Évtizedek óta Dániában él Sterbinszky Amália, a Vasas BEK-győztes, kétszázötvenszeres válogatott kézilabdázója. Az átlövőt a világ legjobb játékosának tartották a hetvenes, nyolcvanas években. Azt is tudta a kézilabdában, amit nem lehet megtanulni. Telefonon értük el.
– Hosszú idő óta Dániában él. Nincs honvágya?
– Nincs. Úgy vagyok ezzel a honvággyal, hogy ha készülök haza, Magyarországra, akkor az út előtt picit izgulok. Jobban dobog a szívem. Aztán amikor Magyarországon vagyok, és eltelik egy-két-három hét, már újra mehetnékem van, és visszavágyódom Dániába. Én mind a két országban otthon érzem magam. Szerencsés alkat vagyok, mert soha nem volt honvágyam.
– Miért éppen Dániába költözött?
– Nagyon egyszerű oka van. 1981-ben férjhez mentem egy dán újságíróhoz, és így kerültem ki. Megszerettem, megszoktam az itteni életet.
– És mi van a kézilabdával?
– Már 1989 óta nincs közünk egymáshoz.
– Megsértődött vagy megsértették?
– Nem. Egyik sem. Van itt egy magánklinikám, ahol megbecsülnek, masszázzsal, akupunktúrával, porcsérülések gyógyításával foglalkozom. Elég jól megy a dolog, és úgy érzem, hogy ebbe nem fér bele a kézilabda.
– A páciensei tudják, hogy ön a világ egyik legjobb játékosa volt?
– Vannak, akik tudják, vannak, akiket ez nem érdekel. Jó, jó, van sok sportember, akit sikerült meggyógyítanom. Aki emlékszik, azzal szoktunk nosztalgiázni. Pusztán ennyiről van szó.
– Hallottam, hogy több egykori és mai futballistát is meggyógyított.
– Igen. Mit tagadjam, kedvenc „betegeim” közé tartozott a sokszoros dán válogatott Allan Simonsen és Preben Elkjaer Larsen. Ez utóbbi izomsérüléssel fordult hozzám, néhány kezeléssel sikerült meggyógyítanom, olyannyira, hogy két nap múlva a Szovjetunió elleni válogatott meccsen két gólt rúgott. Utána azt mondta, hogy nekem ajánlja a győzelmet meg a góljait.
– Cseppet sem hiányzik a kézilabda?
– Őszintén mondom, nem. Amikor abbahagytam, egy ideig voltam még játékos-edző, de nem volt bennem az a vágy, ami aktív játékos koromban munkált bennem, hogy megmutassam, mennyi gólt tudok lőni. Motiváció nélkül pedig mi értelme lett volna az egésznek.
– Nem is jár mérkőzésekre, legfeljebb csak a tévén néz kézilabdát?
– Csak a világversenyeket nézem. Férfimeccset egyáltalán nem, mert ott már túl nagy szerepe van a fizikai erőnek. Annak idején mi sem voltunk gyengék, akiket csak úgy elfújt volna a szellő, de a mai modern kézilabda már távol van attól, amit én játszottam.
– Milyen kötődése van Magyarországhoz?
– Vannak barátaim és hát természetesen a családtagjaim. Két testvéremet éppen a napokban várom, hogy meglátogassanak, aztán jön az unokatestvérem. Tehát a gyökerek azért megvannak.
– Mennyit dolgozik egy nap a rendelőjében?
– Nyolc-tíz órát. Amellett pedig járok fitneszterembe, és rendszeresen futok. Hadd büszkélkedjek: négy évvel ezelőtt Berlinben lefutottam a maratonit. Kedvenc eszközöm a bicikli. Persze van autóm is, de ha csak nagyon nem muszáj autózni, biciklivel közlekedem.
– Egy picit ugorjunk vissza az időben! Miért éppen a kézilabdát választotta?
– Azért, mert a két nővérem kézilabdázott. Minden edzésükön ott voltam, és mivel én is mozgékony lány voltam, így a sport, amióta az eszemet tudom, mindig az életem része volt. Először atletizáltam, aztán asztaliteniszeztem. Hatodikos koromban lettem igazolt kézilabdás.
– Onnantól már nyílegyenes karrier következett?
– Ha nem is nyílegyenes, de az edzők valamit észrevehettek bennem, mert a Debreceni Dózsában 16 évesen már mélyvízbe dobtak. Csapatunk akkor az NB I. B-ben szerepelt. Megkeresett Elek Gyula, a Ferencváros akkori mestere, s én a legszívesebben azonnal csomagoltam és költöztem volna. De a debreceniek nem engedtek el, és abban az időben bizony egy évet ki kellett hagyjak, és csak annak letelte után játszhattam a Fradiban.
– A sors fintora lehetett, hogy amikor a Fradiból a Vasasba igazolt, szintén ki kellett hagynia egy évet. Miért hagyta ott a Ferencvárost?
– Voltak személyes problémáim, ráadásul alakult a Vasas, és úgy éreztem, váltanom kell.
– Szerencsére a kétszer egyéves kihagyás nem látszott a teljesítményén, mert Török Bódog, a válogatott kapitánya azonnal behívta a válogatott keretébe.
– Igen, még a Fradi játékosa voltam, amikor Bogyi bácsi meghívott, és hát azt gondolom, hogy a kétszázötven válogatottságomat nem kell külön magyarázzam.
– Sok nagy siker részese volt. Gondolom, a Vasas BEK-győzelme az egyik legemlékezetesebb.
– Kétségtelen, hogy nagyon sok emlékezetes meccset játszottam, mind a válogatottban, mind a Vasasban, sőt, a Fradiban is. A BEK elődöntőjében a Szpartak Kijev ellen játszottunk, és idegenben hétgólos vereséget szenvedtünk. A visszavágón viszont, csodálatos szurkolóink segítségével, kilenc góllal nyertünk, és így kerültünk a döntőbe, ahol már nem lehetett minket megállítani. A jugoszláv Radnicskinek sem sikerült. Azon a meccsen, jól emlékszem, úgy játszottam, mintha szárnyaim lettek volna.
– Van-e önben hiányérzet, hogy amit eltervezett, nem sikerült megvalósítania gazdag pályafutása folyamán?
– Nincs. Mindent megnyertem, amit egy kézilabdázó megnyerhet. Bár a budapesti világbajnokságon csak az ezüstéremig jutottunk a csapattal, de annak a válogatottnak az volt a maximuma, és mi kihoztuk magunkból.
– Visszatérve a mához, a hétköznapi élethez. Férj, gyerekek, esetleg unokák?
– Nincs egyik sem, mert a férjemtől néhány év után elváltam. Egyedül élek. Mégsem vagyok magányos, mert nagyon sok barátom van.
– Ha fölhívná a kézilabda szövetség, hogy jöjjön, berendeznek önnek Budapesten egy természetgyógyász klinikát, de vállaljon valamilyen tisztséget a magyar kézilabdában, mit mondana?
– Roppantul megtisztelőnek tartanám, és meg is köszönném a lehetőséget. Rögtön hozzáfűzném, hogy az én időm a kézilabdában lejárt. Ebben az évben nyugdíjba mehetnék, de eszem ágában sincs, mert szeretem, amit csinálok. Dolgozom, amíg csak tudok, mert engem a munka éltet.
Magyar Hírlap – Burkovits Ferenc, fotók: MH(1) jochapress.hu(2)
