Nem akármilyen tehetségnek indult a kézilabdázásban Pánczél Anikó, aki még nem volt húsz éves és már a felnőtt magyar női kézilabda válogatottban is bemutatkozhatott. A 12-szeres válogatottal Székesfehérvár közelében, Sukorón sikerült találkozni.
Pánczél Anikó (fotó: jochapress)
– Édesapám, az edzőként országszerte ismert Pánczél Barabás vitt el először kézilabdázni, miután a komolyabb szintű tornász karrierről le kellett mondanom. Megnőttem, megerősödtek a csontjaim, sportágváltoztatást javasoltak az akkori edzőim. Így kerültem kézilabdázni Komáromi Ákosné Éva nénihez Dunaújvárosban. Nála barátkoztam a sportággal 9-től 13 éves koromig, ahol nagyon megszerettem a kézilabdázást. Jó volt a hangulat, mindenki gyalog járt edzésre, a Kohász pályára. Kortársaimmal a Vasvári Pál Általános Iskolába jártam, szóval szinte minden összekötött bennünket.
– Azután hirtelen ott kellett hagyni a kedvenceket, Éva nénivel együtt.
– Miután édesapám 1980-ban Fehérvárra, a Honvéd Szondi SE-hez szerződött, a család is vele tartott. Jelentkeztem a KÖFÉM-be, ahol akkor Tombor Árpád volt az edző. Nem az ifikhez, hanem a felnőttekhez kértem magamat. Megengedték, nem telt bele egy év és már az NB II-es felnőtteknél is pályára kerültem, ahol még ott játszott az olimpiai bronzérmes Tóth-Harsányi Borbála is. Edzőnk, Tombor Árpád egy férfias, nagyon jószívű ember volt. Nála hívtak be az ifiválogatottba, alig 15 évesen. Ma is úgy gondolom, akkor nekem éppen egy ilyen edzőre volt szükségem, akinek a foglalkozásai mellett „feketén” jártam a fiúkhoz, az apu edzéseire is. Mindent elkövettem azért, hogy válogatott játékos lehessek. Jó erők voltak a kortársaim: Szabó Edina, Géczi Anikó, Kiss Éva, Elekes Csilla, Erdős Éva, Szilágyi Kati, Csapó Erika a legismertebbek. Kitűnő volt a hangulat, öröm volt közöttük játszani. Vagy négy évig együtt képviselhettünk hazánkat és rendre dobogós helyeken végeztünk.
– A KÖFÉM-ből 19 évesen igazolt át az abszolút élcsapatba, a Vasasba.
– Apu egyengette az utamat, és nem volt könnyű dolgunk, mert azon a nyáron valamennyi NB I-es klub megkeresett. A Komáromi-házaspár emberileg és szakmailag is közel volt hozzám, Debrecen viszont elég messze. Az angyalföldiek mellett talán az szólt leginkább, hogy számos igazi klasszis játszott ott, akik nagy vonzerőt jelentettek számomra. Végül Hikáde István érvelése győzött. Hikáde után Barabás Zsolt, majd Fekete Béla lett ott az edzőm. Az igazán emlékezetes mérkőzésem egyébként 1987. január 18-án volt, amikor a Belgrádban csúnyán elvesztett (13-27) BEK-nyolcaddöntő első meccsének visszavágóján, a Fáy utcában 27-22-re nyertünk, én pedig hét gólt lőttem úgy, hogy védekezésben a világklasszis Szvetlana Kiticset kellett fognom.
– Bíztató kezdést követően 23 évesen már le is mondta a válogatottságot.
– Sajnos egy örökölt térdbetegség miatt az élsport szintjén már nem bírtam a terhelést. Hosszas vizsgálatok után döntést kellett hoznom, hogy vagy folytatom a játékot és tolószékbe kerülök, vagy abbahagyom a pályafutásomat. Ma is örülök, hogy a családi életet választottam.
– Ritkaságszámba megy, hogy egy 23 éves válogatott játékos ott hagy csapot-papot és elmegy levezetni…
– Férjhez mentem és úgy döntöttem, hogy visszamegyek édesapámhoz, Székesfehérvárra, a KÖFÉM-be, ahol teljesítményemmel hozzásegítettem a csapatot, hogy feljussunk az NB I-be. De nekem ez már csak levezetés volt. Ezt követően kitanultam a kozmetikus szakmát, és ebben is a maximumot igyekeztem nyújtani, hiszen a szépségipar mindig is vonzott. Férjem – Sr. Abrakovits Géza, traumatológus, sportsebész – mindenben mellettem állt, és támogatta a döntéseimet. A jó Isten pedig két lánnyal ajándékozott meg bennünket.
Pálinger Katalin, Pánczél Barnabás (Paci), Kocsis Máté
– Így ment egészen édesanyja 2002-ben bekövetkezett korai haláláig.
– Édesanyám elvesztése ráébresztett arra, hogy minél több időt szeretnék eltölteni a gyermekeimmel, ezért teljes mértékben az anyaság felé fordultam. A férjem szakmai fejlődéséhez a stabil hátteret biztosítottam. Bátran kijelenthetem, hogy boldog és teljes családi életet élek feleségként, anyaként és immár nagymamaként. És nagyon élvezem!
– Visszagondolva a kézilabdás időszakra, mire emlékezik a legszívesebben?
– Arra a három-négy évre, amelyeket az ifiválogatott tagjaiként jó hangulatban, sok sikerrel eltöltöttünk, ezek mindmáig élénken élnek bennem. Fiatalok voltunk, nem pénzért játszottunk, mindannyian a kézilabda szeretetéért léptünk pályára és nagyon tudtunk örülni egymásnak, amikor újra és ismét találkozhattunk. Szeretettel a szívemben emlékezem valamennyi csapattársamra. Kuruczné Szabadfy Anikóval, György Annával, Nyári Zsuzsával személyesen is kapcsolatban vagyok.
– Emberöltő óta nem él a sportágban. Érdeklődik a kézilabdás történések iránt?
– Természetesen! Nagy figyelemmel kísérem a nagyobb versenyeket, szívemen viselem a magyar kézilabdázás sorsát., hiszen jómagam, mint játékos és utánpótlás edző is részt vettem annak építésében. Sajnálattal látom, hogy egyre több a légiós a hazai élvonalban, a magyar játékosok pedig kevesebb lehetőséget kapnak. De bizalomra ad okot a sok fiatal magyar tehetség.
– Edzőként is dolgozott nyolc évig. Milyen tapasztalatokat szerzett?
– A gárdonyi Pázmánd SE utánpótlás csapatainál kezdtem edzőként is kipróbálni magamat, a 12-16 éves korosztállyal foglalkoztam. Aputól – ahogy a kézilabda berkeiben mindenki ismeri: Pacitól – rengeteget tanultam, hiszen ő volt az utánpótlás szakmai vezetője. Azt tapasztaltam, hogy a mai gyerekek már teljesen más mentalitással állnak hozzá a sporthoz, mint az én időmben, sőt! Sokszor 10-12 éves korban még bukfencezni sem mernek, így alapvető hiányosságokat kellett pótolnunk. Hiszek abban, hogy biztos és jó alapokra lehet építeni – a kézilabdában is.
– Szerintem, minimum egy évig csak ismerkedniük kellene a kezdőknek a sportággal. Az is előfordult, hogy egy év után már a 3-2-1-es szisztéma ellen kellett játszatnunk a gyerekeket, ahol csak a kicsi, gyors és jól cselező játékosok maradtak meg. A későbben érők közül pedig – mellőzöttség, sikerélmény hiányában – számosan elvesztek a sportágnak.
– Miért hagyta abba az edzősködést?
– A COVID-időszakban, be kell vallanom, nem találtam meg az örömömet az online kézilabda oktatásban. Mivel senki nem tudta, mi várható, a megnövekedett családi teendőim miatt is, nehéz szívvel hoztam meg a döntést és elszakadtam a kézilabdától. Az elválást az könnyítette meg, hogy egy régi gyerekkori álmom válhatott valóra azzal, hogy stílustanácsadó lettem.
– Mit tart a legfontosabbnak az életében?
– Mondhatnám itt, hogy a keresztény hitemet, a családomat tartom a legfontosabbnak, de a kézilabdánál maradva nagyon fontosnak tartom a közösséget, mint csapatjátékot. Mindig szerettem egy szerető közösség aktív fogaskereke lenni.
(jochapress / Jocha Károly)
