A karantén alatti időszakról, az edzők szerepéről és az elmúlt három hónap edzőkre és játékosokra gyakorolt hatásáról beszélgettünk ifjabb Kiss Szilárddal, a NEKA női NB I/B-s csapatának, és a női ifjúsági-válogatottnak szövetségi edzőjével.
ifj. Kiss Szilárd (fotó: Cseh Péter, MKSZ)
Edzőként hogyan telt önnek a karantén?
Eddig nem nagyon volt olyan időszak, amikor nyáron lassítanunk kellett, hiszen kézilabdában ilyenkor vannak a korosztályos világversenyek, így gyakorlatilag szünet nélkül szoktunk dolgozni egész évben. Furcsa volt, és egyáltalán nem olyan, mint egy szabadság. A karantén-időszak elején sokat kellett gondolkoznunk a stábbal azon, hogy mi a jó irány, hogyan építsük fel a gyerekek edzésmunkáját az előttünk álló időszakban, hogy ne álljanak le.
Az edzők munkája mennyire lehetett hatékony egy ilyen váratlan helyzetben?
Csak régen volt úgy, hogy a munka minden területe egy kézben futott össze, ma már szegmensekben dolgozunk, a csapatok mögött szakmai stábbal, teammel. Az elmúlt hónapokban az erőnléti edzők munkája került jobban előtérbe, és mivel a technológia már adott, pontosan tudták követni a játékosok állapotát az internetes „felhőrendszeren” keresztül és videók segítségével. Szerintem még többet is kellett dolgozniuk, mint eddig.
Hogyan alakult az általuk kiírt edzésprogram?
Eleinte általánosabb programmal kezdtünk, ami egyre inkább az egyéni képzés felé tolódott. Sok adatot mértünk, amelyek így aktuálisak maradtak, azaz volt viszonyítási alapunk. Azt a minimális célt tűztük ki, hogy ne haladjunk visszafelé.
Edzőként mi volt az elmúlt időszakban a legnehezebb?
Talán az, hogy eddig mindig időpontokban és időintervallumokban gondolkodtunk, tudtuk, mi mennyi ideig fog tartani, így építettünk mindent egymásra. Ebből most egy végtelennek tűnő várakozási idő lett, melyben minden addigi konkrétum bizonytalanná vált, hiszen nem tudtuk, a helyzet meddig tart. Nem tudtuk, hogyan készüljünk, és meddig tartható fenn a gyerekek motivációja. Bár a stábbal mindennapos kapcsolatban maradtunk, heti háromszor videokonferenciát tartottunk az egész csapatnak, amely így nem esett szét, hanem együtt maradt. Az egyik legfontosabb tényezőnek a kohézió megőrzésé tartom. Úgy gondolom, ez a karantén éppen addig tartott, ami már a határon mozgott. Ha így ment volna tovább, akkor biztosan le kellett volna állni, és tényleges szünetet adni a gyerekeknek.
Mi az, amiben a karantén alatt a sportolók lemaradtak és a mi az, amiben tartani tudták a szintet?
A kézilabda kontaktsport, sok benne az ütközés, ebből a szempontból a szünet talán jól is jött, mert más jellegű munkát kellett elvégezni. Leginkább a labda hiánya érződött a játékosokon, amikor újra elkezdtük a közös edzéseket, hiszen ők az edzésmunkából élnek. Az erőnléttel viszont senkinek nem volt gondja, senkinél nem volt jelentős a visszaesés.
Volt előnye, pozitívuma is ennek az időszaknak?
Hogy mindenki edzett! És hogy csak kisebb, pár hetes sérülések voltak, amelyeket home office-baleseteknek neveztünk el, mint például a kutyaharapás. Viszont emiatt komplett létszámmal tudtunk tréningezni, mikor újrakezdődött minden. Egy átlagos versenyidőszakban azért ez nem mindig van így. Kevés volt a megbetegedés is, hiszen mindenki egyedül volt, és főleg a közösségben kapják el egymástól, és mivel ez most nincs, folyamatosan lehet teljes létszámmal dolgozni. Ha úgy vesszük, ez a három hónap tulajdonképpen egy kisebb sérülés időtartama volt, csak éppen most nem volt semmilyen sérülés, ami sok szempontból jól jött.
Mik voltak a hátrányai ennek a három hónapnak?
Sokat kellett azon dolgoznunk, hogy fenntartsuk a motivációt, és minden játékos másképp reagált, tehát nem tudtunk sablont használni. Ebben csak az edző tud segíteni, hiszen volt, aki fegyelmezettebben viselkedett, akadt, aki lazábban. Nem múlt el úgy hét, hogy ne beszéltünk volna telefonon mindenkivel. Az első két hét érdekes volt, igyekeztünk eljuttatni hozzájuk az eszközöket, amelyek segítik a munkájukat, de nem küldhettük mindenkinek ugyanazt, differenciálni kellett, hogy otthon mindenki kialakíthassa a személyre szabott eszközparkját.
Százalékban kifejezhető, hogy a munka mekkora részét tudták a játékosok elvégezni a karantén alatt?
Szerintem az erőnléti edzések minimum hetven, nyolcvan százalékát. A taktikai, technikai és labdás edzésmunka viszont szinte száz százalékban elveszett, hiszen az otthoni próbálkozás csak megerőszakolása volt a helyzetnek. Még csak hasonlítani sem hasonlított a szokásosra, ami természetesen nem az ő hibájuk volt. Nyilván sokféleképpen lehet értékelni, de pozitívan kell hozzáállni, mert lehet, hogy egy hosszabb folyamatot tudunk ebből elindítani. Okosan kell kihasználni a helyzetet. Jó jel, hogy a tanítványok számára egy percig sem volt kérdés, vissza akarnak-e jönni, nagyon hiányzott nekik a labda, tele vannak energiával és tervekkel.
Mennyi időt vesz igénybe, míg visszajönnek arra a szintre, ahol ilyenkor lenniük kell?
Ezt csapatszinten kell nézni, még akkor is, ha egyéni mutatók adják az alapját. Úgy érzem, három hét munka után most értük el azt a szintet, ahol abbahagytuk, visszajöttek a cselek és a lövések. Igaz, a taktikai résszel még keveset tudtunk foglalkozni, de nem érzek óriási visszaesést náluk, sőt, van, aki kifejezetten dinamikusabb lett. Egyébként a második hét volt kritikus, akkor éreztem leginkább a sok kihagyást rajtuk.
Van-e tanulsága az elmúlt hónapoknak?
Ezzel meg kell várnunk a következő időszakot, gondolok itt például a lehetséges sérülésekre, hiszen az addigi életük hirtelen változott meg, és kellett egy teljesen más életvitelt folytatniuk. Nem volt rajtuk akkora nyomás, be kellett húzni valamennyire a féket, de egy jó közösség ilyenkor is szinten tudja tartani magát. Ilyenkor mutatkozik meg, mennyire jó a csapat. A játékosok nem széledtek szanaszét, sokat beszéltek egymással telefonon, segítettek egymásnak, ha kellett, és pontosan tudták, mi a céljuk. Ez nekem is nagyon fontos visszajelzés volt.
Ön szerint hoz-e változást a kényszerű leállás a sportolók vagy az edzők életében?
Azért voltak ijesztő pillanatai az elmúlt időszaknak, és még most sem tudjuk, milyen gazdasági hatása lesz, hogyan hat az életünkre. Bízom benne, hogy ennyi volt, hogy újra lesznek világ- és Európa-bajnokságok. Már önmagában annak is óriási jelzésértéke van, hogy az olimpiát elhalasztották, hogy ez egyáltalán megtörténhetett. Többet és jobban kell dolgozni, de nem szabad mindent csak a sportra feltenni, több lábon kell állni, ami komplexebb gondolkodásmódot és életvitelt igényel majd. És az is hozadéka ennek az időszaknak, hogy megtanultuk jobban használni a technológiát, kezelni azokat az eszközöket, amelyekre eddig nem voltunk annyira rákényszerítve. Sokat jelentett nekem az is, hogy a szakmai stáb remekül tudott együtt dolgozni, ami csak erősíti a mostani és jövőbeni, karantén utáni közös munkát.
(MET / Vincze Szabolcs)
