Kovacsics Anikó 2009 óta válogatott, nála az olimpia részvétel kiharcolása megelőzi a rangsorban a 2012-es Eb-bronzot. A válogatott csapatkapitánya a Magyar Nemzetnek elmondta, miben fejlődött a legtöbbet a csapat a tavaly decemberi Európa-bajnokság óta, segített-e a coach az olimpiai selejtezőre való felkészülésben, és miért tekinti fontosnak a társadalmi felelősségvállalást a járványhelyzetben.
Kovacsics Anikó küzdőképességére mindig lehet számítani (fotó: Török Attila)
– Szerbia legyőzése után kijelentette, hogy végtelenül boldog, amiért ebben a nehéz helyzetben örömet tudott szerezni csapatával a magyar embereknek. Mi ihlette ezt a gondolatot? A sportolónak feladata a társadalmi felelősségvállalás?
– Igen, ezt nagyon fontosnak tartom. A sportoló a sikerei révén sok embernek tud örömet szerezni. És mindannyian átérezzük annak a jelentőségét, hogy amikor a válogatott mez van rajtunk, akkor egy országért játszunk. A jelenlegi helyzetben rengeteg negatív élmény éri az embereket, sajnos nagyon sok problémával kell megküzdeniük, most hatványozottan igaz, hogy a játékunkkal másfél órára kikapcsolhatjuk ezeket a gondolatokat, és ilyenkor az öröm kerül előtérbe. Nekem ez nagyon fontos. Az embereknek nyugalomra és boldogságra van szüksége, és ha a magyar válogatott ehhez hozzá tud járulni, akkor az engem is boldogsággal tölt el.
– A problémákkal a fradista játékosok is szembesültek; a Buducsnoszt elleni Bajnokok Ligája-búcsú után kezdődött a válogatott felkészülése az olimpiai selejtező tornára. Az éppen koronavírussal bajlódó szövetségi kapitányt, Elek Gábort helyettesítő Danyi Gábor már vasárnap, az összetartás első napján leszögezte, hogy a kudarc a múlté, a válogatottra kell koncentrálni. Hogyan tudtak lelkileg ráhangolódni a sorsdöntő feladatra egy lehangoló élmény után?
– Nem volt kérdés. Csalódottak voltunk a Buducsnoszt elleni kiesés után, de azt is tudtuk, hogy életünk legfontosabb feladata, lehetősége vár ránk. Így is álltunk hozzá. Ha még két-három napig nyalogatjuk a sebeinket, akkor nagyon sok időt elvettünk volna magunktól a felkészülésben. Pörögtek tovább az események, nem engedhettük meg magunknak, hogy leragadjunk.
Segítő szakemberek, coachok dolgoztak a válogatottnál. Igénybe vette az egyéni beszélgetést?
– A csapatot összekovácsolta, és ez rengeteget nyomott a latba. Komoly dolgokról volt szó, de közben rengeteget nevettünk. Én igénybe vettem az egyéni elbeszélgetést is, de úgy gondolom, hogy nem ezen múlott a pluszmotivációnk.
– Volt olyan coach módszer, ami segített a továbbiakban?
– Szerencsére abban a helyzetben vagyok, hogy a bennem levő dolgokat ki tudom beszélni magamból, ehhez nem feltétlenül kell igénybe vennem szakember segítségét. Egyébként magánjellegű dolgokról volt szó, ami nem tartozik a nyilvánosságra.
– „Ha a játékosok elkezdenek egy irányba menni, és elkezdik jól érezni magukat együtt, és van egy hatalmas céljuk, akkor az általában ad egy olyan mentalitást, hogy ha mögé tudunk rakni szakmai tartalmat, akkor az nagyon sok mindenre elég lehet.” Ki mondta és mikor?
– Elek Gábor a Szerbia elleni győztes meccs után.
– Talált. Nem akarok a múltban vájkálni, de ezek szerint volt valami gond decemberben az Európa-bajnokságon?
– Nézze, mi mindig jól éreztük magunkat a válogatottban. Tavaly decemberben talán nem volt letisztázva, de most már tudjuk, érezzük, hogy csak úgy lehetünk sikeresek, hogy az a 16 játékos, aki szerepel az adott mérkőzésre szóló keretben, egy irányba húz. Mindenkinek fel kell vállalnia a felelősséget, hozzá kell tennie a magáét, mert két-három emberrel nem tudunk meccseket nyerni. Az olimpiai selejtező idején ez mindenkiben tudatosult, nem toltuk át a másikra a felelősséget. Aki odakerült, az abban a pillanatban hozzátette a magáét a neki jutott három, ötven vagy akár hatvan perc alatt. Egységességben léptünk előre.
– A szombati meccs vége után azt nyilatkozta, hogy a Szerbia elleni mérkőzés volt a legjobb mérkőzése a válogatottban? Fenntartja még?
– Talán a legjobb, de mindenképpen a legfontosabb. A maximumot kellett nyújtanom ahhoz, hogy végre ott lehessek, pontosabban megteremtsem a lehetőségét annak, hogy ott legyek egy olimpián.
Felteszem, az olimpiai részvétellel nem elégedne meg, a szerbek legyőzése után vannak merészebb célkitűzései.
Kovacsics Anikó egyértelműen fogalmaz (fotó: jochapress)
– Még mindig azt mondom, hogy a kvóta megszerzése volt a legfontosabb. Egy évet csúszott az olimpiai selejtező, és mást sem hallottunk, mint hogy 2021 márciusában lesz a legfontosabb hétvégénk, és ha nem lesz körbeverés, akkor a szerbek ellen dől el minden. Tudtuk, hogy mi a tét, nem véletlenül szabadultak fel érzelmek a meccs végén. Örülünk, hogy megvan az olimpiai kvóta, ha odaérünk Tokióba, fogunk álmodozni, ebben egészen biztos vagyok. Kisgyerekként a tévé előtt ülve arról álmodtam, hogy majd én is kijuthatok egy olimpiára. Szóval, ez egy csoda. Valóra válhat az álmom, remélem, nem is jön közbe semmi. Ha már ott leszünk Tokióban, akkor lesznek merészebb álmaink.
– 2009 óta tagja a válogatottnak, a 2012-es Eb-bronz vagy az idei sikeres olimpiai selejtezőt tartja nagyobb eredménynek?
– A mostani kvalifikációt. Nagyon büszke vagyok arra, hogy bronzérmes csapat tagja voltam, de idén sokkal többet vállalok a válogatottban, kilenc éve még nagyon fiatal voltam. Az olimpiai szereplés megkoronázhatja a pályafutásomat.
– A juniorok között Európa-bajnoki ezüstérmet nyert és pár évre rá a felnőttekkel már bronzérmes volt. A mostani magyar keretben vannak junior világbajnokok, klubtársai, Háfra Noémi, Klujber Katrin és Márton Gréta. Ők a felnőttek szintjén maghatározó játékosok?
– Már helytállnak a felnőttek között, sok munka vár még rájuk, sok lehetőségük lesz még a karrierjük során. Örülök, hogy ilyen fiatalon ott lehetnek Tokióban. Mi, a harminchoz közeli vagy azon túli korosztály tagjai – kivéve Tomori Zsuzsit – idén játszhatunk először az olimpián. De a fiatalok idén megérezhetik az olimpia jelentőségét, és mostantól mindig ott akarnak majd lenni.
– Benne van még egy olimpia a pályafutásában?
– Lehet, de soha nem lehet tudni, hogyan alakul a magánéletem és a kézilabdázó karrierem. Lehet, hogy lesz még egy olimpia a pályafutásomban, de az is lehet, hogy nem.
(mno.hu / Szilágyi László)
