Öt éve sokan a védjegyévé vált szürke mackónadrágban mentek munkába a magyar labdarúgó-válogatott Európa-bajnoki sikereire reagálva, de Király Gábor tizenhármas számú kosarasmeze legalább ilyen fontos babona volt. A 108-szoros válogatott kapus védett a Bundesligában, a Premier League-ben és a Bajnokok Ligájában is, mindent látott a futballból, két ember mégis zavarba tudta hozni. Az egyikük Jon Bon Jovi, a másikuk Peter Schmeichel volt. Róluk, a Haladás B-középnek vágott két táskányi papírfecniről és a válogatott mostani Eb-esélyeiről is beszélgettünk.
Király Gábor Szombathelyen saját klubját vezeti (fotó: Unger Tamás, Vas Népe)
– Ha azt mondom, Bon Jovi: It’s My Life…?
– Adrenalinbomba – vágta rá Király Gábor. – 2000-től az összes hazai meccsem előtt ez a szám kísért fel a pályára, hiszen az üteme, a lendülete, a keménysége jól párosítható a labdarúgással.
– Miért pont Bon Jovi? Honnan a rajongás?
– Régen nagy Scorpions-fanatikus voltam, és még emlékszem arra, amikor Bon Jovi a Scorpions előzenekara volt. Egy idő után átpártoltam hozzájuk. Konkrétan az It’s My Life pedig 2000–2001 környékén lett meghatározó. Azokban az években szerepeltem a Herthával a Bajnokok Ligájában és született meg a lányom Berlinben. Óriási energiaőrületben éltünk, és a szám tartalma, ritmusa jól kifejezte a napjainkat.
– 2013-ban személyesen találkozhatott az együttes frontemberével, Jon Bon Jovival, aki az 1860 München mérkőzése után látogatott el az Allianz Arénába.
– A gyerekeim a mai napig nevetve mesélik, hogy sosem láttak olyannak, mint akkor.
– Miért?
– Nagyon alacsony a pulzusom, de akkor az egekbe szökött, teljesen meg voltam döbbenve. 3-0-ra nyertünk az Aalen ellen, jöttem le a pályáról, amikor odaszólt a sajtófőnök, hogy egy órán belül érkezik a stadionba Jon Bon Jovi. Tudta, hogy rajongok érte, ezért leszervezte a találkozót a média kizárásával, csak a családom és én lehettünk ott, ez volt Bon Jovi feltétele. Korábban megesett, hogy a szurkolók akár remegő kezekkel léptek oda hozzám aláírást kérni, és végre megtapasztaltam, milyen a másik oldalon állni. Hihetetlen meglepetés volt, csak kétszer éreztem ilyet életemben.
– Mi volt a másik eset?
– Amikor Peter Schmeichellel találkoztam. Az Aston Villával játszottunk az Old Traffordon, öltözködtem, amikor arra lettem figyelmes, hogy a csapattársaim beszélnek valakihez. Akkor vettem észre, hogy Peter Schmeichel támaszkodik az ajtófélfának mellettem. Az én fejemben ő az 1992-ben Európa-bajnok dán válogatott és a Manchester United legendájaként élt, akit csak a tévében láttam védeni, talán ezért érintett meg ennyire a találkozás.
Játszottam David Beckham, Cristiano Ronaldo vagy Oliver Kahn ellen is, de rájuk sosem gondoltam így, mert ellenfelekként közvetlenebb a kapcsolat. Schmeichel más volt.
– Ha eligazolt volna az Arsenalba, a Real Madridba, a Milanba vagy a Chelsea-be, amelyeknek az érdeklődéséről korábban nyilatkozott, még több hasonló találkozásban lehetett volna része.
– Nem bánom, a pályafutásom huszonhat évének úgy kellett felépülnie, ahogy történt. Gyerekkoromban nem a nagy csapatokról álmodoztam, hanem arról, hogy minél több meccsen tudjak védeni profi kapusként. Ezért is vezettem egy spirálfüzetben az összes mérkőzésem alapinformációit. 882 találkozó lett a vége, amire büszke vagyok. Egy-egy átigazolás viszont kevés százalékban múlik a játékoson, ezt már fiatalon megértettem. Érkeztek ajánlatok, de a klub nem akart elengedni, én pedig soha nem követelőztem, hanem tettem a dolgomat. Volt, amikor azt sem tudtam, pontosan mennyit keresek havonta, mert csak az érdekelt, hogy tanuljak.
– A 882 meccsből mennyire különleges az a négy, amelyeken a 2016-os Európa-bajnokságon védett?
– A futball nagyszínpadán léptünk fel, leírhatatlan ünnepi hangulatra emlékszem. Az Eb-t megelőző négy-öt hetes alapozás nagyon kemény volt, de negyvenévesen is megérte még egy lapáttal rátenni, mert az a fantasztikus eufória, amit Franciaországban és itthon láttunk, örök emlék.
(A teljes interjú a magyarnemzet.hu/sport oldalon olvasható)
