Kiss Balázs 1996-ban, Atlantában nyert ötkarikás aranyérmet kalapácsvetésben. Olimpiai bajnok létére a nemzetközi szövetség később a bőrszíne miatt nem kért a segítségéből, és itthon sem hívták, hogy az atlétikában tevékenykedjen. Kiss Balázs annyira nem is bánja, nagyon jól megvan a rivaldafény nélkül, visszatérhetett ahhoz a szabadsághoz és nyugalomhoz, ami elindította őt nagy útján az atlantai siker felé.
Kiss Balázs Budapesten igyekszik kerülni a nyilvánosságot (fotó: Fuszek Gábor)
Mivel foglalkozik manapság? Keveset lehet hallani önről.
– Ez teljesen tudatos. Tíz éve döntöttem el, hogy kerülöm a nyilvánosságot. Akkoriban költöztem Veszprémről Budapestre, és beleszerettem abba az állapotba, hogy itt nem tudják az emberek, ki vagyok. Nyugalomban végezhetem a dolgomat, építési beruházásokkal és uniós pályázatok menedzselésével foglalkozom.
– Az üzleti életben azért előfordul, hogy megismerik?
– Nemrég tárgyaltam valakivel üzlethelyiség-bérlésről. Néhány órával később küldött át egy húsz évvel ezelőtti képet, hogy leesett neki, ki vagyok. Nem ez a jellemző, de néha úgy érzem, még így is túl sokan ismernek meg.
– Ha jól sejtem, nem a népszerűség motiválta, hogy profi sportoló legyen.
– Ellenkezőleg, a dobópálya nagy, jól elvész rajta az ember. Elvégzi a munkáját, és békén hagyják. A ’80-as évek közepén láttam az idősebbek példáján, hogy a sporttal privilégium és szabadság jár. Nyugat-Németországba utaztak, szép kocsijuk volt. Én még fiatalként nem tartottam itt, de az edzőtáborok idején mindig elengedtek az iskolából. 250 órát lehetett hiányozni egy tanévben, én mindig elértem a 230-at, 240-et. Mindemellett persze szerettem is, amit csináltam, anélkül nem lehet jó munkát végezni.
– A szabadságvágya vitte az elsők között Amerikába, hogy ott tanuljon?
– Az atléták közül én voltam a második. Bagyula Pisti volt az első, aki az 1991-es tokiói vb-n Szergej Bubka mögött második lett rúdugrásban. Úgy rémlik, előtte is lett volna valaki, de őt nem engedték. Viszont amikor Pistinek sikerült, akkor gondoltam, hogy engem sem fognak akadályozni, ráadásul addigra pont eljött itthon a rendszerváltás.
– Mekkora kultúrsokk érte odakint?
– Életemben először találkoztam valódi kapitalizmussal, hogy senki nem tartozik nekem semmivel, ahogy én sem másnak. Akkoriban mindenki odavágyott, megvolt a modell: jó egyetemen jó diplomát szerez az ember, aztán kapja a jó állást, és rendben van. Persze az amerikai álomnak is megvan a maga árnyoldala, sokan azonnal megvesznek mindent hitelre, amiért egyébként 10-15 évig takarékoskodniuk kellene, aztán ha elveszítik az állásukat, akkor nagy bajba kerülnek. De aki észszerűen gondolkozik, annak valóban rendben lesz az élete. Úgyhogy én Amerikába, sőt kifejezetten Kaliforniába akartam menni. Mára nagyot fordult a világ: fehér emberként már nem vágyom oda, ellenben nemrég két amerikai barátom is kérdezte, hogyan szerezhetne EU-s útlevelet, hogyan lehetne magyar állampolgár, mert ha tovább romlik a helyzet, békésebb helyre költöznének.
– Kalapácsvetőként mennyit profitált az amerikai évekből? Elvégre, ha van atlétikai versenyszám, amelynek itthon nagyobb hagyományai vannak, mint az Egyesült Államokban, akkor a kalapácsvetés mindenképp ebbe a körbe tartozik.
– Nem is szakmailag kaptam sokat Amerikában, hanem az attitűdöt tekintve. Márpedig az élversenyzők nagyon közel vannak egymáshoz, a győzelem már az attitűdön múlik. A győztes attitűd olyan, mint egy jófajta betegség: ha sok ilyen ember között vagy, te is elkapod. Az egyetemi szakemberek nem neveltek világbajnokokat, viszont áradt belőlük a pozitivizmus. Tudtam, hogy nincs tragédia, ha nem nyerek, és ettől amolyan Forrest Gump-os nyugalommal versenyeztem. Vagy ahogy Göncz Árpád köztársasági elnök elengedett minket akkor az olimpiára, „könnyed lélektartással”. Persze ezt csak kimondani könnyű, megvalósítani nehéz. De nekem sikerült, egészen addig, amíg meg nem nyertem az olimpiát.
– Mi változott utána?
– A könnyedség már nem volt meg. Nemcsak önmagamnak akartam megfelelni, hanem az olimpiai bajnoki címemnek is. Márpedig ez kontraproduktív, ennek csak akkor lehet megfelelni, ha nem gondolkozol rajta. Szerettem utána is versenyezni, de az olimpiai aranynál nem lehetett nagyobb célokat megfogalmazni. Persze vannak, akik újra és újra nyerni akarnak, én viszont szerettem volna magam másban is kipróbálni: polgári életet élni, vállalkozni, elkövetni azokat a hibákat, amelyeket húszévesen kellett volna.
– Fokozatosan egyre kevésbé lett fontos az atlétika?
– Amikor az ember abbahagyja, az mindig hirtelen változás, akkor kettős gyomros éri. A sportteljesítménye miatt addig fontos volt, és a léleknek nem tesz jót, hogy ez hirtelen megszűnik. Utólag ezért sem gondolok vissza eufóriával a sportsikerekre. Akkor nagyon lényeges volt nekem a kalapácsvetés. Tudtam, hogy nem rákot gyógyítunk, de sok ember büszke volt ránk. A büszkeség megmaradt, de ma már a világ dolgai, a saját életem, a hároméves gyermekem a lényeges. Mindeközben friss diplomásnak számítottam, miközben az én koromban mások már középvezetői pozícióba kerültek. Újra a nulláról kellett felépítenem magamat.
– Az atlétika világán belül nem volt lehetősége elhelyezkedni?
– Amikor a Nemzetközi Atlétikai Szövetségben 2003-ban megalakult a sportolói bizottság, engem is kerestek. Angolul beszélek, közgazdász diplomám van, gondoltam, belevágok. Majd visszahívtak, hogy baj van: a kvóta fekete-afrikai nőnek szól. Ott eltört bennem valami. Megértem a mozgalmakat, de Martin Luther King híres beszédében az volt az álma, hogy egyszer az embert nem a bőrszíne, hanem a teljesítménye alapján ítélik meg. Hát ez lett az álomból, hogy dr. King forog a sírjában.
– Az egyetemi évei során nem volt hasonló tapasztalata?
– Ismert volt az affirmative action (esélykiegyenlítés) az egyetemen, azaz bizonyos mennyiségű színes bőrű diáknak kellett lennie a hallgatók között. Nem értettem ezt, hiszen fehér emberből is van épp elég szegény, de azért jellemzően teljesítménycentrikus volt a közeg. Illetve a csapatszellem volt az érték: hiába űztünk egyéni sportot, akkor is támogatnunk kellett a többieket, anélkül az olimpiai címek sem értek semmit az ottani értékrendben. A sportolói pályafutásom során jártam ötven országban, rasszizmust tekintve az Egyesült Államok biztosan nem volt a legrosszabb tíz között sem. Az egyetemen minden második csapattársam fekete volt, ha nem többen. Jó ízű zrikálás ment mindkét irányba. Mára annyira kiélezték a helyzetet, hogy ez lehetetlen lenne.
– Itthon aligha volt gond a kvótával. Miért nem vállalt szerepet a hazai atlétikában?
– Nem kerestek. Nagyon sajnálom, hogy a magyar sport nem használja jól a bajnokait. Nem anyagi megbecsültségről beszélek, az állam díjazza a teljesítményünket. A szakszövetségeknek kellene abban előre lépni, hogy ott legyenek a fiatalok előtt a bajnokok, akiktől elkaphatják a győztes attitűdöt. Minden mást megkapnak az edzőjüktől, az állami edzőtáborokból, de ezt nem lehet. Emlékszem, amikor Csermák Józsi bácsinál ültem az olimpia előtt. Ő 1952-ben világcsúccsal nyert olimpiai aranyérmet, pedig nem amerikai egyetemről jött, akinek mindene megvolt, hanem húszéves bányász fiú volt. Elmentem az egyszerű tapolcai lakására, és elmondta nekem: „Figyelj, Balázskám! Az első dobás laza, nem dobjuk ki a világból a kalapácsot, bedobunk egy jót. Másodikra is nyugi van, a harmadik dobástól kezdünk el versenyezni.”
– És Atlantában tényleg a harmadik dobása jelentette az olimpiai aranyérmet.
– Hiszen megmondták nekem, hogy ezt kell csinálnom! Olyan tűz volt Józsi bácsi szemében, ahogy mindezt végig mondta nekem, ami csak olyasvalakiből áradhat, aki volt már hasonló helyzetben. Ebben látnám ma a saját fontosságomat, de nem hívnak. Nekem ez egyáltalán nem jelent problémát, bőven megvagyok a saját dolgaimmal, elfoglalt vagyok, a hároméves gyermekem pedig gondoskodik a szabadidőm felhasználásáról.
– Ha mégis hívná valaki, akár egy Tokióra készülő kalapácsvető, szívesen elbeszélgetne vele?
– Persze. Ha valaki annyira elszánt, hogy erre adja a fejét, és kizsigereli a testét, miközben nagyon kicsi a csúcsra érés, az olimpiai bajnoki cím esélye, azt támogatni kell. De nem fognak megkeresni. Készülnek, csinálják a dolgukat. Én csak annyit mondhatok: én örülök, hogy annak idején megkerestem Csermák Józsi bácsit.
(mno.hu / Koczó Dávid)
