November 5-én, csütörtökön töltötte be 50. életévét Elek Gábor, a Ferencváros női kézilabdacsapatának örökös családtagja, edzője, a női válogatott szövetségi kapitánya.
(Fotó: Nemzeti Sport)
Elek Gábor nem az a típus, aki napi rendszerességgel zúdítja a nyilvánosságra az érzelmeit. Nem száll pokolra és nem megy a mennybe sem a mérkőzések közben, sem után, a – beszélgetésünkkor még csak közelgő – kerek évforduló kapcsán is a rá jellemző öniróniával mondja:
„Nem állítom, hogy marha boldog vagyok, de időm sincs rá, hogy eldrámázgassak magamban.” Amikor felvetem, hogy fiatal apukaként erre oka sincs, kapásból hozzáteszi: „Ifjú házas és fiatal apuka. Komolyra fordítva, nem érzem különösebben a súlyát az ötvennek, legfeljebb sok haveromnak adok majd lehetőséget néhány nagyon kedves tréfára.”
Elek Gyula (fotó: jochapress)
A legsúlyosabb, egyre komolyabbra forduló „tréfát” persze a koronavírus-járvány űzi a világgal, azon belül az élsporttal, így a kézilabdával is. Ez sem mérgezi meg azonban az ünnepelt hangulatát, miközben tudja, hogy a kisebb lagzira hajazó 40. születésnapi buli megismétlésére momentán esély sincs:„Azzal kell foglalkozni, amire hathatunk. Ha depressziósok leszünk, az semmit sem segít. Nem fogom tudni megváltani ezt az elképesztően rendhagyó világot, amelyben minden éppen az ellenkezőjébe fordult, nálam sokkal okosabb emberek sem tudják, ezért elfogadom és alkalmazkodom hozzá. Annyi összevágott videóm van, amelyet a végül le sem játszott mérkőzésekre készítettem el, hogy máskor már agyvérzést kaptam volna az egésztől, de most ezzel sincs mit tenni. A kézilabda él, zajlik a magyar bajnokság és a BL, meggyőződésem, hogy lesz Eb, olimpiai selejtező és olimpia is. Aztán, ha mégsem, alkalmazkodunk ahhoz is.”
Irigylésre és követésre méltó ars poetica. Mondják, a gyermek lelke tizenegynéhány éves korára kialakul, és az addig kapott muníciót, felvértezettséget vagy sebezhetőséget cipeli magával egy életen át. Ha így van, Elek Gábor a legszerencsésebbek közé tartozik; csodálatos mikrovilágban, a sport és a Ferencváros bűvkörében, Elekné Rothermel Anna, „Potyi néni”, a világbajnok édesanya kapus és Elek Gyula, a korszakos edző édesapa lábainál nőtt fel.
Elekné Rothermel Anna (fotó: jochapress)
Az idillt elvétve zavarta meg valami: „Első emlékem a régi, salakos pálya a fatribünnel, no meg, hogy az egyik edzésen, a melegítésnél agyonlőttek, mert okosan a kapu mögött rohangáltam. A vasárnapi mérkőzések nagyon kellemesen teltek, olyankor több ezer ember engem tömött csokival. Szegény anyám mondta is, táblát rak a nyakamba azzal a szöveggel, hogy a gyereket etetni tilos. De a Körcsarnokot sem felejtem el, ahová jóval a mérkőzések előtt érkeztünk a faterral, és kapura rugdostunk egymásnak a sötét teremben. Az 1978-as KEK-győzelem volt az első meccs, amire nem vittek ki. Szigorodtak a szabályok, nyolcévesen már nem ülhettem le a kispadra, mint korábban, viszont abban az őrületben nem hagyhattak magamra. Ezért otthon duzzogtam.”
Az eleve elrendeltetettségre az egyetlen veszélyt a család „lila báránya”, Rothermel Ádám, az Újpesti Dózsa futballcsapatának kapusa jelentette, de egy pohárka tej megoldotta a dilemmát: „Focikapus akartam lenni, bár természetesen nem a Dózsában, hanem a Fradiban. El is mentem egy nyári táborba, ahol reggel közölték, hogy ebédre mindig meg kell inni egy pohár tejet; amit ki nem állhattam, a futballkarrierem ezzel le is zárult. Ami pedig a családot illeti, két részre szakadt, az egyik fele Ádám miatt az Újpestnek szurkolt, a másik a Fradinak. Elképzelhető, hogyan teltek a karácsonyaink, amikor a lila hagymától a zöldig mindennel kedveskedtünk egymásnak. Emlékszem, egy Üllői úti meccsen Ádám parádésan védett, az Újpest pedig három nullára nyert. Kis srácként még szabadon járkálhattam a pályán, ezért a mérkőzés előtt bementem a Dózsa-öltözőbe, és megígértem nekik, hogy tízet kapnak. Úgyhogy utána nem győztem bujkálni, de persze ki talált meg: ő. Viszont azt sem felejtem el, amikor a Népstadionban hét egyre győzött a Fradi, mi pedig este otthon szedelőzködni kezdtünk, és amikor kérdeztem, hova megyünk, a fater azt felelte: »Hát Ádámékhoz, cukkoljuk egy kicsit.«”
(A teljes írás az nso.hu oldalain olvasható)
