– Nem az a szándékom, hogy bárkit is megbántsak, vagy esetleg valakinek meggyengítsem a pozícióját, pusztán őszinte szeretnék lenni, hogy mindenki megtudja, nem minden olyan csillogó a Magyar Olimpiai Bizottságban és körülötte, mint ahogyan az esetleg kívülről látszik – mondta Liu Shaoang, a pekingi olimpiáról egy arannyal és két bronzzal hazatérő rövid pályás gyorskorcsolyázó.
– Hol kezdjük?
– Talán ott, hogy már akkor meglehetősen kellemetlen szituációba kerültünk, amikor átvettük az olimpiai formaruhát, hiszen megkaptuk a 2016-os riói „sárgarépa” kollekciót. A pjongcsangi olimpia előtt sem volt rózsás a helyzet, de az eredménylistánk után azért számítottam arra, hogy ezúttal talán jobb lesz minden. Nem lett. Nem kaptunk rendes felszerelést, azt pedig később tudtam meg a MOB egyik alkalmazottjától, hogy tavaly decemberben lejárt a szerződésük a sportszergyártó céggel. Ha így van, miért kellett abban a ruhában felállnunk a dobogóra…? Nincsenek nagy elvárásaim, de azért azt nem jó érezni, hogy mi vagyunk a MOB-ért, s nem ők értünk. Pekingben is nekünk kellett dolgoznunk azért, hogy ők jól érezzék magukat.
– Ezt kifejtené bővebben?
– A pekingi olimpiai csapat vezetője elképesztő dolgokat csinált – számomra mindez felfoghatatlan. Kezdjük ott, hogy Nógrádi Bence csapattársamat Benőnek szólította. Akár azt is elfogadom, hogy nem tudja egy nyári olimpiai csapat minden tagjának a nevét, de mi összesen tizennégyen voltunk. Átéltem azt is, hogy amikor a MOB sajtósai interjút akartak készíteni Varnyú Alexszel, úgy egyeztettek vele időpontot, hogy „Emil, akkor mikor vehetjük fel a beszélgetést”?
– Mit gondol, mindez azért van, mert kevésbé foglalkoznak a téli olimpiával és olimpikonokkal?
– Egyértelműen.
– Kiábrándító…
– Az. Értem én, hogy korábban nem volt túl sok érmünk a téli olimpiákon, még csak azt sem várom, hogy úgy kezeljenek minket, mint a nyári sportágakat űzőket, mert ugyanúgy úgysem fognak, ám az talán mégiscsak jogos igény a részünkről, hogy egy olimpián legyen rendben minden körülöttünk, s ne érezzük azt bármilyen kérdésünk esetén, hogy ők tesznek nekünk szívességet.
– Bántja mindez?
– Hogy nem úgy kezelnek minket, mint a nyári olimpikonokat? Igen. A tokiói játékok előtt az egyik szponzorunk kivitt volna minket a testvéremmel, Shaolinnal Japánba, s onnan jelentkeztünk volna be többször – a MOB főtitkára mindezt úgy kommentálta, hogy ez jó lehetőség, hiszen legalább megtapasztaljuk, milyen is egy igazi olimpia.
– De ilyet nem mondunk sportolónak, sportvezetőként végképp nem!
– Szerintem sem. Ha nem lennénk senkik, ha nem lennének eredményeink, akkor sem érdemelnénk meg ezt a bánásmódot. Visszatérve az olimpiai ruházatra: kaptunk három zoknit, három Adidas és három Magyarock márkájú pólót, meg két nadrágot – az én egyik pólóm lyukas volt… Mivel nem volt ennek a sportszergyártónak télikabátja, vett a MOB máshonnan, arra rávasalták a magyarockos logót, de a Hungary felirat nem szerepelt rajta. Nem téli olimpiára való ruhákat kaptunk, ezért a saját szponzorunk által biztosított Li-Ning ruhákból jócskán vittünk Pekingbe, s mikor ez volt rajtunk, a csapatvezető szóvá tette, reméli, a versenynapon majd az általuk biztosított melegítőt viseljük – abból mindössze kettőt kaptunk, s a felvetésünkre, hogy ennyivel átvészelni a három hetet nem egyszerű, az a válasz érkezett tőle, hogy ki kell mosni…
– Mindezek után az első versenynapon legalább gratuláltak a vegyes váltóval szerzett bronzéremhez?
– Nem.
– Tessék?
– A kommunikációs vezető volt az egyetlen, aki gratulált. A csapatvezető annyit mondott az éremátadó után, hogy majd menjünk le a MOB-irodába az éremdobozokért és a diplomákért. Egyébként én szívesen elmegyek az ilyenekért, csak felvetődik bennem: ha ott vannak a helyszínen, ha elvileg azért vannak ott, hogy minket segítsenek, akkor ez nem az ő dolguk lenne…?
– Elfogytak a kérdéseim.
– Mondom tovább. Hogy az ezer méteren szerzett újabb bronzéremhez sem gratuláltak, talán már szót sem érdemel, de ugye ez volt az az ominózus döntő, amelyik után kizárták Shaolint. Bánhidi Ákos megkérdezte a csapatvezetőt, kinek a dolga az óvás, s mivel azt a választ kapta, hogy az övé, az edzőnk cselekedett is – az óvást a válogatottunk orvosa finanszírozta… És persze újfent én mentem le a diplomáért és éremdobozért másnap a díjátadó után.
– Azt végképp nem merem feltételezni, hogy az aranyérme után sem gratuláltak önnek.
– Pedig nem gratulált senki sem. Amikor másnap felvettük az interjút, a csapatvezető megjelent egy dobozzal, benne kulacsokkal és kitűzőkkel, mondván, ezeket még fel kellene vinni a társaimnak. Felajánlottam, hogy megteszem, hiszen ezért mentem ki Pekingbe, ezért voltam ott, ez volt a dolgom… Tényleg nem az a célom, hogy veszekedjek bárkivel is, vagy ártsak bárkinek is, csak azt szeretném, hogy a jövőbeli olimpikon társaim úgy készüljenek fel egy téli olimpiára, hogy ne számítsanak semmire a MOB-tól. Készüljenek inkább arra, hogy hiába van meg a kvóta, a lendület, az öröm, segítséget a helyszínen nem kapnak – semmiben sem.
– Nemigen láttam még ennyire szomorúnak.
– Nem az a típusú ember vagyok, aki elvárja, hogy elébe tegyenek mindent, hogy kinyissák előtte az ajtót, de ha tudod, hogy van, akinek az a feladata egy olimpián, hogy minket segítsen mindenben, és mégsem teszi ezt, az azért elkeserítő. Nem csak Peking mondatja ezt velem, hiszen ott voltam már 2016-ban Lillehammerben az ifjúsági téli olimpián, 2018-ban Pjongcsangban, s mindig ugyanez volt a helyzet.
– Szóvá tették a helyzetet?
– Ugyan minek? A lengyelekkel laktunk egy házban, mindenhol lengyel sportolókkal és zászlókkal volt kiplakátolva a folyosó, a lift, a bejárat – mi jobb híján ezek mellé tettünk egy rajzot, amelyet mi készítettünk: pálcikaembereket rajzoltunk, így kerültek magyar korcsolyázók a falakra… Más országoknál berendeztek egy közösségi teret, mi a srácokkal a földön ültünk, ha beszélgetni akartunk egymással. De nem szóltunk, nem láttuk értelmét.
– Mit gondol, azzal, hogy most szól, változik a helyzet?
– Remélem, a Magyar Olimpiai Bizottság új elnöke változtat a helyzeten, és jó irányba tereli a szervezetet.
(nemzetisport.hu)
