Megint szegényebb lett a magyar sport egy kivételes egyéniséggel: életének 79. évében eltávozott közülünk Polyák Imre (képünkön), minden idők egyik legnagyobb sportembere, aki kiérdemelte az „Évszázad birkózója” büszke címet is.
Polyák Imre úgy volt a legnagyobb, úgy élt közöttünk évtizedeken keresztül, hogy valójában nagyon keveset tudtunk róla. Szerénysége, a sport iránti elkötelezettsége, alázata, kivételesen sikere pályafutása ellenére az abszolút átlagember életét élte. Semmi különös nem történt vele, miközben otthonosan mozgott övéi, a birkózók társadalmában és aki kérte, annak mindig adott okos, megszívlelendő tanácsokat.
Kivételesen kemény életút van mögötte. A londoni olimpia rádiós közvetítései nála is megtették a hatásukat. A rövidesen megalakult lajosmizsei birkózó szakosztályban tette meg az első lépéseket. Bátyjával hamarosan arra jutottak, nekik bizony kevés a heti három edzés, ezért felköltöztek Budapestre. Kőbányán kádárként dolgoztak, közben eljutottak az újpesti birkózók közé, ahol az éppen Londonban bronzérmet szerzett Tóth Feri bácsi volt az edző.
Polyák tehetsége hamar egyértelmű lett, a már akkor is példás szorgalma pedig két év múlva orszáégos ifjúsági bajnoki címet eredményezett. Újabb egy évvel később, 1951-ben – tizenkilenc évesen! – pedig a felnőtt ob-n vehetett át ezüstérmet.
A többi már sporttörténelem. Egymást követték az olimpiai szereplések: 1952, 1956, majd 1960, s mindháromszor meg kellett elégednie a második hellyel, mert mindig volt egy nála akkor éppen jobb, vagy taktikusabb rivális. Helsinkiben a szovjet Punkin, Melbourne-ben a finn Mäkinen, Rómában pedig a török Sille orozta el előle az aranyérmet.
Az adott helyzetben bizonyára nagyon sokan feladták volna, Ő azonban folytatta. Egyetlen napot sem hagyott ki, töretlenül bízott a sikerben, s ezért mindent meg is tett. Hosszas beszélgetéseink alkalmával soha nem mulasztotta el méltatni azokat, akiknek különösen sokat köszönhetett: Matura Mihályt, Papp Lászlót és Kárpáti Károlyt. Legsikeresebb fogásaikat is tőlük tanulta, s már sorolta is: féljárom, dupla járom, majd karfelszedés.
Szerette levinni az ellenfeleket földharcba, hogy ott „dolgozzon” rajtuk. Pontosan tudta, mennyit edzett és kivételes erőnlétére jogosan volt büszke. „Azóta sincs senki, aki annyit elbír, mint én annak idején” – mondta egy alkalommal, s ezt az állítását soha nem vonták kétségbe. Erre volt szüksége ahhoz, hogy negyedik nekifutásra Tokióban végre a dobogó legfelső fokára állhasson.
Célját elérte, mégsem dőlt hátra a fotelban. Tokióból hazaérkezvén, másnaptól tovább edzett: a kötöttfogású válogatott edzője lett, de ugyanazt a munkát végezte, mint annak előtte. Kevesen emlékeznek már arra, hogy 1968-ban, Mexikóvárosban az utolsó napig agitálták: induljon el ötödik olimpiáján, mert 36 éves kora ellenére olyan kirobbanó erőben volt.
Ez a fellépés az ő akaratából azután elmaradt, s folytatta igen eredményes edzői munkáját. Ebből az időszakból különösen két olimpiai bajnok társára, Bóbis Gyulára és Szilvásy Miklósra emlékezett köszönő szavakkal. Egészen 2001-ig több fronton is helyt állt, ekkor adta le minden, vállalt kötelezettségét, s vonult vissza szűkebb családi körébe.
A versenyeken azonban a legutolsó időkig ott volt. Ez év augusztus végén még kortársaival ott lehetett Rómában, az 1960-as játékok félévszázados jubileumi ünnepségén.
Most, amilyen szerényen, csendben élt, úgy hagyott itt minket. Nagy örökséget hagyott hátra, nagyon fog hiányozni!
Nyugodjon békében!
