Marietta 23 évesen, 2007 szeptemberében esett le a Komjádi Uszoda tetőteraszáról. Hét métert zuhant. A mai napig folyik a per, hogy eldöntsék, ki hibázott. A lány szerint nem volt megfelelő a korlát. Bármi is vezetett a balesethez, az ő életét véglegesen megváltoztatta, hiszen kerekesszékbe került.
“Az esés következtében eltört 5 csigolyám, az összes bordám, a szegycsontom és a kulcscsontom. A következő két hónapban próbáltak összerakni, rengeteg műtétem volt, és közben átestem az összes lehetséges szövődményen: tüdőembólián, agyhártya- és tüdőgyulladáson.
Szerencsére elég hamar felfogtam, hogy ha elhagyom magam, akkor nem lesz belőlem semmi. Hazaköltöztem Mezőkövesdre, és ott jártam rehabilitációra. Már akkor is arra törekedtem, hogy megtanuljak kerekesszékben is boldogulni, pedig akkor még ott volt a reménysugár, hogy majd egyszer újra lábra állok. Két és fél év után én mondtam, hogy hagyjuk abba, mert úgy érzem már nem javul tovább az állapotom.
Így 2011-ben hirtelen felindulásból Budapestre költöztem a szüleim és az új barátaim segítségével. Igen, új barátok, mert a régiek szépen lassan eltűntek mellőlem. Aki ismert a baleset előtt, az nem tudta, hogyan kezelje az új helyzetet, így ők is és én is kerültük ezeket a kínos helyzeteket. Az igazság az – és ez talán kegyetlenségnek hangzik a részemről – hogy nem tudtam komolyan venni a járni képes barátaim problémáit. Én majdnem meghaltam, és ehhez képest jelentéktelennek tűntek az ő mindennapi gondjaik. De ez mostanra megváltozott, ugyanazokkal a gondokkal szembesülök én is, mint a többi járó barátom.
Nagyvárosi élet négy keréken
“Amióta újra Pesten lakom már mindenen átmentem, amin egy kerekesszékes átmehet. Eleinte híres paralimpikon szerettem volna lenni, ezért vívni kezdtem, de sajnos a csavarok kilazultak a hátamban, és így újra kellett műteni. Utána kajakozni kezdtem, de kiderült, azt sem bírom fizikailag, úgyhogy lemondtam a paralimpikoni álmaimról.
Nem tömegközlekedem, mert utálok késni és félek is, kerekesszékesként elég sok akadály kerülhet az utadba Budapesten, ami megnöveli a tervezett menetidőt. Szerencsémre van egy átalakított autóm, így azzal megyek mindenhova. Könnyebben megtanultam vezetni, mint anno a lábbal kezelt autót. A legtovább azt tartott elsajátítanom, hogy hogyan tegyem be a kocsimat az anyósülésre, és vegyem ki, amikor kiszállok. Talán azért is halogattam olyan sokáig a megtanulását, mert úgy éreztem, ez véglegessé teszi az állapotomat.
Általában valamelyik plázába járok vásárolni, postai és banki ügyeket intézni, mert ezek az épületek többnyire akadálymentesek. Persze vannak dolgok, amiket nem lehet egy bevásárlóközpontban elintézni, de olyankor mindig előre telefonálok, hogy ki vagyok, mit szeretnék, s ha odamegyek, hogyan lehetne minél egyszerűbben megoldani. Velem szinte mindig rendesen bánnak, bár az nagyon rosszul esik, amikor érezetetik velem, hogy minek jöttem ide, miért nem ülök otthon a fenekemen, mert csak megnehezítem a dolgukat – de ez azért szerencsére ritka.”
Túl normális?
“Mára egészen normális lett az életem. Szerencsére van munkám, autóm, amivel bárhova eljutok, barátaim, akikkel eljárok lazítani, és megtaláltam azt a párt is magam mellé, aki előcsalogatta belőlem azokat a vágyakat, amivel szerintem minden korombeli nő rendelkezik. Ő nem kerekesszékes, így rengeteg dologban tud segíteni. Szóval jelenleg családra, gyerekekre vágyom, arra, hogy otthon várjam a munkából hazatérő férjem. De azért egy kicsit hiányoznak a kihívások…
Szociológiát szeretnék tanulni. Alapvetően reál beállítottságú vagyok, könnyűipari mérnökként diplomáztam, de most szeretnék emberekkel foglalkozni. Mivel elég nagy traumán mentem át, ezért azt gondolom, hogy hitelesen tudnám segíteni a hasonló cipőben járókat. Sokan elhagyják magukat egy ilyen baleset után, és én meg tudom nekik mutatni, hogy így is lehet élni. Ha otthon ülnék anyáékkal, akkor is kerekesszékes lennék, csak közben mindenkit kikészítenék magam körül. Én annyira szeretem az életet, hogy még így is szeretek élni.”
Köszönjük a Suhanj! Alapítványnak, hogy segítettek megtalálni Mariettát!
