdával azonban jó barátságban voltam, fociztam a Kábel Művek, illetve kosaraztam a Csőszer csapatában, ott, ami nekem, kelenföldi srácnak elérhető volt. A Bikszádi úti, ma már Grosics Gyula nevét viselő iskolába jártam, s telente ott is az volt a szokás, hogy fellocsolták a salakos pályát és lehetett korcsolyázni. Ami továbbra sem vonzott, ám esténként a nagyobbak hokiztak. Bekéredzkedtem, befogadtak, s beszippantott a hoki. A futballklubnál győzködtek, hogy ha edzésre nem is járok, legalább a meccsekre menjek el, de a hoki magával ragadott. A KSI-ben nevelkedtem Séra Miklósnál, akit inkább több kajakos kiválóság edzőjeként ismernek, de a jégkorongban is legendás tréner volt.
– Az ön korosztálya nem tudott sikereket felmutatni, ahhoz be kellett várnia a fiatalabbakat, az Ocskay, Palkovics, Ladányi fémjelezte generációt. Nehéz volt?
– Ahogy vesszük. Harmincévesen lettem csupán profi játékos. Tizennyolc éves korom óta dolgoztam a sport mellett, de amikor Fehérvárra kerültem, akkor már más nem fért bele a jégkorong mellett. Szerencsére nem csak a labdával, a koronggal is egész ügyes voltam, fizikálisan kellett túl a harmincon sokat fejlődnöm. Méghozzá autodidakta módon. Ahogy már utaltam rá, először igyekeztem magam kigyúrni, rengeteg fekvenyomást és guggolást csináltam az edzéseket kiegészítve, amitől kissé merev lettem, már elmúltam harmincöt, mire beállt a testem a megfelelő arányokra. Tényleg rengeteget edzettünk, Ocskay Gabi például edzések után rendszeresen kinn maradt a jégen, s még úgy ötszázat ütött kapura.
– Tudom, hogy jó barátok voltak. Ma is hiányzik?
– Persze. S nem csak nekem, az egész magyar hokinak. Egy nagy egyéniség korai halála mindig nagy veszteség. De ha például Kanadában vesztenek el valakit, az tízezerből egy, nálunk Csicsó viszont tízből volt egy. Méghozzá az egyik legjobb. Edzőként, vezetőként ma is nagymértékben hozzájárulhatna a sportág fejlődéséhez.
– Aminek az egyik kulcsa, hogy a válogatott játékosok erős bajnokságban edződjenek. A magyar központú Erste-liga mennyiben szolgálja ezt?
– Amennyire a benne ténykedők komolyan veszik. Persze javunkra válna, ha a bajnokság még erősebb lenne, de jelen feltételek mellett is többet ki lehetne hozni belőle, ha nem légiósok és máshonnan igazolt játékosok uralnák el a csapatokat, hanem a magyar fiatalok több lehetőséget kapnának. Tudom, hazabeszélek, de a MAC e tekintetben a kivételek egyike. Terbócs István, Garát Zsombor, Stipsicz Bence és Schlekmann Márk is nálunk nevelkedett. Megkérdezhetném, hogy a liga két kirakatcsapata, a Csíkszereda és az FTC e téren mit tud felmutatni. Értem én, hogy e két klubot az aranyérem élteti, de ez elviszi az eredeti célt. A sikerességet én nem ebben mérem, hanem abban, hogy ki mivel járul hozzá a magyar hoki eredményességéhez.
– A vetélkedés ráadásul heves indulatokat gerjesztett. Ön melyik félnek ad igazat?
– Nevetséges, sőt felháborító, ahogy Csíkszeredában elhárítják a felelősséget az ellenfelek biztonságáért, a fradisták pedig fölöslegesen és kihívóan hergelik a székelyeket. A két közeg valahol találkozott egymással. Mondhatnám, remélem, mindenki tanul az idei esetből, s a jövőben jobban előtérbe került a liga elsődleges feladata, ám a versenykiírás nem ezt sugallja. A pontrendszer eredetileg valóban a magyar, illetve fiatal játékosok érdekét védte, ám a klubok nyomására úgy felemelték a határt, hogy a következő idényben egy csapat akár tizenhét légióssal és csupán négy magyarral is kiállhat. Ez nem jó a magyar hokinak.
– S személy szerint önnek milyen célja van még?
– Szeretem a mostani szerepkört, hogy olyan klubnál vagyok vezető és edző, amelyik a játékosok nevelését tartja szem előtt. Az még nagyon tudna motiválni, ha ezt a munkát egy szinttel magasabban, az osztrák bajnokságban vagy akár a KHL-ben tudnám végezni.
(magyarnemzet.hu / Novák Miklós)
