Jim, a wandworthi festő és Millwall szurkoló, futballhuligán. James Bannon, beépített rendőr és a címben szereplő könyv szerzője. Mi a közös bennük? Az a két év, amit a 20 éves, tehetséges zsaru az analfabéta szobafestő és drukker szerepében töltött.
Eligazítás
James Bannon tehetsége hamar megmutatkozott a rendőrségnél. Gyors reakcióidő, remek improvizációs képességek és kellő eltökéltség a rábízott feladatok iránt. 1987-ben elvállalja azt a felkérést, hogy felettesével és még két társával beépüljenek a korszak egyik legkeményebb futballhuligánjait felvonultató Milwall szurkolói közé. Ahogy Jim Wandsworth emelkedik felfele a szurkolók közt, Jamesnek úgy válik egyre bonyolultabbá az élete… Szerelem, barátok és egyéb klisésnek ható, de az ügynök lelkét és elmeállapotát próbára tevő fogalmak, amivel 331 oldalon keresztül találkozhatunk. Az akció lezárta után Bannon már 1995-ben megírja a Személyazonosság című film forgatókönyvét, még álnéven, majd 2013-ban a polcokra kerül az „A beépitett huligán: Kettős életem igaz története…” is.
Sima munka
Ami zseniálisan működött Bannon könyvében az az atmoszféra megteremtése. A meccshangulat és az „alvilági” figurák rövid ábrázolásával olyan milliőt tudott teremteni, ami rögtön berántja az olvasót. Aki fogékony a beépített zsarukról szóló könyvekre az itt sem kellene, hogy unatkozzon, hiszen feszült helyzetekben nincs hiány – kezdve az első rázós esettől, ahol James a felettese, Chris (róla lentebb még beszélünk) felkészületlensége miatt kénytelen eljátszani, hogy analfabéta. Az atmoszféra mellett Bannon a saját őrlődésének történetét fogalmazza meg „kegyetlen őszinteséggel”. Mit tegyél, ha beleszerettél a célszemélyed fiatal sógornőjébe, közben pedig romokban a civil párkapcsolatod? Élvezed a huligánlét romantikáját, de kénytelen vagy végignézni, hogy egy ártatlant megvernek a gyerekei előtt, azért mert másnak szurkol? Kockázatot vállalva beviteted magad a rendőrökkel, csak azért, hogy lenyűgözd az általad megfigyelt embereket? Pontos és elkeserítő bemutatása annak, hogy mit vállal, és mit tesz kockára egy fedett ügynök, min jár az esze, és hogyan építi fel az ok-okozati rendszerét a tetteinél. Kellően érzelmes is emellett a leírás: bizonyos pillanatokban annyira mélyre kerül főszereplőnk, hogy a Puffin (Paul, a megfigyelt huligán kocsmája) pultjáról szívesen odavittem volna neki egy korsó sört és meglapogattam volna a vállát, hogy „Kemény csávó vagy!”. Érdekes ezek után olvasni a szerző által adott interjúkat, ahol mégis azt mondja: „Ez az egész tényleg nem hatott rám, csak egy szerep volt, amit játszottam, egy munka, amit végeztem.”.
A könyv élményközpontúságához még az is hozzátesz, hogy az emlegetett meccsekről videókat is megnézhetünk: annyi a dolgunk, hogy a szöveg melletti QR-kódot egy arra alkalmas telefonnal beolvassuk és már meg is nyílik egy weboldal, amin az összecsapás összefoglalója… lenne. Több videó ugyanis már nem elérhető, így lutri, hogy melyiket tudjuk majd visszanézni. Az ötlet zseniális, érdemes lenne az ehhez hasonló stílusú könyveknél még alkalmazni ezt a megoldást, mint egy összművészeti élményt, ami az elménk megmozgatása mellett egy kis audio-vizuális extrát is ad az olvasáshoz.
Komplikációk
Az „A beépített huligán” annak ellenére, hogy remekül alkot atmoszférát és ír le egy belső vívódást, semmiképp sem mentes a hibáktól. Egy-két karaktert leszámítva, rendkívül felületes a szereplők leírása. Dawn a folyamatosan problémázó barátnő, Steph a csábos pultos, Paul és Köpcös Tonyék meg a kemény legények, mindenféle komolyabb háttértörténet nélkül. Egyedül Chris, Jim társa és felettese kapott egy látványosabban kidolgozott, meglehetősen ellenszenves bemutatást (egy kritika meg is jegyzi, hogy a könyv alapján maradhatott a szerzőben tüske a közösen töltött időszakból, ezért is emelkedhetett ennyire ki a társ jelleme). Abból a szempontból jó döntés, hogy nem tolódik el a fókusz a beépített munka nehézségeiről egy-egy karakterre, viszont a szereplők viszonyrendszerének körvonalazásának jót tett volna, ha kicsit többet tudunk meg azon felül, hogy „kedvelték egymást”. Ez tiszta, hiszen a cimborák még olvasókönyvet is visznek az „analfabéta festőnek”, aki alig tudja leplezni meghatódottságát: átveri ezeket a férfiakat, akik sosem ártottak neki, sőt segíteni akarnak a nem is létező problémáján.
A szöveg minősége szempontjából nem érdemes barokkos körmondatokra, vagy művészi megoldásokra számítani, Bannon könyve legalább annyira nyers, mint ahogy a terepet elképzeljük, amin járt (Tipp: aki kreatívabb szóvirágokat vár, az Nick Hornby, Eszterházy Péter, vagy Csepelyi Adrienn nevénél keresgéljen). A magyar fordítás korrekt, bár kétszer is benézni azt, hogy valaki lesápad és mindezt az arcból csordogáló vérzésként leírni, bizony feltűnő figyelmetlenség.
Arcba vág a valóság – „Két év az életemből!”
„Persze, hogy úgy néztek ki, mint aki élvezi. Ez az egész a színészkedésről szól. Az egész egy kurva színház” – summázva a központi kérdést a szerző az utolsó előtti akció végén. Előadóművész volt és antropológus. Bemutatta a rosszat, a bűnözőket, ami a rendőrséget érdekelte, de megismerte egy közeg emberi arcát, ahol a közösségi szellem, az identitás és a bajtársiasság dominál. Ahogy mélyebbre kerül az új közösségben és általa mi is bele látunk a rendőrség által félrekezelt helyzetbe, látható hogy mennyire hiányzik az a fajta kommunikációs csatorna, ami a könyv írója leszeretett volna lenni. Egy szószóló, aki segítené megérteni, egyfajta akcióantropológusként a huligánok problémáit és alakítani a rendőri hozzáállást az általa figyelt csoporttal szemben. Bannon szélmalomharca a felettesei hozzáállásának megváltoztatásáért annyira látványos, hogy két fajta katarzis pontot is el tudnánk képzelni a könyv végére: az egyik a fenti sorokkal zárul, míg a másik egyfajta „Luke, én vagyok az apád”-szerű váltás, amiben Jamesből végleg Jim lesz, aki leszámol a rendőr múlttal. Ez persze több, mint hollywoodi megoldás lenne, s a valóságtól oly messze lenne a valóságtól, mint az NB1-től a Premier League. A legmélyebbnek hitt ponton ugyanis többször is kijelenti Bannon, hogy tisztában akar maradni a saját szerepével és csak végezni a munkáját.
Amit végül olyan hirtelenséggel vágnak el, egy lebukás közeli helyzet után, mint a pinty. A csapatot feloszlatják és mi pedig ülünk ott, hogy: hát ennyi? A végén először morfondíroztam, hogy „lehetne felemelőbb”, „pátoszosabb”, de valójában így van ez jól. Valószerűen.
Fotó: beepitetthuligan.wordpress.com, The Independent, Líra
