A magyar evezőssportban kivételesen eredményes versenyzői pályafutást mondhat magáénak Sándor (Stadler) István: az egyetlen magyar lapátforgató, aki valamennyi evezős versenyszámban nyert felnőtt országos bajnoki címet. Kijutott az 1952-es, helsinki olimpiára is. Ma, június 8-án ünnepli 90. születésnapját.
Sándor István 1969. óta nem Magyarországon él: előbb Amerikában, majd Kanadában dolgozott, de csak 76 éves korára tudott alanyi jogon nyugdíjra szert tenni. Kedvenc helyén, a margitszigeti Thermál Szállóban beszélgettünk.
– 1981-ben jöttünk ide először, akkor még jókora protekcióra volt szükség… Itt néhány hét alatt kisebb csodákat csinálnak velem, amire egy idős szervezetnek bizony kétszeresen is szüksége van.
– Önt az idősebb evezősök ugyancsak tisztelik és becsülik. Mivel vívta ki ezt a köztudott elismerést?
– Az elért eredményeim – tizennyolcszoros felnőtt bajnok vagyok -mellett remélem, a tisztességemmel is. Soha nem alkudtam meg senkivel, még Kutas Istvánnal meg Sebes Gusztávval is szembe mertem menni.
– Ahhoz, hogy ezt megtehesse, ugyancsak komoly eredményekre volt szüksége. Milyen úton jutott el a legelső vonalba?
– Pontosan emlékszem, még nem voltam tizenhat éves, amikor a Hungária Evezős Egyletben, 1937. május 3-án először ülhettem evezős hajóba. Kitűnő edzőm, Machán Tibor a Zrínyi Gimnáziumban választott ki – egy hónap múlva a KISOK-bajnokságon négyevezősben hatból másodikok lettünk. Négy évvel később már kétszeres felnőtt bajnok lettem, 1942-ben, 21 évesen pedig a legrangosabb nemzetközi regattákon is mindig veretlen hajókban ültem.
– Önnek tényleg „betett” a II. világháború, hiszen a legjobb korban évek estek ki a pályafutásából.
– Machán Tibor 1946-ban elhagyta az országot, a patinás klubokat pedig új név alatt összevonták. Én a Vörös Meteor helyett a Ferencvárost választottam, s mint megbízhatatlan, nem is kaptam útlevelet a londoni olimpiára. 1952-ben is csak úgy juthattunk ki Helsinkibe, hogy az FTC – Vasas nyolcas minden válogatón legyőzte a „futtatott” Vörös Meteort, ahonnan végül egyetlen embert, az 1948-as bronzérmes Zsitnik Bélát ültették be a mi nyolcasunkba.
– Amely azután a finn fővárosban nem került be a döntőbe…
– Pedig előtte minden versenyt nyertünk, így mindenki értetlenül állt a kiesésünk tényével szemben. Végül arra jutottunk, hogy a minimálisan kötelező 93 kiló helyett a mi kisipari készítésű hajónk 143 kilót nyomott. Ekkora előnyt még mi sem adhattunk a riválisainknak.
– 1954-ben visszavonult, megtervezte az első hajószállító gépkocsit, majd elindította az Evezés című havilapot, amiért kitüntetést is kapott. 1969-ben újra nősült, s ezzel Amerikába került. Taxisofőr volt, de 1982-ben megint elvált, s ekkor átment Kanadába. Torontóban ismét kapcsolatba került az evezéssel.
– Beiratkoztam az ARGONAUT Rowing Clubba, amelynek az óta már örökös tiszteletbeli tagja lettem. 1991-ben Floridában összeülhettem régi versenyzőtársammal, dr. Harmat Zoltánnal, akivel Veterán Világbajnoki címet szereztünk.
– A Danubius Nemzeti Hajós Egyletben evezősök sokasága köszöntötte 90. születésnapja alkalmából. A szövetség ajándékát Dávid Imre tiszteletbeli elnök adta át. Mit vár még az élettől?
– Megfáradt testemet amíg lehet, igyekszem karban tartani. Egy, a korábbinál szélesebb hajóban még mindig vízre merészkedem. Majd ha az út végére érek, könnyű halálban reménykedem.
Kép és szöveg: mob.hu / Jocha(Press) Károly
