Csak nagyon kevésen, egyetlen szobán múlott, hogy nem a Ferencvárosnál, hanem Újpesten lett legenda. Eszenyi Dénest a lilák ellopták Nyíregyházáról egy trükkel, majd a csatár a belga Mchelennél lett sztár. Ott nagyot nőtt a szurkolók szemében, amikor egy UEFA-kupa-mérkőzésen mesterhármast lőtt egy magyar csapat, az MTK ellen. Újpesten nyolc év eltéréssel két bajnoki címet nyert a másodikat hőstettnek tartja, majd pályafutása vége felé összejött neki az is, hogy a Fradiban is futballozhatott.
Eszenyi Dénes (fotó: mno / Mirkó István)
– Újpest vagy Ferencváros?
– Természetesen Újpest. Miért?
– Mert úgy tudom, ez a válasz egyetlen szobán múlott.
– Igen, ez tényleg így van. Tizenhat évesen mutatkoztam be a másodosztályban a Nyíregyháza felnőtt csapatában, és annyira jól ment a játék, annyi gólt lőttem, hogy az összes akkori jelentős élvonalbeli klub megkeresett. Illetve nem engem, hanem a szüleimet, hiszen én még kiskorú voltam. Ők úgy képzelték, hogy az egész család jön velem Budapestre, és a Fradi felé hajlottak, de édesanyám azt mondta, Nyíregyházán négyszobás lakásban élünk, a fővárosban is ilyet szeretnénk, hogy ne kelljen egy szobában laknom a húgommal. A Fradi azonban csak háromszobásat tudott adni, az Újpest megoldotta volna ezt a kérdést, így oda írtam alá.
– Feltételes módban? Megoldotta volna?
– Igen, mert édesanyám meggondolta magát, úgy döntött, a család marad mégis Nyíregyházán. Rajna Károly, az újpestiek szakosztályvezetője meggyőzte, hogy nagyon figyel majd rám, és jó kezekben leszek. A gond az volt, hogy a Nyíregyházához hároméves szerződés kötött, és a klub nem akart elengedni. Az Újpest ezért lényegében ellopott onnan azzal, hogy korengedménnyel bevonultatott a határőrséghez, majd amikor letelt a másfél év szolgálati idő, amely során természetesen futballoztam, nem a határt őriztem, akkor az Újpest tudtommal hárommillió forinttal intézte el, hogy ne kelljen visszamennem Nyíregyházára.
– Mióta álmodott arról, hogy az élvonalban játszik majd egyszer?
– Édesapám remek képességű futballista volt, de őt hiába csábították olyan klubok, mint a Vasas vagy a Honvéd, tehát a családi háttér is meghatározó volt. Imádtam focizni, és Nyíregyházán egy Tóth János nevű edző a korát megelőzve összeszedte a környék legtehetségesebb gyerekeit, akik aztán ugyanoda jártunk iskolába, együtt edzett és versenyeztetett minket. Innen kitűnve kerültem be aztán már tizenhat évesen a felnőttek közé.
KARDOS JÓZSEF A MÁSODIK APJA LETT
– Vidéki gyerekként a fővárosba csöppenve sokan elvesztek akkoriban. Hogyan sikerült talpon maradni ebben a merőben más világban?
– Úgy, hogy számomra Budapest egyáltalán nem volt ismeretlen. Sokszor jártam itt a korosztályos válogatottakban, rengeteg barátom volt, akik vittek magukkal mindenhova, és amikor ideköltöztem, sokat segítettek.
A család is figyelt rám, a nagymamám havonta elvonatozott hozzám, hazai koszttal feltöltötte a hűtőt, tehát továbbra is éreztem a törődést, a szeretetet.
És ott voltak még az idősebb csapattársaim, akik a mentalitásom és a játékom miatt hamar befogadtak. Kardos József második apámként sokszor beszélgetett velem, terelt a jó döntések felé, akárcsak Szendrei József, akit évekkel korábban az éjszaka leple alatt lopott el az Újpest szintén Nyíregyházáról, és már csak ezért is a hónom alá nyúlt.
– Kilencvenben már bajnokcsapat tagja lehetett. Emlékezetes lehet az az aranyérem, hiszen csak az utolsó fordulóban lett meg, ráadásul utána a klub azonnal kirúgta Varga István vezetőedzőt. Ezt hogyan élte meg a csapat?
– Szerintem nemigen hittünk benne, hogy elsők leszünk. Az MTK képviselője elvitte a szövetségből az aranyérmeket Vácra, annyira biztos volt a bajnoki címében, de kikapott, mi pedig megvertük a Honvédot. Talán éppen azért, mert nemigen bíztunk ebben a sikerben, óriási boldogság tört ránk. Aztán jött a hideg zuhany, hogy Varga Istvánt menesztették, az indoklás szerint azért, mert a vezetők szerint nem játszottunk olyan látványosan, mint amennyire az az Újpest múltjához illene. Nem értettük. Olyan vezetők beszéltek öltözői légkörről, taktikáról, egyáltalán futballról, akik soha talán labdába sem rúgtak. Nemrég egy összejövetelen találkoztam Varga Istvánnal, és amikor ez szóba került, láttam rajta, hogy ennyi idő múltán sem tudta feldolgozni a történteket, még mindig nagyon fáj neki.
– Két évvel később a belga Mechelen játékosa lett. Az igaz, hogy más játékos miatt jöttek Budapestre?
– Nem tudom, miért terjedt ez el, mert nem igaz. A belgák négy edzésen és két bajnoki meccsen néztek meg, majd a Szuperkupa-mérkőzés után döntötték el, hogy szükségük van rám. Több százezer dollárt fizettek értem, ilyet nem tesznek egy meccs alapján hirtelen felindulásból.
– A kilencvenes években a magyar futball mélypontot élt át. Mennyire csöppent más világba Mechelenben?
– Ezt nehéz szavakkal kifejezni. Addig fogalmam sem volt arról, mit jelent az, hogy profi mentalitás és környezet. Amikor először kimentem a stadionba, az edzők, a segítők, a gyúrók, az orvosok, de még a séfek is engem vártak, hogy bemutatkozzanak, és elmondják, miben segítenek majd engem. Az öltöző berendezettsége és felszereltsége ámulatba ejtett, az orvosi szobába lépve pedig azt hittem, kisebb kórházba csöppentem. Újpesten a Jóistenre volt bízva, hogy mikor épülök fel egy sérülésből, ott orvosi stáb hozott mindenkit rendbe hihetetlenül gyorsan. A vizsgálatnál kiderült, milyen anyagok hiányoznak a szervezetemből, másnaptól megkaptam a pótláshoz szükséges vitaminokat.
– Úgy érezhette magát, mint Alice Csodaországban.
– Pontosan. A stadion is lenyűgözött, de később az edzőközpontban döbbenten láttam, hogy három kifogástalan füves pálya terül el, kérdésemre elmondták, az egyiken délelőtt, a másikon délután edzünk, a harmadikon játsszuk az edzőmeccseket, és van egy negyedik, azon az egyéni képzés zajlik.
Nem hittem a szememnek és a fülemnek. A gyep pedig olyan volt, mint egy golfpálya. Újpesten egy meccs előtt szólni akartunk a gondnoknak, hogy legalább locsolja fel a gyepet, és az alagsorban üres vodkás üveggel a kezében szunyókálva találtuk meg.
– Futballistaként nagy volt a lemaradása, vagy azonnal fel tudta venni a tempót?
– Az itthoni igények alapján jól leedzett, jó állapotú játékosnak tartottam magamat, Mechelenben viszont az összes fizikai teszten az utolsó voltam, még a sérülésből éppen visszaérők is megelőztek. Az edzőm észrevette, hogy sokkoltak az eredmények, ezért félrehívott, és a vállamat átölelve mondta, ne keseredjek el, mert ő rövid időn belül felhoz engem a megfelelő szintre, és amit én tudok a futballból, azt a többiek nem tudják, tehát lesz helyem a csapatban. Nagyon jól esett.
– Mi hiányzott itthon ahhoz, hogy a magyar futballisták nem érték el a mecheleni szintet sem?
– Ezen én is sokat gondolkodtam akkor. Az tény, hogy Belgiumban többet és sokkal intenzívebben edzettünk, de nyilván számított az orvosi háttér is. Amikor szűkített területen gyakoroltunk, eleinte csak kapkodtam a fejemet, nem tudtam, hol a labda, olyan gyorsan ment lábról lábra. Fontos szempont volt, hogy egy percet sem lazsálhattam. A Mechelen keretébe mintegy huszonöt játékos tartozott, akik mind be ott akart lenni a csapatban.
Egy alkalommal fáradtnak éreztem magamat, kicsit csaltam az edzéseken, és a meccsnapon kiderült, csak kispados vagyok. Amikor rákérdeztem, az edzőm csak annyit mondott, ha majd újra rendesen edzek, akkor újra játszani fogok.
Ott az egymás közötti játék során is fel kellett venni a sípcsontvédőt, mindenki úgy csúszott be és rúgott, mintha éles meccset játszanánk.
ÉNEKELTÉK A NEVÉT A SZURKOLÓK
– Magyar szempontból a legérdekesebb mérkőzését a Mechelenben az MTK ellen játszotta az UEFA-kupa második fordulójában, az első meccsen öt nullra nyertek, és három gólt rúgott. Milyen érzés volt kiütni egy magyar csapatot?
– Nagyon készültem arra mérkőzésre. Akkor az internet és a televíziós közvetítések híján a magyar szurkolók jóval kevesebbet tudhattak a külföldön játszó magyarokról, és tudtam, hogy most a szemük elé kerülök, megmutathatom, mennyit fejlődtem. A társaim látták ezt rajtam, nyugtattak, nehogy túlpörögjek. Az első félidő utolsó percében lőttem az első gólt, ami minden ellenkező állítás szerint nem volt les, Talapa későn lépett ki. A szünet után már nem volt gondunk, és miután lefújták a mérkőzést, éreztem, hogy nagyot nőttem a szurkolók és a játékosok szemében amiatt, hogy magyarként egy magyar csapat ellen mindent beleadtam és három gólt lőttem. Ez volt a feladatom, de ők ezt nagyon értékelték.
– Három és fél év után miért jött el Mechelenből?
– Először csak kétéves szerződést kaptam azzal, hogy ha jól teljesítek, akkor hosszabbítunk. A két év leteltével három évet írhattam alá azért, mert nagyon jól ment a játék. Az elnökünk dúsgazdag üzletember volt, aki a focihoz nem értett, de a mezünk és a nadrágunk minden pontján reklám virított, nagyon tudott pénzt szerezni. Én voltam az unokája kedvenc futballistája, már csak ezért is kedvelt, és egyszer azt mondta, váltás lesz, más veszi át a klubot, és amikor ez meg is történt, szó szerint minden összeomlott. Nekem megmondták, nem tudják, de nem is akarják kifizetni nekem a szerződésemben szereplő összeget. Nem akartam elmenni, de fél év alatt láttam, egymás után távoznak a játékosok, nem fizettek, gyakran a keretbe sem tettek be, ezért úgy döntöttem, és sem maradok. Nehéz döntés volt, mert még mindig beleborzongok, amikor eszembe jut, hogy énekelték a nevemet a csapat szurkolói.
HŐSTETT VOLT AZ ÚJABB BAJNOKI CÍM
– Miért éppen Pécsre ment, miért nem Újpestre?
– Az akkori újpesti vezetés hívogatott ugyan, de nem éreztem, hogy tényleg akarnak engem. Csak mismásoltak, és egyszer csak megkeresett Tóth Béla, a Pécs akkori tulajdonosa, aki elmondta, nagy csapatot szeretne összehozni, menjek hozzájuk.
Vonakodtam, nem volt kedvem hozzá, de az Újpest továbbra sem rukkolt elő ajánlattal, ő viszont valutában letett egy összeget, és ez meggyőzött.
Jó csapatunk volt, de hamar kiderült, nincs komoly tartalom az elnök mögött, és nem lett az egészből semmi sem.
– Rövid kispesti kitérővel Izraelben kötött ki a Hapoel Tzafririm Holonnál, és akkoriban rengeteg magyar játszott az országban. Mit találtak kölcsönösen vonzónak egymásban?
– Először nem akartam menni, a klub vezetői pedig azt mondták, menjek ki, nézzek körül, és utána döntsek. Megtettem, és leesett az állam. Csodálatos környezet várt Tel-Avivban, a hírekkel ellentétben nem minden a háborúról szólt, és amikor tárgyaltunk, bedobtam egy pofátlanul nagy összeget, amire ők rábólintottak. Az ottani játékstílus jól feküdt a magyaroknak, akiknek a zöme óriási sztár lett Izraelben. Én is nagyon jól éreztem magamat.
– Akkor miért hagyta ott a Holont egy év után?
– Tudni kell, hogy a Holon gyenge csapat volt, én sok pontot vagy pontokat érő gólt szereztem, amelyek nélkül kiestünk volna. Ennek ellenére maradni akartam, de a menedzserem azt mondta, nem hosszabbítunk, a Bné Jehuda dupla pénzért szerződtetne. Ez elsősorban az ő érdekét szolgálta, mert a hosszabbítással ő nem kapott volna jutalékot, az új szerződéssel viszont igen. Végül váltottam, de annyira rosszul éreztem magamat, hogy vissza akartam menni Holonba, de ezt már nem lehetett megtenni.
– Végül összejött a nagy visszatérés, sőt, kilencvennyolcban újra bajnok lett az Újpest futballistájaként.
– Az egy hőstörténet volt, bár nekem fájó pont, hogy életem talán legjobb formája ellenére csak keveset játszhattam. Remek csapat jött akkor össze Újpesten, amelyet ha együtt tudtak volna tartani, évekig bajnok lehetett volna,
Véber György, Bíró Szabolcs, Fehér Csaba, Herczeg Miklós, Korsós Attila, Kozma István, Sebők Vilmos, Szlezák Zoltán, Szanyó Károly, Tóth Norbert – és még ki is hagytam többeket.
Tehát láttam, hogy akik játszanak, azok is nagyon jók, de úgy érzem, Várhidi Pétertől több lehetőséget kellett volna kapnom, a hajrában például csereként beállva a bajnoki címhez roppant fontos gólokat szereztem. Ugyanakkor tudom, azért is játszottak többet a fiatalok, mert pénz volt bennük, el akarták őket adni.
– De miért volt ez hőstörténet?
– A pénzügyi problémák miatt. Én külföldön kerestem annyit, hogy számomra nem okozott gondot a fizetések elmaradása, de többen például saját zsebből béreltek lakást, amit így nem tudtak fizetni, másoknak szó szerint az élelem megvásárlására sem futotta. Nekik mi, többiek dobtuk össze olykor a szükséges összeget. Egy alkalommal összejöttünk az öltözőben csak mi, játékosok, és megbeszéltük, hogy két választásunk van. Az egyik a sztrájk, nem jövünk edzésre és meccsre sem, amíg nem kapjuk meg a nekünk járó pénzeket, de tudtuk, erre nincs esély, a klub kasszája üres. A másik út az, hogy szeretjük annyira a futballt és a klubot, hogy tesszük a dolgunkat, és majd csak lesz valami. Így lettünk bajnokok.
– Végül térjünk oda, ahol elkezdtük! Még az ezredforduló előtt a Ferencváros játékosa lett. Csak nem összejött az a hiányzó szoba?
– Nem, akkor ez már nem számított. Újpestre Kisteleki István jött edzőnek, aki megmondta, nem számít rám, mert harminc évesen már idősnek tart. Simon Tiborral, a fradisták ikonjával a meccseken jól megrugdostuk egymást, de nagyon szerettük egymást, és ő győzködött, menjek hozzájuk.
Mondtam neki, hogy újpestiként ez öngyilkosság, a szurkolók kicsinálnak, mire azt felelte, ezt bízzam rá, amíg ő ott van, engem nem érhet még szóban sem támadás. Mi közben hezitáltam, a csapat edzőtáborban dolgozott, és mire igent mondtam, a szerintem zseniális edzőnek, Marian Vlaknak összeállt a csapata,
és ezt nyíltan meg is mondta nekem. Közölte, csak akkor játszat, ha sokkal jobb leszek, mint a vetélytársaim. Fél év alatt kilenc meccsen léptem pályára – de legalább ennyire eljutottam oda, ahova még kiskorúként el akartam jutni.
(magyarnemzet.hu / Pajor Gyulai László)
Post Views: 1
