Akik ismerik a német kézilabda Bundesliga történéseit, azoknak nem kell mondogatni: nézzék minél gyakrabban a férfi Bundesliga meccseinek tévéközvetítéseit. Ott bizony alapvetően jóiramú, olykor pokoli tempójú meccseket lehet látni, s az sem ritka, hogy egészen kimagasló színvonalú 60 perceknek lehetnek szemtanúi az ínyencek.
A német bajnokság főszponzora
Ez utóbbi kategóriába tartozó összecsapást láthattunk szombaton Lipcséből, ahol a házigazda SC DHfK Leipzig gárdája a legutóbbi német bajnok SC Magdeburg legénységét fogadta. Azt a Magdeburgot, amely a közelmúltban kicsit „megdorgálta” a BL-győzelemre immár harmadik évtizede minden évkezdetkor pályázó Veszprém légiós hadseregét.
A 6000 néző előtt lebonyolított meccs számos tanulsággal szolgálna a nagy, hazai színekben futó kluboknak (kettő ilyen van: a Veszprém és a Szeged), ha valóban érdekelné őket és okulni – netán változtatni – is akarnának a látottak ismeretében. Az történt, ami a magyar pontvadászatban legfeljebb sokévente egyszer fordulhat elő. A tipikus középcsapat, a Leipzig ugyanis fittyet hányt a papírformára és egyetlen pillanatra sem játszott alárendelt szerepet az eredményei alapján méltán a világ egyik legjobb klubcsapatának tartott Magdeburg ellen.
Az egyensúlyt végig tartani képes, az utolsó 15 percben szép lassan elhúzó Leipziget ugyanis már nem tudta utolérni az egyébként elkeseredetten hajrázó bajnokcsapat. A 60 perc alapján a Leipzig 33-32-es győzelemmel vonulhatott az öltözőbe – a most szerzett pontokkal éppen 50 százalékosra javult fel a teljesítményük.
Sokadszor nyer bizonyítást az a tétel, mely szerint a német bajnokságban egy-egy meccsen akár még a kiesőjelölt is képes hatalmas bravúrra. Bár ott is van 3-4 topcsapat, de a tizennyolcas mezőny további tagjai talán szerényebb játékosállománnyal, de ugyancsak hatalmas aktivitással képesek magukat harcba küldeni. Azt az iramot, amelyet a Leipzig és a Magdeburg 60 percen keresztül produkált, a magyar élcsapatok (Veszprém, Szeged) egyszerűen képtelenek átvenni. Ez tény és ennek több oka is közismert.
A Bundesliga csapatai nyilvánvalóan rendkívül kemény fizikai felkészülést követően vágnak a bajnoki és nemzetközi sorozatnak. A hazai pontvadászat folyamán a részvevők alapvetően szerda-szombati ritmusban játszanak, a hármas bírói sípszót követően pedig nem ritkán 6-7-800 kilométeres autóbuszozás vár rájuk. Hajnali 3-4 óránál előbb csak ritkán érnek haza. Nem véletlenül nyilatkozta egy alkalommal a Veszprém vendégjátékosainak egyike, a dán Rasmus Lauge, hogy a Bundesliga megpróbáltatásai után számára a veszprémi program kimondottan pihentető. Nem alapkövetelmény a szerda-szombati bajnoki erőpróba, ráadásul idegenből is sokkal hamarabb megtérnek veszprémi bázisukra, mint tehették azt Németországban.
Arról nem is szólt Lauge, hogy a meccsek igénybevétele között is alapvető különbség van, hiszen a Dabas vagy a NEKA legyőzése leginkább csak „kézimunka” az előlállóknak, amíg a Bundesligában csak nagyon ritkán lehet könnyű győzelmeket aratni.
Visszatérve a Lipcse bravúrjára, a számok ez alkalommal is sok mindent elárulnak. Például azt, hogy a hazai prakszisban leginkább mániákusan „forgatják” a pályán lévőket, holott cserélni elsősorban csak akkor kellene, ha valakiknek alapvetően nem megy a játék. Egyébként egy jól felkészült kézilabdázónak akár a 60 percet is hasznosan kellene eltöltenie a küzdőtéren, amint a német rangadón ez is bebizonyosodott. A lipcseiek izlandija, Viggo Kristjánsson például 51.29 percet töltött a pályán tíz gólt szerezve, míg a Magdeburg képviseletében a holland Kay Smits 57,29 percig küzdve, 11 góllal terhelte meg a lipcseiek kapuját. Tehát még véletlenül sem lehet azt mondani, hogy „végigtotyorogták” volna a találkozót, hiszen Kristjánsson a játékidő 85, Smits pedig 95 százalékát töltötte a pályán.
Ha pedig valaki azt gondolja, hogy a Veszprém vagy a Szeged azért szerepel szerényebben a nemzetközi porondon, mert ott több a pénz, az nagyot téved. Elsősorban azért, mert a magyar bajnokság nem készíti fel kellően élcsapatainkat a Bajnokok Ligájában várható hatalmas iramra. Óhatatlanul előbb fáradnak (elsősorban koncentráció dolgában) a magyarok, mint a németek, vagy az ott játszó izlandiak, dánok, svédek és más nemzetiségűek. Az sem elhanyagolandó kérdés, hogy a 370 ezer lakosú Izland szigetéről immár sok éve hogyan tud ennyi, nemzetközi szintű kézilabdázó kikerülni, miközben Magyarország képtelen olyan utánpótlás fokozatos és folyamatos felnevelésével jelentkezni, akik a nemzetközi porondon is versenyképesek lehetnek.
Valószínű, hogy a törpeállamnak számító Izlandon sokkal érzékenyebb a kiválasztás, illetve minőségibb munkát végeznek a klubok utánpótlás korosztályaiban, mint Magyarországon. Hogy ennek miért kell így lennie és mi az, amit alapvetően meg kellene változtatni, annak definiálására és kimondására megvannak a jól (vagy inkább túl jól?) megfizetett szakemberek, akiket úgy tűnik, nincs, aki elszámoltasson a lehetőségek nem megfelelő kihasználásáról, annak okairól.
(jochapress / Jocha Károly)
Post Views: 2
